I.
Az év elején, január első fertályában – talán egy esztendő elteltével – Prágában jártam. Az időjárás kimondottan kedvezőnek mutatkozott, de a „kedvező” jelző enyhén szólva nagyon tapintatos kifejezés, mert láttam rövidnadrágos prágai férfiakat villamosra várakozni a strašnicei megállóban (Prága 10. kerülete), igaz a napra húzódtak, az árnyékban egy picit hűvös volt…
Ha már a strašnicei megállónál tartunk, el kell mondanom, hogy nemcsak a villamosok megállója van ott, hanem metróállomás is. A legtöbbször metróval érkezem oda, és ott szállok fel, ha a Vencel térre (Václavákra) szándékozom utazni. Ám az utóbbi időben igénybe veszem a villamos járatokat is, mert úgy többet láthatok Prágából.
Egyébként a strašnicei megállóhoz közeli utcában – amelynek neve Krátka ulice (Rövid utca) – szoktam megszállni már évek óta, Barsi Imre (1910-1996), volt lapszerkesztő, újságíró, közíró özvegyénél. A metrómegálló mögött van egy piac is, ahol félig kínai portékákat árulnak, de zöldség is kapható. A piac szomszédságában van az U Evi (Évánál) söröző, amely egy nagyobb épülettömbbe épült, ami egy kultúrház, hatalmas nézőtérrel és színpaddal, a Na barikádech (a Barikádokon) nevet viseli.
A kultúrközpont – beleértve a sörözőt is – neve számomra titok marad, de egy biztos, hogy manapság inkább üzleti célokra, börzékre használják ki, mintsem koncertekre, színházi eseményekre. Nos, volt szerencsém ott olcsó inget, pólót, pizsamát, szemüveget és metszőollót is a szőlő metszéséhez vásárolni. A januári börze viszont meglepett. Rengeteg bélyeget, bélyegalbumot, képeslapot és régi könyvet árultak. Még a színpadot is elfoglalták az alkalmi bizniszmenek. Csak véletlenül vetődtem oda, és ha már befizettem az öt korona beugrót, gondoltam, körülnézek, hátha sikerül vadászmotívummal képeslapokat vásárolnom.
Bevallom őszintén, nem kedvelem a nagy tülöngést-tolongást, meg a sok látnivaló is rontja a szememet, és a halk duruzsolást, zümmögést sem bírom, amelyek egyébként jogosan hozzátartoznak a hasonló börzékhez, (zsib)vásárokhoz. Csak álltam szótlanul és reménytelenül, hogy valamit majd vásárolni tudok, de aztán belevetettem magamat a tömegbe. Végül megálltam az egyik asztalnál, ahol bélyegeket és képeslapokat kínált a tapasztalt cseh börzés, és csillogó szemekkel fordult hozzám:
– Uram, mivel szolgálhatok? – kérdezte.
– Képeslapot szeretnék, vadászati motívumokkal – válaszoltam a kérdésre.
– Vadászatról nincsenek anyagaim, de régi prágai képeslapokkal szolgálhatok, vagy vannak itt szép hölgyek a régi időkből – tolt elém egy cipős dobozt tele fürdőruhás, fürdőző hölgyek képeivel. Persze alig látszott ki belőlük valami, intim testrészeikre nagyon vigyáztak akkoriban a szép asszonyok és lányok.
Mivel nem nagyon forgattam a képeslapokat, csak ímmel-ámmal nézegettem egyet-egyet, a cseh koma segíteni akart, és kiemelt egyet a több száz képeslap közül.
– Nézze ezeket a szemeket, még az aláírása, kézjegye is rajta van a grófnőnek! Odaadom kettőért – mutatta.
– Mármint?
– Két százasért, ilyet egész Prágában nem találhat!
Néztem a képeslapot, elolvastam a nyomtatott aláírást: Gräfin Agnes Esterhazy, meg a „gräfin” kézjegyét is. Nem mondom, dobbant egyet a szívem az Esterhazy név láttán, de nem nyúltam a kép után, hanem „fapofával” megjegyeztem:
– Uram, azt a képet tegnap írták alá golyóstollal, mert ugyebár hol volt még akkor a golyóstoll?!
Szavaimra körülálltak bennünket a kíváncsiskodók. Egy részük eredetinek vélte az aláírást, de akadt aki csalónak nevezte emberemet, és esküdözött rá, hogy nekem van igazam, golyóstollal írták, még meg sem száradt rajta a festék. Kezdett a helyzet elmérgesedni, a képeslap gazdája vérvörös lett, azt hittem, hogy nyomban felrobban, dühösen préselte ki magából a szavakat:
– Akkor mennyit ad érte?…
Válasz helyett a zsebembe nyúltam, és kitettem az asztalra egy maréknyi aprópénzt. A koma meg sem számolta, egy dobozkába süllyesztette a pénzérméket, átadta a képeslapot és intett, hogy álljak odébb…
Ezzel azonban nem ért véget a történet, mert furdalta kíváncsiságomat, hogy ki lehetett Esterházy Ágnes és az Esterházy család melyik ágából származhatott? Rájöttem, hogy a kérdést egyedül nem tudom megoldani, segítségre lesz szükségem. Ekkor gondoltam a Bécsben élő Esterházy Mónikára, akivel a Felvidéken néhányszor beszélgettem. Hazatérvén Prágából nyomban írtam a grófnőnek.
Néhány nap múlva megérkezett a válasz Berényi László úr igen érdekes kiegészítésével együtt. Íme Esterházy Mónika levele és a család története Berényi úr feldolgozásában:
*
Jegyzet: a kisiklódi Eszterházyakhoz
A kisiklódi Eszterházy árvák nemesítése igen lassan jött csak létre. Örökbefogadó nagybátyjuk, Miguel, az odavágó törvények paragrafusait idézve kérelmezte örökbefogadott fiai részére a galáthai Gróf Esterházy nevet és címert, azonban ki tudja miért, Ferenc József hallani sem akart erről. Törvényesítette őket Eszterházy néven, meg is nemesítette őket, de az Esterházy címert és grófi rangot semmiképpen sem volt hajlandó engedélyezni. A vita évekig folyt a császár által megbízott Főkamarásmesteri hivatal és Miguel, anélkül, hogy meg tudtak volna egyezni. Akkor a főkamarásmester előállt egy, a szerinte elfogadható compromisszummal: ám kapják meg a gyerekek az Esterházy címert! Miguel elégedetten küldte meg Bécsbe a 150 koronát, ami a címerfestőnek járt.
Mikor azonban meglátta az egyébként szépen festett címert, azt dühében a falhoz vágta, és igen rövid szavakkal üzente a főkamarásmester úrnak, hogy mit csinálhat a címerével. Ugyanis a címerpjazs azúr mezejét egy balharánt fekete stráf (bar sinister), ún. pólya szelte át, ami a heraldikában a törvénytelen származás jele. Így a nemes kisiklódi Eszterházyaknak sosem volt címere, sőt 1919 után már vitapartnere sem maradt Miguelnek.
Abban az időben a törvénytelen születés súlyos társadalmi hátrányokkal járt: az illető nem lehett katonatiszt, főpap, sőt az állami tisztviselők ranglétráján is csak a középig vergődhetett fel. Ezért Miguel és Róza asszony évekig beszéltek Géza gróf lelkére, hogy kutyakötelessége gyermekei anyját elvenni. Géza előbb apjuk halálát kívánta megvárni, azután a következő pünkösdöt, majd a jövő tavaszt és így tovább. Végül már a halálos ágyán feküdt, amikor Miguel fogott egy papot, fiákert küldött Róza asszonyért, maga és egy tiszttársa fungáltak mint tanúk, és megeskették Gézát Rózával, közvetlen mielőtt feladták volna neki az utolsó kenetet.
Géza két fia szépen beilleszkedett a polgári életbe, józan és hasznos életet folytatva. A nagyapa bohém lendülete aztán két tehetséges unokájában ütött ki megint, akik mindketten szépek voltak és nagyanyjuk mesterségét követve mondhatni briliáns karriert csináltak filmen és színpadon egyaránt. De mindkettejük kezéből igencsak kikívánkozott a pénz és az egy Zsófiát kivéve, a nemes kisiklódi Eszterházy lányok szűkös anyagi körülmények közt fejezték be életüket. Ágnes még a tudománnyal is próbálkozott, és kiadója lett egy igen érdekes pszichológiai tanulmánykötetnek, melyben maga is szerepelt egy cikkel.
*
II.
Prágai látogatásom alkalmával ezúttal sem mulasztottam el dr. Szántó Györggyel a találkozást, kit egyszerűen Gyuri bátyámnak szólítok. Talán örökre „Gyuri” marad, mert pozsonyi barátai – Szőke József nyugdíjas lapszerkesztő és író, Major Ágoston, a Hét volt főszerkesztője és Párkány Antal, a szenci Magyar Gimnázium igazgatója – mind-mind Gyurinak szólítják. „Voltál Gyurinál, meglátogattad Gyurit?” – kérdezik. Ha netán azt mondanám, hogy „találkoztam Györggyel”, biztosan csodálkoznának és az első pillanatban azt sem tudnák, hogy kiről van szó…
Egyébként Gyuri bátyámról már írtam a Hetedhéthatárban néhány esztendővel ezelőtt. Akkor a Vencel téren lévő könyvesház kávézójában találkoztunk. Jelen volt Inna Rottová, csehül író és publikáló orosz származású írónő is. Gyuri bátyám akkor még elég mozgékony volt, de azért a metróhoz, vagy a villamosmegállókhoz közeli kávéházakban szoktunk találkozni. Mostanság már a Legerová utcai első emeleti lakása a látogatásaim célpontja. Ez a Legerová bizony nagyon forgalmas utca. Szántó György ablaka előtt négy sávban robognak el a Szlovákiából és Brünnből Prágába érkező autók. Ámde érdekes, hogy ezt az óriási kinti zajt a lakásban alig lehet hallani…
Dr. Szántó György több évtizede él Prágában, de rendszeresen figyeli a magyarországi és a szlovákiai eseményeket. Prágába való távozása után tett csak igazi szolgálatot a magyar és a cseh kapcsolatoknak. Rengeteget publikált a két nemzet történelmi múltjáról és jelenéről. Olyan eseményeket elevenített fel, amelyek már lassan-lassan feledésbe mentek, ámde ma sem ártana róluk letörölni a port. Írásainak néhány címe akaratlanul is idekívánkozik: Jaroměři gondolatok Jókairól. Hét 1973. József Attila költészete Csehországban; Frantisek Halas és a magyar költészet. Hét 1973. Cseh költők Petőfiről. Új Ifjúság, 1974. Anton Straka budapesti kultúrestjei. Irodalmi Szemle 1974. Móricz Zsigmond művei Csehországban. Hét 1974. Magyar hegedűművész a cseh nemzeti színházban (Reményi Ede). Hét 1974. Két költő hazavágyott (Gömöri Jenő, Jaczkó Olga). Új Ifjúság 1975. Karel Čapek magyar zenészei. Hét 1976, és még írt nagyon sok íróról: Örkény Istvánról, Illyés Gyuláról, a műfordító Zádor házaspárról, Garai Gáborról, a csehek közül Frantisek Drábekről, Walter Alfonz műfordítóról, egyszóval az akkori kortársakról…
Talán mondanom sem kell, hogy a felsorolt írások Szántó György munkásságának csak egy kis töredékét jelzik, ha összeszámolnánk a múltban megjelent írásait, biztosan néhány kötetet tudnánk belőlük összeállítani. Ámbár nagyon nehéz lenne fontossági sorrendet felállítani a válogatás során, mert mindegyik munkája, dolgozata a maga nemében fontos.
Nekem a Jaroměři gondolatok c. írása juttatott eszembe személyemmel kapcsolatos történeteket. Először is a híres jaroměři kaszárnyában látogattam (1962) katona koromban, a Labe (Elba) menti városban először. Később aztán, mint a Tesla elektrotechnikai üzem üzletkötője többször is megfordultam Jaroměřben. Sőt, annyira barátságba kerültem üzleti partnereimmel, hogy nem engedtek megszállni a városka egyetlen szállodájában, hanem mindig valaki megvendégelt otthonában. Node, arról, hogy Jókai Mór műveit, az 1876-os kiadásúakat olvasták Jaroměřben is a cseh olvasók, csak később tudtam meg…
Jókai nagyon népszerű volt Csehországban. Amikor Prágába érkezett, nagy tisztelettel, Az eladott menyasszony díszelőadásával fogadták. Arról nem szól a fáma, hogy a nagy mesemondónk miként bírta végighallgatni a rendkívül hosszú, négyórás operát. Smetana operáját, Az eladott menyasszonyt volt szerencsém nekem is „végigélveznem” a prágai Nemzeti Színház nézőterén, ott, ahol Jókai ülhetett közel száz esztendővel előttem. Valamelyik nevezetes ünnepen, 1962 nyarán jutalmul elvittek bennünket operába. A végén „bajtársaim” közül csak ketten maradtunk. Jirko (Gyuri), civilben szintén tanító egy kelet-csehországi faluból, valahonnan a lengyel határról, meg én, a magyar. Társaink, vagyis bajtársaink csendben, halkan kilógtak előadás közben, még a tisztek is. Mi ketten azonban végigültük a falusi történetet Másenkáról, akit hozzá akarnak erőszakolni, vagyis eladni egy gazdag paraszt mulya fiához, de aztán az igazság győzedelmeskedik: Jeník, a nábob első házasságából származó fia beleszeret a lányba, s így a fiatalok boldogok lesznek. A történetet bonyolítja Kecál, a házasságkötő. Kecál erősen győzködi a lányt, de Jánost is, kinek azt ígéri, hogy dúsgazdag lányt szerez neki Másenka helyett: „Pénze van bőven, pár ezer tallér a zsebében…” Eme dallamos részt megőriztem emlékezetemben mind a mai napig. Csehül valahogy így hangzik: Má dukáti, má dukáti…
Most azonban ott tartunk, hogy két nap alatt teljesen megváltozott az idő. Január 11-én bizony nem lehetett rövid nadrágos prágaiakat látni. A tél ugyan nem köszöntött be, de borús volt az ég, süvített a szél a Vinohrady sugárúton. Borús hangulatban vártunk a villamosra háziasszonyommal, Marie asszonnyal. A pontos dátumot azért tudom, mert dr. Szántó Györgytől kapott, és dedikált könyvében benne van a dátum. Tehát Szántó doktorhoz, a Prágában élő nyugalmazott fogorvoshoz, polihisztorhoz igyekeztünk. A szokásos prágai vizitet, tiszteletadásomat igyekeztem leróni, Marie asszony pedig kéziratot vitt az orvoshoz, ma már inkább sikeres publicistához. A kézirat egy gyógytornász, prágai orvosról, Marie asszony egykori tanárjáról szól, amit saját költségén szeretne kiadni. Gyuri bátyámat pedig a lektorálásra kérte fel.
Miután megegyeztek, magunkra maradtunk, és a könyvéről kezdtünk beszélgetni, amelynek címe: Nežila som nadarmo – Osudy slovenskej novinárky doma a vo svete (Nem éltem hiába – Szlovák újságírónő sorsa itthon és a világban). A 118 oldalas könyv bemutatja felesége, Szántó Olga életét, aki sajnos négy esztendővel ezelőtt súlyos betegség után elhunyt. Nagyon sikeres újságírónő volt, de sajnos a hatalom sokszor elparancsolta munkájától, betiltotta számára a publikálást. Hát erről a sorsról és vele párhuzamosan a saját életéről is írt Szántó György, a hatvanas években a nyitranováki bányászok fogorvosa, majd később a Prágai Cseh Rádió bemondóinak, riportereinek és más alkalmazottainak ápolta fogait…
Váratlanul más irányba terelődött beszélgetésem. Először arról beszélt Gyuri bátyám, hogy tanulmányt írt Jiři Klapkáról, a Prágában élő kései Klapka utód pályafutásáról, akinek dédnagyapja Klapka György testvére volt.
– Ez az ember kellene nekem – csillant fel a szemem, és kérően néztem Gyuri bátyámra.
– Azt mondtad, hogy még ma este hazautazol Szlovákiába, így nincs rá mód, hogy találkozni tudjatok. Hanem, ha legközelebb jössz, és előre jelzed érkezésedet, megszervezem a találkozót – mondta mosolyogva, mivel látta rajtam, hogy érdekel a dolog.
Ezzel le is zártuk Jiři Klapka, az egyenes ági Klapka leszármazott ügyét, és másra terelődött a szó. Gyuri bátyám elmondta, hogy járt nála a Prágában megjelenő szlovák lap: Slovenské dotiky (Szlovák érintések) főszerkesztő asszonya, Nada Vokušová, és mivel már hallott rólam, megkérte, hogy Szántó György írjon, vagy készítsen velem beszélgetést.
Közben én is átadtam a Vadászörömök – vadászörökségünk című könyvemet a házigazdának, hát volt miről beszélgetnünk. Végül megegyeztünk abban, hogy elküldöm majd hazulról az eddig megjelent írásaim, publikációim bibliográfiáját. Aztán búcsúztam, mivel este tízkor indult a buszom Nyitrára.
*
III.
Március elején újra Prága. Ezúttal azonban az úticélunk – Mátyás fiam is velem tartott – hasznos tevékenység is volt, mégpedig Marie háziasszonyunk almafáinak a metszése. A Százava menti lakocskájának kertjében lévő néhány almafa bizony nagyon elhanyagolt állapotban volt. Metszették is, meg kezelték is úgy két-három évenként, ám jóhiszemű „laikusok” voltak a mesterek, ígyhát keményen és radikálisan el kellett távolítani a karvastagságú felesleges ágakat. Az idén majd megmutatkozik munkánk eredménye, de addig még várni kell…
A Szent Vitus katedrális Prágában
Mivel a kerti munkálatokat egy nap alatt sikerült elvégeznünk hármasban – segített Vašek, aki egyúttal a sofőrünk is volt –, tehát maradt idő Prága nevezetességeinek a megtekintésére. De nem hagytuk ki a Myslivost – vadászújság szerkesztőségét és a Cseh-Morva Vadászszövetség meglátogatását sem. Az utóbbi helyen a Zólyomból származó Štefán (István) titkári minőségben tevékenykedik már évek óta. Pedig jogi doktor lévén, a hadseregből leszerelt tisztként került a vadászokhoz. Eme helyek látogatásával egy küldetést is teljesítettem, mint a kistapolcsányi medve szobrának (Stróbl Alajos alkotása) restaurálás utáni ünnepség, avató előhírnökeként jártam ott…
Sajnos be kell vallanom, hogy a városnézés, magyarán a gyaloglás, flaszterkoptatás nekem sem megy már úgy, mint régen. Egy kis túlzással, azt, amit néhány esztendővel ezelőtt három óra alatt bejártam, ma három napig tart. Ám Mátyás már eléggé önállóan tud mozogni a száz tornyú városban, úgyhogy nem kellett őt kísérgetnem…
Prágai barátaim közé tartozik Czvalinga Mátyás (Czvalinga István, a nemrég elhunyt pécsi urológus testvéröccse), aki már évtizedek óta Prágában él családjával. Igaz, már csak a legkisebb fia, Matias van otthon, Evička lánya férjhez ment, Rasztyo, a legidősebbik pedig Prágán kívül él. Matias tizenhat éves, Mátyás fiam tizenhét, a kamaszodó fiúk nagyon jó barátságban vannak egymással. Felesége, a gyerekek anyja sajnos alig öt esztendővel ezelőtt elhunyt. Nos, ha Prágában járok, sosem felejtem el Mátyás barátomat meglátogatni Polská utcai lakásán, ami nem messzire fekszik a Vencel tértől, egy kis kapaszkodóval kell oda eljutni.
Mátyással a könyv szeretete köt bennünket össze. Mindig tartogat számomra valami meglepetést. Szenvedélyes búvára a prágai antikváriumoknak…
Volt nekem még egy nagyon jó cimborám Prágában, Čestmir Pražák, akit becenevén csak Csenyeknek szólítottunk. Csenyek tévés, rádiós újságíró volt. Ám a hatvannyolcas események miatt leállították újságírói tevékenységét. Lakásának ablaka a Vencel térre néz, alig húsz lépésnyire Vencel, cseh király lovasszobrától. A hatvannyolcas események idején onnan tudósította a Szabad Európát, és más akkor működő illegális adókat. Természetesen a hatalom ökle lecsapott rá is. Egy időben kerültünk a Tesla verebélyi üzemének az anyagbeszerzési osztályára. Csenyek Prágában intézte üzemünk dolgait, de inkább az volt a feladata, hogy a Verebélyről Prágába utazó fejeseknek szállást foglaljon, ami a Vencel téren lévő – ma már anyagbeszerzőknek megfizethetetlen – Tatran szállodában rendeződött.
Nagyon szerettük Csenyeket. Azért beszélek róla múlt időben, mert négy esztendővel ezelőtt, 71 éves korában elhunyt. Munkája kötetlen volt, inkább arra volt „specializálódva”, hogy segítsen a rászorultakon. A betegeknek fürdőt intézett a neves cseh fürdőhelyeken; a Prágában tanuló ifjaknak internátust (néha vizsgát is); a Prágában dolgozó verebélyieknek lakást szerzett. Lakásának ajtaja a nap minden órájában nyitva állt a látogatók előtt. És tette mindezt ingyen, vagy majdnem ingyen, csak apró ajándékokat fogadott el az emberektől.
A festészet mániákus „bolondja” volt. Lakásának falait régi és új festmények borították, de imádta az antik bútorokat is, amelyeket ő maga reparált, restaurált. Emlékszem egy esetre, ami itt, a Zsitva völgyében történt. Sofőrünk – valamikor az igazgatókat fuvarozta –, Madurkay Tibi bácsi meghívott bennünket Zsitvamártonfalun lévő szőlőspincéjébe. Finom borai vannak az öregnek, de mutatta szőlejét is. Présházának végében lévő leeresztő alatt egy rogyadozó kerek asztal várt sorsára, ami nem végződhetett volna másként, minthogy majdan egy kései utód felaprítja tűzifának. Csenyek barátomnak azonban megakadt rajta a szeme, és bizony sokáig szemlélte, mint a vadász a kiszemelt őzbakot.
– Kérdezd meg, eladja-e az öreg? – suttogta halkan.
– Tibi bácsi, eladó ez az asztal? – rikkantottam jó hangosan magyarul, mert Tibi bácsi már bent, a vendégszobában foglalatoskodott.
– Melyik? Az ott a leeresztő alatt? Árpikám, viheted ingyen. Neked kell?
– Nem, Csenyek szeretett belé…
– Viheti ő is! v- No co? (Na, mi van?) – nézett rám kérdően Csenyek.
– Viheted az asztalt – válaszoltam.
Barátom nem teketóriázott sokat, nyomban pakolni kezdte a rozoga, de nyilván szebb időket megért bútordarabot a furgonba, amelynek rakterében sok minden elfért.
A történetet bizony el is felejtettem, mert nem nagyon bíztam benne, hogy a Zsitva völgyéből Prágába vándorolt asztal valaha állni fog. Sőt, barátom tágas ebédlőjének ékessége lesz…
Csenyek hiányzik nekem, nélküle Prága már nem az igazi. Tudott minden hírt, beszámolt a zajló eseményekről. Különösen a rendszerváltás előtt volt aktív. Mint kirekesztett, keményen bírálta a rendszert. Összeköttetései széleskörűek voltak. Újságírók, politikusok, művészek, festők, neves színészek és zenészek tartoztak baráti köréhez.
A rendszerváltás után visszakerült a tévéhez, de sajnos kemény bírálatai miatt hamarosan nyugdíjazták. Megfeledkezett róla, hogy egyetlen kormány sem bánik kesztyűs kézzel bírálóival szemben. A rendszerváltás utáni sem, melynek az élén egy volt kommunista vezér trónolt. Bizony-bizony Csenyek távozásával számomra szegényebb lett Prága…
A prágai jóbarátaink közé tartozik még – de nem utolsósorban – Lőrincz Zsuzsa, a pozsonyi származású grafikus művész és férje, Papp Imre költő, aki deákiból származott el Prágába…
Most azonban irány dr. Szántó György lakása, ahol Jiři Klapkával (Klapka György), a híres magyar szabadságharcos hadvezér rokonával (Jiři Klapka dédnagyapja testvére volt a magyar generálisnak) van megbeszélt találkozónk…
*
IV.
Dr. Szántó György Prága legforgalmasabb utcáján, a Legerován lévő lakásáról már tettem említést írásaim előző fejezetében. Semmi különös nem történt azóta, hacsak az nem, hogy márciusban, ott jártunkkor már teljesen összepakolta könyveit, bútorait, csak a legszükségesebb eszközeit, a számítógépét, tisztálkodási eszközeit hagyta szabadon. Azóta elköltözött új otthonába, de mint mondta: az Isten hátamögé! Pedig nem egészen úgy van. Metróval négy megállóra van csupán a Vencel tértől, Prága szívétől. Egyébként mégiscsak távolra került, mert a Legerová utcai lakásába a Vencel térről, a Nemzeti Múzeum mellett egy kis kapaszkodóval egy fás ligeten áthaladva, mondjuk tíz perc alatt haza tudott jutni, szépen gyalogszerrel…
Most azonban ott tartunk, hogy Mátyás fiammal – nem első alkalommal – állunk a 27-es számú ódon, de patinás bérház előtti járdán. Miután becsöngetünk, kirepül a járdára egy kulcstartó, a benne lévő kulccsal nyitható a tölgyfakapu ajtaja. Aztán feljutunk az első emeletre, a lakás nyitott ajtajában vár bennünket a házigazda. A januárihoz képest teljesen, szemlátomást egészségesebb állapotban találjuk. Amit az üdvözlő szavak után szóvá is teszek…
– Dehogy vagyok egészséges – legyint, majd befelé invitál.
Kérdően nézek körül, inkább kutatón, mert azt gondoltam, hogy Jiři Klapka már vár bennünket. Gyuri bátyám szó nélkül is megérti gondolataimat, és magyarázattal szolgál:
– Klapkát egy picit későbbre rendeltem ide, hogy nyugodtan szót válthassunk – mondja és a kezembe nyomja a Slovenské Dotiky (Szlovák Érintések) című újság márciusi számát, amelyből a fotóról marcona tekintettel nézek önmagamra. Az írás címe V zajati pera a pierka (A toll és a tollacska rabságában), magyarul nehezen magyarázható szójáték. A toll írói, újságírói mivoltomra utal, a tollacska pedig arra, hogy a vadászt is a szenvedélyeim közé tartozik. Vagyis a vadászatot is nagyon komolyan veszem és gyakorlom.
Miután elolvasom az írást, kérdően fordul hozzám:
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Gyuri bátyám, egy picit magasan értékeled szerény pályafutásomat a tollforgatás mezején, de lassan már a fegyverforgatás iránti láz is kezd alábbhagyni – mondom szerényen.
– Te csak ne szerénykedj, az amit tettél, amit írtál, nyílt és világos, én az írásaid alapján ilyennek látlak – mondja határozottan, miközben kiteszi az asztalra az általunk hozott cétényi borocskát.
Koccintunk, ízlelgetjük a szőlő nedűjét, és közben eszembe jut, hogy Gyuri bátyámmal még soha nem koccintottam, pedig nem tegnap ismertük meg egymást. A dolgok úgy alakultak, hogy lett volna rá számtalan alkalom, de valamelyikünknek mindig – legtöbbször egészségügyi dolgok miatt – szünetelnie kellett a jó borocska, vagy a sör fogyasztásával. Mátyás nem törődik velünk, a szomszéd szobában helyet foglalt a számítógép mellett és üzenget verebélyi barátainak…
Mi pedig beszélgetünk, emlegetjük a régi pozsonyi időket, újságíró barátokat, sokan közülük már nem élnek. Szőke Jóska is – az Új Ifjúság volt főszerkesztője – nem sokára nyolcvanéves lesz, Major Ágoston (a Hét nyugalmazott főszerkesztője) pedig már elmúlt nyolcvan. Az idő nem vár és nem kímél…
Beszélgetésünket az érkező vendég, Jiři Klapka szakítja meg.
Jiři Klapka
Szemrevaló, őszülő halántékú, szimpatikus ember. Mosolygós arcával az első pillanattól jó benyomást kelt bennem. Talán nem ilyennek képzeltem el a nagy hadvezér rokonát, talán katonaembernek, de ő viszont tanár, énekes, zenész, egyszóval művész…
Eszembe jut Nemeskéri-Kis Sándor (1884-1958) visszaemlékezése Klapka Györgyről, amikor Véglesre (Zólyomhoz közeli falu, a véglesi vár romokban áll) látogatott: „Komárom hősi védője, akkor már nagyon öreg, szőrös arcú, kistermetű ember, akire végtelen tisztelettel tekintettünk. Gyerekfejjel kérdeztem tőle: Klapka bácsi, miért adta át a várat, ha nem bírták bevenni a németek? – Azért fiam, mert a háborút akkor már elveszítettük, és ha még egy évig is kitartottunk volna, az se változtat a dolgokon, csak sok jó magyar vér folyt volna hiába…”
Jiři Klapka figyelmesen hallgat, csak akkor tesz megjegyzést, amikor arról esik szó, hogy Klapka harmincezer embernek adott menlevelet és ezzel megvédte őket Haynau börtöneitől, esetleg kivégzései elől. Olyanok is kaptak menlevelet, akik soha nem voltak a várban, illetve a vár katonái, mint a nagy mesemondónk, Jókai Mór.
– Hány lakosa volt akkor Komáromnak? – kérdezi Jiři.
– Talán ötezer lehetett, nem tudom pontosan, de több biztosan nem. Ma úgy huszonötezren laknak Komáromban – válaszolom.
– Akkor hogyan dőlhetett be a bosszúálló Haynau Klapka dédnagybátyám trükkjének? – kérdezi mosolyogva.
– Minden bizonnyal Klapka cselekedete nemcsak nagy katonai ismereteit és stratégiáját bizonyítja, hanem azt is, hogy igen jártas lehetett a politikai tárgyalások mezején is…
Aztán Jiři Klapka családja iránt érdeklődöm, és arról is faggatom, hogy tisztában van-e a tábornok történelmi jelentőségével?
Jiři Klapka édesapja összegyűjtött minden dokumentumot, amik a család történetét, illetve a családfa szerteágazását igazolják. A dokumentumok szerint a szerteágazó rokonság az Osztrák-Magyar Monarchia minden szögletében megfordult és letelepedett. Például a prostějovi Vojtech Mikulaš eredetileg Klapka Béla Miklós néven volt anyakönyvezve Sárszentmiklóson. A nagyapja Klapka József Kápolnanyéken született. A dédnagyapa, szintén Klapka József Temesváron látta meg a napvilágot. Egy lánytestvére és négy fiú testvére volt, közülük az egyik a György Mór nevet kapta, de csak a Györgyöt használta, és ő lett aztán az 1848-49-es szabadságharc generálisa…
Közben újabb üveget nyitunk és koccintgatunk, hogy olajozottabb legyen a beszélgetés, a hősi időkre való emlékezés…
*
V.
Klapka György
– A Dotyky (Érintések egyik számában írtam Klapka generálisról és Jiři Klapkáról, és nem kerültem el a kényes kérdéseket sem, mint például Klapka nézeteltérését Petőfivel kapcsolatban, amit aztán a tábornok visszaemlékezéseiben egy picit igyekezett megszépíteni. Mi erről a véleményed? – kérdezőm a házigazda, dr. Szántó.
Az ilyen kérdésekre bizony az ember nem tud gyorsan kielégítő választ adni. Máskülönben létezik-e vélemény vagy bírói ítélet, ami igazságot tenne és mindkét tábort, a Petőfiét vagy a Klapkáét kielégítené?
Tény, hogy a márciusi ifjak között voltak mind a ketten. Sőt, bizalmas barátoknak is tekinthetők bizonyos szempontból, hiszen a költő – Klapka állítása szerint – verseit is megmutatta a leszerelt katonatisztnek. Ám más dolog a kávéházi asztal mellett csevegni és megint csak más a téma, amikor „mennydörög az ágyú, csattog a kard”, amikor emberi életek forognak kockán. Valahogy ilyen értelemben kezdtem hozzá magyarázatomhoz.
Jiři Klapka azonban nem volt elégedett magyarázatommal, ezért konkrétan rákérdezett:
– Mégiscsak kell, hogy legyen valami konkrét dolog, ami rést ütött barátságukon!
– Kezdeném ott, hogy Petőfi is hadba vonult, mégpedig Bem generális seregébe. A lengyel úgy szerette a költőt, mintha saját fia lett volna. Óvta, védte mindentől, a végén azonban Segesvárnál mégsem tudta megvédeni. De ezzel nagyon előre szaladtam az események vonalán…
Szóval Petőfi katona volt, de továbbra is írta verseit, lelkesítette a magyar népet. Történt azonban, hogy összeszólalkozott Mészáros Lázár hadügyminiszterrel és írt ellene egy kemény verset. Talán ez lehetett, ami Klapkát felingerelte Petőfi ellen.
Történt azonban, hogy Bem 1849 májusában Petőfit őrnaggyá nevezte ki, és az erről szóló okmányokat, napi parancsot másnap felküldte Pestre Kossuthnak. Az iratok még nem jutottak el Kossuth kormányzóhoz, így hát a hadvezetés sem tudott Petőfi előléptetéséről…
Klapka ekkor helyettes hadügyminiszter volt, és erre Petőfi Debrecenben megjelent előtte őrnagyi öltözékben. Node Klapkát inkább az ingerelte fel, hogy Petőfi nyilvános lapokban két ízben is megsértette elöljáróit, személyesen Klapkát is. A generális határozottan szóvá tette neki az őrnagyi rang helytelen viselését.
A szóváltás után Petőfi lemondott őrnagyi rangjáról és ezeket írta Klapkának: „Tisztelt Hadügyminiszter Úr! Őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében ezennel hivatalosan lemondok. Debrecen, május 6. 1849. Petőfi Sándor”
Ámde, május 8-án Szolnokról írt Petőfi Klapkának egy újabb levelet, amit meleghangúnak semmi esetre sem mondhatunk. Íme egy részlet a levélből: „Ön nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dologban; ön föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát. Ön csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön megtiltotta, hogy ne írjak; mindez röviden ennyi: Petőfi nem becsületes ember, Petőfi szemtelen, s hiú világcsaló. Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről, s betegséget hazud, ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges censura alá vetették.”
Írt aztán Petőfi május 17-én Bem tábornoknak is egy nagyon panaszos levelet Klapkával való találkozásukról. Idézzük a beszélgetés egy részét:
„- Ki tette közzé Bem tábornoknak Vécsei tábornok ügyét érintő levelét a Honvéd című lapban?
– Én.
– S hogy merészelte azt megtenni?
– Mert parancsom volt rá.
– Ki adta a parancsot?
– Bem tábornok.
– Nem igaz!
– De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki emberfiának.
– Viszont mindenki azt mondja, hogy ön azt a levelet saját jószántából közölte. Bem tábornok parancsa nélkül.
– Tehetek én arról, mit fecsegnek az utcán?
– Debrecenben marad ön, míg e tárgyban Bem tábornok válasza megérkezik.
– Szívesen maradnék, de fontos dolgom van Pesten, s holnap el kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.
– Nem elég!
Így bántak velem, Tábornokom, s nem ez volt az egyetlen s nem is a legkisebb sértés a hadügyminiszter részéről…”
Természetesen az idézeteket aztán idehaza ellenőriztem le és írtam ki Petőfi levelezéseiből, s újra sikerült átélnem azt a hangulatot, amit dr. Szántó György prágai lakásán éreztem, szemben Klapka generális egyik vérrokonával…
Ismét Jiři Klapkáé a szó:
– A családunkban nemcsak Klapka György jeleskedett, vagy szolgált katonai minőségben. A családi szóhagyomány szerint Johann von Klapka, szintén generális volt a cseh hadseregben és részt vett a Prága melletti Fehér hegyi csatában. A vesztes csata után (1620), ami mindössze két óráig tartott, Poroszországba menekült, majd Svédországban telepedett le. Persze ő nem volt olyan híres, mint Klapka György, de Johann von Klapka tábornok is a családhoz tartozott…
Jiři Klapka, dr. Szántó György társaságában még sokáig folytattuk a beszélgetést, a közös múltról, a cseh és magyar történelem összefonódásairól. Rajtunk, a 21. század emberein és az utánunk következő, felnövekvő nemzedéken múlik a történelmi hagyományok ápolása és folytatása.
*
Fel, fel vitézek a csatára,
A szent szabadság oltalmára,
Édes hazánkért hősi vérünk
Ontjuk, hullatjuk nagybátran, míg élünk.
Föl, föl! látjátok lobogómat!
Indulj! Utánam robogó had!
Zeng-dörög az ágyú, csillog a kard,
Ez lelkesíti csatára a magyart!
Klapka György tiszteletére a „Klapka indulót” 1849 augusztusának végén Egressy Béni szerezte. Azt mondják, hogy a zeneszerző, a honvéd főhadnagy, a komáromi helyőrség zenekarának karnagya, sebesülten feküdt a katonai sebesültellátó szalmazsákján, amikor az induló szövegét és dallamát lejegyezte.
*
Prágai anzix – 2007 (az utolsó)
A prágai Magyar Könyvesboltot búcsúztatván dr. Szántó György „Nem mese – valóság” címet adta írásának, amely valamikor a kilencvenes évek (XX. század) elején jelent meg A Hét című pozsonyi, képes hetilapban. (A lap 1995-ben szűnt meg, a kulturális minisztérium megvonta a támogatást.) A keserves hangú cikkében dr. Szántó többek közt ezeket írta: „Sok esztendőn át a jólelkű Király Berta foglalkozott a vevőkkel. Berta Szlovákiába ment férjhez, vajon tudja-e, hogy Prágában a régihez hasonlóan magyar kultúra nyomtatásban nincs. Sem olcsón, sem drágán.”
Utólag elmondhatom, hogy Berta tudott a prágai helyzetről, hiszen a feleségem volt, és tartottuk a kapcsolatot a prágaiakkal, mint újságíró elég gyakran megfordultam Prágában és tudósítottam lapom, A Hét olvasóit az önállósult Csehországból…
Berta, amikor megismerkedtünk
Király Bertával természetesen a könyvesboltban ismerkedtem meg. Mint a verebélyi Tesla anyagbeszerzője, üzletkötője elég gyakran megfordultam Prágában és vásároltam a Magyar Kulturális Központ, Národná třida-i (Nemzeti sugárút) könyvesboltjában. Berta mindig mosolyogva, nagyon kedvesen fogadott, úgy, mint régi ismerősét és „jó” vevőjét. Aztán 1988 februárjában hosszabb ideig tartózkodtam Prágában, először és utoljára életemben „szakszervezeti rekreáción” voltam, az akkori fővárosunkban, talán tíz napig.
Nagyon szép helyen, Strahovban laktunk a Szakszervezeti Központ rekreációs üdülőjében, ahol minden volt. Szauna, bár, úszómedence, rendszeres filmvetítés, még tánc is a táncoslábúaknak. Persze üzletek is voltak, egyszóval minden, amit száj, szem megkíván. Volt, aki ki sem mozdult az épületből, csak akkor, ha közös kirándulást szerveztek.
Én azonban megszöktem a kirándulások elől, és inkább prágai barátaimmal találkoztam, s valamelyik sörpincében töltöttük az időt…
Az egyik alkalommal aztán egy picit tovább beszélgettem Bertával – egyébként már majdnem tudott rólam mindent –, és megkockáztattam, hogy a munkaidő után meghívom egy kávéra, mondjuk a Slávia kávéházba, amely kedvenc kávéházam volt és nem esett messzire a könyvesbolttól.
A válasz nemleges volt, Berta azt mondta, hogy „a munkahelyen nem ismerkedünk”! Ezt nem értettem, egy picit csalódott voltam, de azért továbbra is látogattam a könyvesboltot, egész kis könyvtárra valót cipeltem haza az üdülés végén…
Nem tudom, hogyan alakultak a dolgok, ki bocsátott meg a visszautasításért, vagy tett javaslatot újra. A lényeg az, hogy kapcsolatunk kezdett igen komollyá válni. Először úgy volt, hogy én költözöm Prágába. A Videoton kirendeltségénél már állást is felajánlottak, de a lakás okozott gondot. Berta egyetlen szobát bérelt egy Pštrosová utcai öreg épületben…
Aztán a politikai események megoldották problémánkat, jött a „bársonyos”. A Videotonnál már nem volt esélyem, rohamosan kezdett leépülni, s végül úgy döntöttünk, hogy Szlovákiába költözünk. Nekem ugyanis volt egy szép szoba-konyhás (nagy konyhával) lakásom. Természetesen nyolcvankilenc májusában összeházasodtunk, kilencvenben megszületett Mátyás fiunk.
Berta a gyermeknevelésnek szentelte idejét, később beteg anyámat ápolta. Mígnem 2003-ban elhatározta, hogy magánvállalkozó lesz. Az üzlet nem ment valami fényesen, s ezért úgy döntött, hogy Csehországban próbálkozik. Ez év május elején Benešovba utazott, és jelezte, hogy a Prága melletti városban kezdenek alakulni a dolgok, jó fizetéssel járó állásra van kilátás, amit aztán meg is kapott…
Mátyás fiunk ma
Mátyással kettesben maradtunk, ő hétközben Udvardon, a szakiskola kollégiumában tartózkodott és kapott teljes ellátást. A hétvégeken pedig nekem kellett felelevenítenem régi szakácsművészetemet és főzni a szombati-vasárnapi ebédeket, vacsorákat. Berta elégedett volt, a hétvégeket igyekezett Prágában tölteni az ottani ismerősöknél. Az idő szinte rohant, leveleztünk és telefonon tartottuk a kapcsolatot.
Június derekán, pontosabban 17-én, szombaton Komáromba hívott a kötelesség. Vonattal utaztam, és Érsekújvárból, átszállás közben a komáromi csatlakozásra, úgy nyolc óra tájban felhívtam Bertát. A hangja nagyon furcsa, fáradt volt.
– Mi van veled, nagyon furcsa a hangod. Mit tehetek? – kérdeztem.
– Ne aggódj, egy picit beteg vagyok, de semmi különös, tegnap látott az orvos is – nyugtatott.
Bevallom, kezdeti nyugtalanságom kezdett alábbhagyni szavai után, és azzal búcsúztam, hogy majd hívom…
Dr. Szántó György és felesége, Olga
Sajnos a telefont később már nem vette fel. A rendőrségi és orvosi jelentés szerint szombaton, tehát június 17-én, a délelőtti órákban gyomorfekély-perforáció következtében elvérzett és meghalt. Haláláról másnap, vasárnap este értesítettek bennünket. Hétfőn Prágába utaztam, kedden intézkedtünk kiadásáról, majd szerdán Benešovban búcsúztattuk és kísértük utolsó útjára, ahonnan aztán a tábori krematóriumba szállították és hamvasztották el. Szerdán, június 20-án egy agg cseh pap búcsúztatta, sajnos református papot – Berta református vallású volt – nem tudtam biztosítani. Szerintem a cseh pap méltóan végezte a temetési szertartást, nagyon értékes gondolatokat mondott az emberi életről és a vallásról, vallásokról. Szavainak egésze maradt meg bennem, a részletekre már nem emlékszem, akkor sem tudtam nagyon odafigyelni és felfogni, hogy feleségem látszólagosan egészségesen ment el Verebélyről, és bő egy hónap múltán temetjük, s viselnünk kell a sors öklének kemény csapásait…
Este megpróbáltam felhívni dr. Szántó Györgyöt, előző napi próbálkozásaim sikertelenek voltak. Egy idegen, cseh férfihang jelentkezett a telefonba. Elmondta, hogy ő az ápolója a doktornak, de a doktor úr nem tud velem beszélni, mert lélegeztető sátorban (?) van. Ámde mindent hall és ért, csak nem tud válaszolni.
– Kérem, mondja meg neki, hogy Berta meghalt, ma temettük – mondtam, és vártam, amíg átadják az üzenetet.
Az ápoló várt egy ideig, aztán nagyon halkan megjegyezte:
– Az üzenetet a doktor úr megértette, mert könnyei csorognak…
Másnap búcsúztam Prágától, szokatlanul a reggeli busszal indultam vissza Nyitrára. A reggeli Prága ködös, borús és nagyon rideg volt. Zordonságát biztosan fokozta lelkem mély háborgása, a sors által rám mért csapás. Június 22-én felhívott Inna Rottová, csehül író és publikáló pétervári, orosz származású írónő. Oroszos kiejtéssel közölte szomorúan, hogy dr. Szántó György meghalt.
Júniusban két, hozzám nagyon közel álló embertől búcsúztam: feleségemtől, Bertától 18 évi házasság után, és a közeli hű baráttól, dr. Szántó Györgytől.
(Megjelent: 2007 áprilistól júliusig, 6 részben)
Hozzászólások