Valamikor a hatvanas évek végén történt, abban az időben, amikor még elég gyakoriak voltak a Csemadok-napok, hogy András bácsi, Balázsi András ácsmester, becenevén Dodika, bekopogott hozzánk a nagycétényi iskola melletti tanítói lakásunk ajtaján. Nyári, júniusi vasárnap délelőtt volt, kis mise után, amikor a misére járók szállingóztak hazafelé a templomból.
Látogatásának kissé szokatlan időpontját nem tudtam mire vélni, ezért az ajtónyitás után imigyen fordultam vendégemhez:
– Mi járatban nálunk, András bácsi?
– Ha beengedsz, megmondom, tanító úr! – és azzal tolatott befelé a hatvanas éveit taposó ácsmester.
Hellyel kínáltam vendégemet, és vártam, hogy elmondja érkezésének célját.
Miután leült, szusszantott egyet hangosan és körülnézett, könyvespolcomnál elidőzött tekintete egy ideig, majd megszólalt:
– Látom, szépen laktok, sok könyved van Árpádka, de nem azért jöttem… Hallottam Árpád tanító úr, hogy a gyerek jól rajzol – mondta. Csupán annyit jegyeznék meg itt, hogy a „gyerek” címszó alatt, az akkor tízéves fiamat kell értenünk. Én értettem, hogy mire, vagy inkább kire céloz az öreg, mert a „gyerek” szó alatt mindig a fiú gyermeket kell érteni szülőfalumban, Nagycétényben.
– Hát… – András bácsi a szavamba vágott, nem engedte befejezni a mondatot.
– No, ne húzzuk az időt, arról lenne szó, hogy képeket kellene rajzolni a görbéről, egyenesről, fakerékről, gyufáról, gyertyáról, óráról és mindazokról, amikről a nótában szó van – mondta.
– András bácsi, de ez rengeteg munka, miről fogja lerajzolni a gyerek és mikorra kell a dolog? – kérdeztem.
– Mikorra, mikorra? Hát ma délutánra a Csemadok-napra, talán nem tudod, hogy Csemadok-nap lesz? – mondta a maga természetes nyugalmával.
– Nem tudott előbb szólni, pont az utolsó napra vagy órákra hagyta a dolgot? – replikáztam türelmetlenül.
– Nem tudtam, mert csak ma reggel hallottam, hogy a gyerek nagyon jól rajzol. Ne féljetek, meghálálom nektek, nem kívánom hiába – válaszolt állhatatosan és rendületlenül, s belekezdett a nóta kezdősoraiba, hogy demonstrálja mire is kellenek neki az ábrák: „Ez az egyenes, ez a görbe, ez pedig a fakereke. / Egyenes, görbe, fakereke, Ó mi szép, ó mi szép, / ez a görbelábú szék.”
Nem akarom tovább húzni az időt, a lényeg az, hogy a rajzok elkészültek délutánra, amelyeket aztán András bácsi fellépésekor egy háromlábú iskolatáblára erősített és nagy sikerrel, lendülettel adta elő a faragószék nótáját. Hangja reszelős, de tiszta és érthető volt. Akár egy francia sanzonénekes is megirigyelhette volna. Előadását nagy érdeklődéssel figyelték, közbe-közbe kacaj és taps is felcsattant. Egyszóval siker volt a javából…
A történetet rég elfelejtettem volna, ha magyarországi barátom, Horváth József nem küld egy nyolcoldalas fénymásolatot a régi madarászokról (É. Kiss Sándor: Egy letűnt népi foglalatosság: a madarászat), amely az Ethnographia 1974. évi számában jelent meg. A madarászatról szóló tanulmány végén pedig ott volt „A faragószék nótájáról” szóló írás néhány sora.
Az első látszatra vagy olvasatra mindjárt két dolog lepett meg. Elsősoron eszembe jutott András bácsi története, és az is, hogy egy picit naivnak tartottuk, túlontúl iskolásnak előadását. Ám meglepődtem azon is, hogy olyan neves és kiművelt fők foglalkoztak „A faragószék nótájával”, mint Pálóczi Horváth Ádám, Jókai Mór és Kodály Zoltán. Kodály Zoltán ugyanis gyűjtött faragószék-nótát, mégpedig Nádszegen, 1905-ben. Nincs kizárva, hogy a nagy tudós, zenekutató és zeneszerző a Zoboralján is találkozott faragószék-nótával. Ámbár feltevésem talán alaptalan, mert az utókor népzenekutatói talán már rég megtalálták rá a választ.
Íme „A faragószék nótájának” szövege és kottájának egyik változata: egyes vidékeken másként énekelték és talán még most is éneklik. A fennen nevezett gyűjteményből az összes változatot, kisebb eltéréseket terjedelmük miatt nincs módunkban közölni.
Hozzászólások