Lám, a téli kérget hántaná le,
rozsdabarna már, ütött-kopott

kertben a fák szél-himbálta ága.
Varjúsereg új ösvényt tapod

szürkülettel vemhes fellegekbe,
éles csőrrel vág egymás szavába

átvonulva fent az alkonyégen,
mintha poklok hadserege lenne.

Égi piktor füstölög magába’
kopott vásznát újraszínezi,

szürke felhőt puha tört-fehérrel,
s narancs-vörös fodorral szegi,

fellángoló végső szenvedéllyel
láva ömlik szét a kerti fákra,

– tavasz jöttét, mint ki onnan várja –
széttárt karjuk ég felé mered…

Élet küzd a halál otthonába’
míg sötétül, s végleg este lesz.

Megosztás

Tweet