Dr. Gruber Nándor nyugalmazott dandártábornokkal lakásán Camparit kortyolgatva beszélgetünk. A közös fényképünk felett lévő kardokat jubileumi születésnapi ajándékként kapta.
Tábornok Úr! Több, mint húsz évvel ezelőtt egy hetilap kérdésére, hogy mit tenne, ha állásából elbocsátanák, úgy felelt, hogy kétkezi munkából is meg tudna élni, ehelyett tábornokká lépett elő. Mit tudna ehhez hozzátenni?
Dr. Gruber Nándor (jobbra) a szerzővel
Na igen, akkor ezredes voltam, de a szakterületem a közgazdaságtan volt. Civil képesítésem gazdasági pénzügyi szakértő. A rendszerváltozás sem nélkülözhette a szakembereket, s miután nem politikai tevékenységet folytattam, a tervezési munkában szükség volt szaktudásomra. Azt, hogy a szakmai tevékenységem jól végeztem, fémjelzi a tábornoki kinevezésem.
Ön főtiszt volt a varsói szerződés alatt és utána, amikor a NATO-hoz tartoztunk. Miben különböztek az elvárások?
Ezt a kérdést nálam avatottabbak jobban meg tudnák válaszolni. Bár főtiszt voltam, de szakterületem a gazdasági kapcsolatok, a pénzügyek, de szakterületemről is tudok egy-két példát említeni. A VSZ-ben a vezénylés nyelve az orosz volt, a NATO-ban a vezénylés nyelve a nemzeti nyelv, de a koordináció már alapvetően angolul folyik, s a NATO beosztásokhoz kell az angol minősített nyelvtudás. A NATO előcsarnoka a Békepartnerség volt, ahol kettős cél valósult meg, mi ismerkedtünk a NATO rendszerével, a NATO pedig velünk, a volt „szocialistákkal”. Ennek keretében nekem is meg kellett ismernem egy merőben más pénzügyi- gazdasági rendszert, s mellesleg az angolt. A VSZ-en belül elsőbbséget élvezett a honvédelem. Megalakulásakor nagyobb mértékben juttatott az állami költségvetés a honvédelem céljaira, az 50-es években szinte erején felül is (a III. világháború veszélye). 1956, a forradalom radikális változást jelentett e téren is. Ekkor minimális támogatás és nyílt szovjet domináció volt a jellemző, majd évek során lassan visszanyerte a védelem a primátusát a költségvetésen belül. Az 5 éves tervek határozták meg a gazdaság fejlődésének irányát, s a védelmi ráfordítások nagyságáról, arányáról a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (KB) döntött. A fegyveres erők és testületek a költségvetésen belül önálló kategóriát képeztek: K-2 (Közkiadások-2), alakulását a KB döntései határozták meg. A fegyveres szervek primátusát a 70-es évek végéig, a 80-as évek elejéig élvezték. Az államcsőd közvetlen veszélye megszüntette e primátust, a politikai döntések alapján az életszínvonal emelésének szükségessége, valamint a hitelek visszafizetése került előtérbe. A fegyveres szerveknek is át kellett állniuk a pénzgazdálkodásra, előtérbe került ott is a takarékosság, gazdaságosság. A megszorítások egyre fokozódtak, s már nem csak a fejlesztésekre, hanem a fenntartásokra sem jutott kellő forrás. A Szovjetunió belpolitikai változásai és a hazai körülmények eredményezték a Varsói Szerződés megszüntetést. Magyarország kilépését tervezte, melyhez Lengyelország is csatlakozott, de Varsóban a Szovjetunó jelentette be a szervezet feloszlását. E gazdasági körülmények között érte a rendszerváltás a fegyveres erőket, közte a honvédelmet is. Az előbb vázolt gazdásági folyamatok jellemezték a magyar hadiipart is. Korábban jelentős támogatásban részesült, majd ez teljesen elolvadt. Ez a hadiipar nem volt ekkor sem önálló, bedolgozója volt a VSZ-nek, alapvetően részegységeket gyártott, illetve javított. A VSZ megszűnésével elvesztette a piacát, s azok, akik korábban nem állították át termelési struktúrájukat a több lábon állásra, tönkrementek. Ennek veszélyét a Pénzügyminisztériumban – ahol akkor dolgoztam – a gazdasági folyamatok elemzése révén előre láttuk és figyelmeztettük erre e cégek vezetőit, sajnos kevés sikerrel.
A NATO vezető körei a Békepartnerség időszakában hangsúlyozták, hogy minden NATO tagország nemzeti fegyverzetével vesz részt a koalícióban, de hallgattak a kompatibilitás szükségességéről. A katonai vezetés ezt korán felismerte, de a politikai érdekszféra csak az előbbire fókuszált, olyannyira, hogy amikor a csatlakozás előkészítése során meg kellett adni hazánk vállalásait a NATO-ban, jelentős túlvállalásra kényszerítették a katonai vezetést. A fenyítés veszélyét is vállalva igyekeztem a túlvállalások lefaragásával. Brüsszelből még fel is hívott az akkori HM. külügyi helyettes államtitkár, hogy egy adott vállalást ki hagyta ki? Vállaltam, hogy én, s ő kilátásba helyezte, hogy ha hazajön fenyítésem fogja kezdeményezni. Nem tette, tán érezte, hogy igazam volt. Az eredmény, hogy NATO tagként kétévenként korrigálni kellett vállalásainkat, s nem felfelé. A kompatibilitásról csak még egy gondolat. Hazai fegyverzet volt a MIG-29, a légierőnk ütőereje. Nem kevés pénzért beszereztük az „ellenség-barát” felismerő rendszert és beszereltük a MIG-ekbe. Mégsem repülhettek a magyar gépek a Koszovói válság amerikai légicsapásai idején, mert az amerikai gépek ellenségként azonosították volna őket, és lelőtték volna. Miért? Egyszerű, nem kaptuk meg hozzá a háborús kódokat. A hadiipar, már ami maradt belőle, csak a kisjavításokat kaphatták meg, a közepes és nagyjavítások csak a gyártó országban voltak lehetségesek. Az elvárások különbözők, de gyökereik a gazdasági lehetőségek és politikai elkötelezettségek.
Miniszteri biztosként a munkásőrség felszámolásával és a szovjet csapatok kivonásának témakörével foglalkozott. Melyik volt az izgalmasabb?
Mindkettő izgalmas és igen fárasztó volt. Az egyik még be sem fejeződött, már megkaptam a másik feladatot. Félni nem féltem, feladatnak tekintettem, szorongani legfeljebb akkor szorongtam, amikor a szovjet csapatkivonások pénzügyi elszámolása egyik tárgyalásán Moszkvában jártam, éppen a blokád idején. A város hermetikusan le volt zárva katonai járművekkel, a repülőtérről delegációnkat úgy csempészték be kerülőutakon. Megvallom, akkor Maléterék jutottak eszembe, akik Tökölre mentek tanácskozni. Szorongásom alaptalan volt, tisztelettel fogadtak mindenütt, és itthon vagyok.
A Munkásőrség a fegyveres erők és testületek (ekkor így neveztük) harmadik legnagyobbika volt a Magyar Néphadsereg és a Belügyi szervek (Rendőrség, Határőrség és Állami Tűzoltóság) után. 1967-ben alakult meg, köznyelven a „Pufajkások”, mint belbiztonsági és rendfenntartó fegyveres szerv a Magyar Szocialista Munkáspárt közvetlen irányítása alatt. Megszüntetéséig azonban feladata folyamatosan változott, rendfenntartó szerepe megszűnt, területek és objektumok védelme került előtérbe. Tagjai a kis létszámú hivatásos állomány mellett a társadalmi munkásőrök tették ki, akik polgári munkájuk mellett vállalták ezt a feladatot. Felszámolásához alapvetően két tényező vezetett: egyik a már említett gazdasági helyzet, az államcsőd veszélye, a másik a közvélemény nyomása, a Nemzeti Kerekasztal az ellenzék képviselői követelése. Gyorsította a folyamatot az állami és politikai vezetés szétválása, Grósz Károly pártfőtitkár szerepére és Németh Miklós akkori miniszterelnökére. Pártszinten a Munkásőrség megmentésén, kormányzati szinten radikális átalakításán, vagy megszüntetésén dolgoztak. Meg is szűnt a Munkásőrség közvetlen pártirányítása. A Magyar Országgyűlés az 1989. évi XXX. törvénnyel rendelkezett a Munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről, aminek révén annak vagyona állami tulajdonba került. A Minisztertanács a Munkásőrség vagyonának zárolására a pénzügyminisztert, a honvédelmi minisztert pedig technikai, fegyverzeti eszközeinek átvételére, megüresedő ingatlanainak „hasznosításig történő” őrzésére bízta meg. A ki nem mondott cél az volt, hogy október 23-án már ne legyen Munkásőrség. A zárolást a pénzügyminiszter megbízásából, mint miniszteri biztos én hajtottam végre, minisztériumi beosztásom és feladataim érintetlenül hagyása mellett. (Akkor PM főosztályvezető-helyettes voltam.) A vagyon zárolásával – a házipénztárak kivételével – mindenféle pénzmozgást leállítottam. A törvény értelmében 1989. december 31-ig a Minisztertanácsnak intézkednie kellett az állomány helyzetének rendezéséről. A kitűzött feladatok maradéktalan végrehajtására a rendelkezésre álló idő meglehetősen szűkösnek bizonyult. Ez indokolta, hogy 1990. január 1-vel kezdeményezésemre és felügyeletem alatt a PM létrehozta a PM Zárolt Állami Vagyonkezelő Hivatalt. Az eredeti koncepció szerint a szerv feladata a munkásőrség teljes vagyonának végleges hasznosítása, valamint a Munkásőrség még függő ügyeinek lezárása volt. Feladatait legkésőbb 1990. december 31-ig befejezve megszűnt volna. A működési költségek biztosítása sikeresen megoldódott a különböző ingó vagyontárgyak 100 millió forintos bevételt hozó értékesítése révén, valamint az egyes ingatlanok bérbeadásából befolyó mintegy 20 millió forintból. Az ingatlanok végleges hasznosítása tekintetében viszont az eredeti elképzelések, melyek a feladatok teljes körű elvégzését még az év folyamán befejezhetőnek vélték, túlzottan optimistának bizonyultak. Ugyanakkor már folyamatban volt a kérdésében jelzett második miniszteri biztosi feladat végrehajtása is, ahol a csapatkivonások során felszabadult ingatlanok kezelése is e hivatal hatáskörébe került, sőt később még sok másé is és kinőtte magát Kincstári Vagyonkezelővé.
Már 1988-ban tárgyalások kezdődtek a Magyarországon tartózkodó Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának csökkentéséről, a szakértői csoport tárgyalásainak a Pénzügyminisztérium képviseletében résztvevője voltam. Mihail Gorbacsov 1988. december 7-én az ENSZ Közgyűlésének 43. ülésszakán jelentette be az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területén állomásozó szovjet haderő fokozatos csökkentését. A fegyverzetcsökkentési tárgyalásoknak megfelelően 1989. április 25. és május 28. között több mint 10 000 katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű távozott a haderőcsökkentés keretében és több ingatlan is megürült. Mind a Szovjetunió, mind hazánk belpolitikai fejleményeinek következtében napirendre került e csapatok teljes körű kivonása. Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter 1990. március 10-én írta alá Moszkvában a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról szóló egyezményt. Ennek értelmében 1991. június 30-ig kellett kivonni a teljes személyi állományt, beleértve a szovjet állampolgárságú polgári személyeket, valamint a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. A Minisztertanács 1990. június 14-i ülésén hozott határozatával a teljes kivonulás egységes szemléletű végrehajtására Annus Antal vezetésével új irányítási rendszert alakított ki. Ennek keretében 1990. június 26-i nappal a – pénzügyminiszter munkaköröm meghagyása mellett – a pénzügyi tárca csapatkivonással összefüggő ügyeinek koordinálására miniszteri biztossá nevezett ki.
Nos, már két miniszteri biztosi megbízatás mellett irányítanom kellett a főosztályom napi munkáját is megbízási díj nélkül (ekkor már én voltam a pénzügyminisztériumi főosztály vezetője.) Ez napi 14, esetenként akár 24 óra elfoglaltságot is jelentett. A Napot a PM-ben kezdtem, tárgyalások, majd előbb a Munkásőrség székházában, intézményeinél, később a pénzügyi elszámolások tárgyalásain nappal a vita, éjjel az emlékeztető megfogalmazása, amit reggel a szovjet tárgyaló fél természetesen nem fogadott el, és minden elölről. Az utolsó katonavonat 1991. június 16-i áthaladását követően az utolsó szovjet katona június 19-én 15 óra 01 perckor hagyta el Magyarország területét a záhony-csapi határállomáson, de már ekkor is látszott: nem valószínű, hogy a közeljövőben sikerül megegyezni a szovjet féllel. Ismeretes volt ugyanis, hogy szovjet részről a követelések alapját az a szovjet–magyar vegyes bizottság által elkészített felmérés képezi, mely a szovjet pénzeszközökből létesített objektumok nettó értékét 53,4 milliárd forintban jelölték meg. Jó érzés, hogy az előzetes tárgyalásokon kezdeményezésemre az egyéb károkat nevesítettük, így bekerültek az elszámolás körébe a környezeti károk is. Így ezzel szembe tudtuk állítani a szovjetek által okozott, a magyar részről mintegy 60 milliárd forintra becsült környezeti kárt. Így magyar részről a két követelés összevetése (a kezdeti magyar állásponttól eltérően) jelenleg aktívumot mutat. Mi a megegyezés érdekében hajlandó voltunk egy „nullszaldós” megoldás elfogadására. A szovjetek azonban erről hallani sem akarnak. Egy Moszkvában tartott konzultáción a kölcsönös követelésről való lemondással egyidejűleg 15-20 milliárd forintot követeltek Magyarországon történő építőanyag- és élelmiszer-vásárlásokra humanitárius segély, illetve „pausalé” címén.
A csapatkivonás lebonyolítását a vele kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszú, nehéz tárgyalássorozata kísérte. Végül megszületett „nulla megoldás”, amelyben a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről. Erről 1991. december elején Moszkvában szóban, majd 1992. november 11-én Budapesten írásban is létrejött Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök között az egyesség.
47 éve a HM Hadtápfőnökségén kezdett dolgozni a HM-ben, legutóbb pedig a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, mint revizor. Miben tér el a két munka?
Ha röviden akarnék válaszolni semmi, hacsak az a 40 év nem. A hadtápon is pénzügyi ellenőrként kezdtem, és nyugdíjasként, mint revizor dolgoztam megbízási jogviszonyban a múzeumban. A 40 év alatt sok minden változott a gazdasági környezetben, változtak a jogszabályok, változtak az ellenőrzési szabályok és folyamatok, de mindig azt tartottam szem előtt, hogy az ellenőrzésnek segítőnek kell lennie. Minden hiba feltárásakor feltettem magamnak azt a kérdést, én mit tettem volna az adott időben és körülmények között, s ha nem láttam szándékosnak a hibát, és még kijavítható volt, akkor kijavítottuk együtt. A jelentésbe csak az került, hogy ilyen, vagy olyan hibát észleltem, de az ellenőrzés folyamán kijavítottuk, további intézkedést nem igényel. Ha azonban szándékosságot, vagy anyagi- pénzügyi visszaélést tapasztaltam, én is könyörtelen voltam, és az előírt eljárást kezdeményeztem. Végeztem olyan vizsgálatot, mely vádemeléssel zárult és bíróságra került.
2008. augusztus 20-án magas állami kitüntetésben részesült. Miért kapta?
2008. augusztus 20-án Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje katonai tagozatát vehettem át a gazdasági-pénzügyi területen huzamosan végzett eredményes tevékenységem elismerésért. Ebben benne vannak az előző három kérdésére adott válaszaim is.
Ön munkamániás lehet, több mint ötven éve dolgozik. Milyen eseményre emlékszik vissza legszívesebben?
Kezdjem ott, hogy nem érzem magam munkamániásnak. A kapott feladatoknak viszont igyekszem maximálisan megfelelni. Valóban nem kényszerültem arra, hogy kétkezi munkásként keressem a kenyerem, de azért megdolgoztam. Elvárásaim vannak magammal szemben, de beosztottjaimtól sem követeltem többet. Sohasem a munkaidő érdekelt, hanem az elvégzett munka minősége, és a jól végzett munka mindig örömet okozott. Támogattam beosztottjaim szakmai előmenetelét, s épp október 23-a tiszteletére nevezték ki dandártábornoknak egyik volt beosztottam. 71 éves vagyok, de most sem álltam le. A háztáji munkák, bevásárlás, ügyes-bajos dolgok intézése mellett tevékenyen részt veszek egy nyugdíjas klub életében. Ha úgy tetszik, nem szakadtam el a szakmámtól sem. A pénzügyi nyugdíjasok tagozatának vagyok titkára, szervezem programjainkat, s úgy érzem közmegelégedésre, ezt látom a tagok csillogó szemében. Barátságok szövődnek, segítjük egymást, kirándulunk, múzeumokba járunk, jubilánsainkat felköszöntjük, s ez alkalomból már sikerült három ízben kis kultúrműsort is szervezni. Minden tevékenységemre szívesen emlékszem vissza, kiemelni nem tudnék semmit. Kiegyensúlyozott családi életet élek, feleségemmel 47 éve, lányommal és 3 unokámmal. Talán erre emlékszem vissza legszívesebben.
Hozzászólások