Vacsora után kisétáltunk a kőfalakkal körülzárt rózsakertbe, ahol nagy viaszgyertyák világítottak. Lemaradtam a többiektől, megálltam egy különös formájú virágágyás mellett, ami engem egy sírra emlékeztetett. Különös, ismerősnek tűnő illatot éreztem, mintha megölelt, vagy inkább megszorított volna. Úgy láttam, húgomnak megártott a két korty bor, amit szüleim engedélyeztek neki, mert a szokásosnál is vidámabb, szertelenebb volt. Egyfolytában nevetgélt, és azzal bíztatott, hogy majd mutat nekem valami érdekeset. Nyilván csak butaságra gondolhattam, amikor kézen fogott és maga után húzott a lépcsőkre. A második fordulóban megállt, és az „ott vagy te majomparádé” kuncogó kiáltással az egyik régi festményre mutatott, majd visszaszaladt a kertbe. Ránéztem a képre, és valószínű tátva maradt a szám. Egy fiatal fiút láttam zsinóros egyenruhában, és mi tagadás, nagyon hasonlított rám, vagy én őrá. Hosszasan néztem mielőtt a szobánkba mentem. Kicsit kezdett sok lenni a furcsaságokból, jobbnak láttam, ha mielőbb lefekszem aludni. Amikor úgy véltem, hogy a faliszőnyegből is azt az illatot érzem, amit a kertben, fejemre húztam a takarót. Mielőbb és minél többet akartam aludni, de ez vagy nem sikerült, vagy szörnyű álmaim voltak. Egész éjjel láncok csörgését, és fájdalmas sikolyokat hallottam, mintha egy lányt kínoznának az ablakom alatt. Reggel, amikor ezt a többieknek elmeséltem, mindenki kinevetett. Remekül aludtak, semmi zajt, vagy hangokat nem hallottak.
Reggeli után a vendégek, a lovagteremben gyülekeztek. A falakat zászlók, pajzsok, fegyverek borították. A terem négy sarkában lovagi páncélok őrködtek, a mennyezetet hat kőoszlop tartotta. A látogatók az oszlopok közötti székekre ültek úgy, hogy jól lássák és hallják az emelvényen álló történészt, a felújítási munkálatokat vezető Török Gáspár tanár urat. Nagyon tetszett az érdekes fordulatokban bővelkedő előadás, de egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha ismerném Izabella grófnő történetét. Hatszázötven évvel azelőtt a grófnő volt a várkastély és a környék ura. Nem ismert ellentmondást, akaratát tűzzel-vassal keresztülvitte, az emberek féltek tőle. Sokan úgy vélték, az ördöggel cimborál. Azok közül, akiket katonái a várkastély börtönébe vittek, kevesen kerültek ki élve, kínzások nélkül pedig senki. Kínzókamrájának, hóhérainak rettegett híre volt messze földön. A keményszívű Izabellát életében egyszer érintette meg a szerelem, de bár ne tette volna. Istvánffy báró, aki egy birtokvitát szeretett volna megelőzni, gazdag ajándékot küldött a grófnőnek embereivel. Közöttük volt kedves fegyverhordozó apródja, a tizenötödik életévében járó Ferenc, akibe a grófnő az első látásra beleszeretett. Nem érdekelte az ajándék, nem érdekelte Istvánffy nagyúr, csak a fiatal fiút akarta. Nagy lakomát rendezett a vendégek tiszteletére, és szigorúan meghagyta bizalmas szolgáinak, hogy Ferenc italába keverjék bele azt a zöld színű port, amelyik fésülködőasztalának fiókjában, féltett illatszerei között van, egy kis szelencében. Pontosan tudta, hogy a por nem méreg, csak akaratgyengeséget okoz, és akinek a szervezetébe juttatják, az önként, és örömmel fogja teljesíteni minden kívánságát.
Izabella terve sikerült. Az ifjú apród másnap a grófnő hálószobájában, a grófnő karjai között ébredt. Lassan kezdett kitisztulni a világ számára, és már emlékezett: azon az éjszakán férfivé lett. Némi büszkeség és öröm töltötte el, hiszen a tőle jóval idősebb Izabella még mindig vonzó nő volt, azonban ahogy hideg szemébe nézett, félelmet érzett. Azt vélte kiolvasni belőle: a foglyom vagy, nem engedlek el! Nem tévedett, valóban ez a sors várt rá. Kezdetben egészen jól érezte magát, hiszen mindenki a kedvét kereste, a grófnő pedig nem tudott betelni vele, vadul és szenvedélyesen szerette, ajándékokkal halmozta el. Egyik festményt a másik után készíttette róla, és szinte mindenhova jutott belőlük, amiből – mesélte Török tanár úr – néhány megmaradt és a falakat díszíti.
*
A teljes, fordulatokban és izgalmakban gazdag novella a szerző hamarosan megjelenő novelláskötetében lesz olvasható
Hozzászólások