Bozont a nevem, ötéves fiú kutya vagyok, és szeretett gazdáimmal élek. Tudom, hogy a gazdám, Árpi megírta az életem történetét, de elhatároztam, hogy én is szót kérek, és a kutya fejem gondolatait és érzéseit leírva biztos tudok újat mondani.
Fogadjátok szeretettel írásomat, és próbáljátok beleélni magatokat abba, hogy egy emberi nyelvet nem beszélő, de mindent érteni igyekvő lényem szeretné közölni gondolatait. Viselkedésemmel, érzéseimmel, hűségemmel szeretném bizonyítani, hogy én is hasonló érzésekkel élek abban a kapcsolatban, és a kialakult szeretet és kölcsönös megbecsülés, megértés alapján csak azt mondhatom, hogy fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok, és ígérem, igyekszem továbbra is szerethető kutya lenni.
Az életem első szakaszát megpróbálom részletezni. Sok feltételezéssel élek, mert az első évemről nem tudok a gazdiéktól semmit sem kérdezni! Vízióim vannak, és ezeket kiegészítem az ösztönösen bennem megjelenő emlékeimmel.
Csobánkán születtem, a papírjaim szerint 2012-ben. Egy faluszéli házban láttam meg a napvilágot – talán inkább tanyának mondhatni. Az anyám úgy hallottam, hogy férjhez ment egy Schnauzerhez, és ő egy pumi vagy talán puli volt. Négyen születtünk meg, három lány és egy fiú. A fiú én vagyok. Már ott kezdődött az első problémám, hogy a lányokat elvitték a faluban lakó családok, és én maradtam – fiúval csak baj van – azt szokták mondani.
Az öreg – ezt szokták neki mondani a szomszédok – szegény ember volt, a felesége meghalt, és egyedül élt a kevés nyugdíjából tartotta fenn magát. Anyámat vidéki parasztkutyaként tartotta, a házőrzés volt a feladata. Kutyaházban lakott kint a ház sarkánál, és én vele töltöttem a napjaimat. Az öreg ismerte az állatorvost, és kérte, hogy vigyen el engem az állatvédőkhöz, mert két kutyát nem tud etetni.
Ekkor történt, hogy megszabadítottak a férfiasságomtól – ez egy törvény az állatmenhelyeken – nem akarják szaporítani a gazdátlan, keverék kutyákat. Így kerültem én négy hónapos koromban egy Edit nevezetű kutyakozmetikushoz, akinél még két kutya és három cica volt, és mint ideiglenesen befogadott jövevények éltek nála. A macskákkal nem jöttem ki jól, és ezért elkülönítettek tőlük, és külön szobába tettek. Ez többlet gondot okozott Edit néninek, és így átvittek a közelben lakó Margit nénihez.
Ekkor kezdődött el a kálváriám. A pilis-budai kutyamentők minden környékbeli vásárra elvittek, és szalaggal a nyakamban ajánlottak az embereknek, sétáltak velem, de én behúzott farokkal, félve, idegesen jártam és álltam. Persze nem kellettem senkinek. Ez így ment augusztus elejéig, amikor csoda történt, és megjelent négy ember, két lány és egy férfi és egy nő.
Előző éjszaka vihar volt Csobánkán. Itt a macskák miatt a fészerbe voltam bezárva – már mondtam, hogy allergiás vagyok rájuk.
Így aztán nem aludtam jól, sokáig remegve ültem a sarokban egyedül. Másnap a jövevények érkezésekor nyalogattam a sebeimet – főleg a lelkieket. Megszólalt egy női hang, és szólított: – Bozont, Bozont! Gyere! – Félve, lassan előbújtam a kertből, a Főnöknek látszó nő ölbe vett, és odavitt a kerti asztalhoz, és megszólalt: – Hát, itt van a kis fekete gazdára váró kutyánk!
Izgalmat és érdeklődést láttam az idegenek arcán – talán egy kis mosolyt is előcsalt a megjelenésem belőlük. A férfi figyelmesen, hosszan nézett, megsimogatott – nem haraptam meg –, a többiek is megsimogattak.
Eltelt egy kis idő, és kimondták a befogadásomat jelentő döntésüket: – Aranyos, Jöhet! – zavartan álltam, de éreztem, hogy egy döntés alanya lettem, és talán így lesz jó nekem.
Ezután még beszélgettek egy kicsit, és látszott, hogy komoly dolgokról beszélgetnek. Azután kisétáltak a fáskamrához, itt volt az én alvóhelyem, egy elkülönített részben. De sokat voltam itt, és ábrándoztam, és ha jött a vihar, vagy valami váratlan zaj, akkor megrettentem, féltem, és azt gondoltam, hogy rám szakad az ég.
A jövendő gazdámék megnézték a szállásomat, és utána együttérzően megsimogattak. Közben megszületett az adás-vételi papírom. Árpi gazdám aláírta! Most már az ő kutyájuk vagyok! Láttam egy négykerekű valami házfélét az utcán. Talán életemben egyszer utaztam ilyen dobozszerű dologban.
Beraktak hátulra, a lányok ölébe kerültem. Integettek Margit néninek, és elindultunk. Hallgattam a beszélgetésüket, úgy gondolom, hogy rólam beszéltek. Én féltem is, meg kezdtem rosszul érezni magamat, a gyomrom forogni kezdett, és féltem, hogy kijön belőlem a reggeli. Ki is jött – volt nagy riadalom –, megálltunk, én kiugrottam, és folytattam a hányást.
Sajnáltam magamat, de őket is – valószínűleg ez rossz volt nekik –, mert a takarítás sok munkát jelent. Hát így jártam a Balaton felé félúton! Lehangoltan feküdtem, kóvályogtam is egy kicsit.
Az úton dülöngéltek a kamionok és a teherautók – ezektől féltem, és vártam, hogy álljunk meg, érkezzünk meg az ismeretlenbe. Nagy kanyar, a 153-as kilométerkőnél, kis betonút, nyílik egy kapu. Megérkeztünk! Először a kertet szaglásztam végig, azután beengedtek a házba.
Megnyugodtam, és nem éreztem, hogy ellenségek lennének a kertben, furcsa, szokatlan illat volt hátul – az itt lévő kis ebédlőből jött.
Később megtudtam, hogy itt vadállatok: őzek, fácánok és vaddisznók is járnak, és ezek illatát fújta a szél az arcomba.
Délután elaludtam, fáradt, kimerült voltam, de a gazdáim is.
Vacsoránál megismerkedtem az új evő- és ivóedényeimmel. Úgy emlékszem csirkehúsi volt tésztával az első vacsorám.
Sötétedés után elvittek sétálni. Pórázon voltam, látszott rajtuk, félnek, hogy megszököm. Pedig én már akkor elhatároztam, hogy ha az általam sokat hiányolt szeretetet megkapom, akkor soha nem fogok megszökni. Ők ezt nem tudták, és hazaérve vizsgálták, és betömték a kerítés lyukait.
A hálószoba az emeleten volt, Árpi ágya mellett készítettek nekem fekvőhelyet. Kedves hangon kívántak nekem jó éjszakát, és „simiket” is kaptam Piroskától is és Árpitól is. Jó érzés öntött el, nagyon ritkán kaptam korábban „simit”. Elaludtam, és csak reggel ébredtem fel, ragyogott a nap.
Reggel nagyot nyújtózkodtam, sétálni vittek. Piri volt Annamarival a kísérőm. Nagyot sétáltunk. Számomra ideális volt a környék, ahol a kutyák megugattak, és változó érdeklődéssel – szeretettel vagy dühvel fogadtak. Én azt viszonoztam, amit ösztönösen gondoltam – olyan a fogadj isten, amilyen az adjon isten!
Hazaérve már fogadott a teraszon a reggeli, ízlett, kinyaltam a tányért. Nekem szokatlan volt, hogy napközben hozzám szólnak, simogatnak és játszanak velem. Nagyon jó volt! Először félénk nyalintásokat osztogattam, és kezdtem elhinni, hogy jó helyre kerültem. A gazdik az első napokban nem mertek elengedni, és kikötöttek egy cseresznyefához. Békésen szunyókáltam, és élveztem a napsütés és az árnyékok váltakozását. Napi háromszor vittek el sétálni, amit mindig örömmel vártam.
A bizonytalanságuk az első héten megmaradt, és ez a sétáknál is a póráz használatát jelentette.
Figyeltem az új családomat, és ösztönöm parancsa szerint Árpit választottam falkavezérnek. Ezt azzal indokoltam, hogy a családja is elfogadja – az emberek így mondják – családfőnek. Továbbá férfi, és ő a legidősebb, továbbá már a szakálla is ősz.
Egy hét után megszületett a döntés – megbízhatónak ítéltek meg, és szabadon engedtek a kertben.
Nálam az eszem, és az ösztöneim mindig harcban vannak, és sokszor az ösztöneim győznek. Így történt meg a következő eset, amivel kapcsolatban megtudtam, hogy lemondtak rólam, és ezt mondták: – Bozont ENNYI!!
Nyugodtan ültem a kertben, nézegettem a fűben mozgó hangyákat. Ez az egyik kedvenc szórakozásom. Hirtelen zajt hallottam az erdő felőli kerítésnél, egy számomra szimpatikus husky kutya állt ott – tudják ők nagy csavargók – és vakkantva félreérthetetlenül hívott – Gyere velem! – mondta. Elfogott egy rohanni vágyás, és az ösztöneim által vezérelve rögtön megtaláltam a lyukat, a kijutás lehetőségét, és kijutottam a husky után az erdő szélére. Ő rám nézett, és nagy iramban rohantunk el. Kergettük egymást, és élveztük a szabadságot. Nagyon jó illata volt, és nyakörv is volt rajta. Azt mondta, hogy ő egy szökevény. Ahogyan kezdtem fáradni, eszembe jutott, hogy nem szóltam az új gazdáméknak. Jó volt ez a nyolc-tíz nap velük, nem lehetek hálátlan. – Bozont nem szökhetsz meg! – jó volt nekem velük.
A szaglásom csalhatatlan, így rövid keresgélés után az új barátomat otthagyva megálltam egy ismerős szagú kertkapu előtt. Jó tíz percig ültem ott, amikorra megláttam Piroskát, és ő is észrevett. Nagyon megörültünk egymásnak, és én szégyelltem magam.
Megbocsájtottak, és én megfogadtam, hogy soha nem megyek el tőlük.
Ez a kalandom még jobban megerősítette a kapcsolatunkat. Ez volt a második egymásra találásunk.
Sajnos később rendeztem még egy nagy ijedtséget, de azt nagyon erős ragaszkodásom idézte elő. Majd el fogom mesélni.
Idáig nem voltam sokszor pórázon. Nekem ez nagyon szokatlan volt, póráz az egy kötélszerű dolog, valami szerkezet révén összeköt a gazdámmal. Egy darabig enged szaladnom, azután hirtelen megfog – eddig, ne tovább. Látom, hogy sok kutyának van ilyen, ezért egy pár nap után megbarátkoztam vele. Rendszeresen megyünk utcákon. Ők úgy mondják, hogy sétálunk.
Sajnos félénk, és ijedős kutya vagyok, minden hirtelen hangtól és mozgástól megijedek. Azután, szégyenemben vagy, hogy letagadjam a félelmeimet agresszív, mély hangon elkezdek ugatni. Nagy türelem kell hozzám, igyekszek szépen sétálni, de az olyan parancsszavakat, hogy – állj, – ül, – indul, – fekszik csak kicsit értem. A jóindulat meglenne bennem, de a parancsokat nem értvén csak bámulok. Szeretnék lábnál menni, ezt kérik tőlem, de csak néha sikerül. A pórázom négy-öt méterre is elenged, ilyenkor boldogan szaglálódom.
Enni napi háromszor kapok, és meg vagyok elégedve a menüvel. Reggel csirke feltéttel, este száraz eledel.
Van két tányérom, az egyikben víz van, a másikba teszik a kaját. Talán azért, mert mindig egyedül ettem, és így nem kellett félnem, hogy megeszik előlem az ennivalót lassan, kimérten fogyasztom el az ételemet. Úgy látom, hogy ezt az evési módot a gazdáim szeretik.
Nagyon szeretek a kertben napozni, és utána az árnyékba menni – sokszor ez a szórakozásom. Régen nem nagyon ismertem a labdázást, most itt a Balatonnál megtanultam. A gazdáim kezében egy botfélét látok, és ez rugóként dobja el a fejében lévő labdát. Remek találmány! Engem addig izgat a labda, amíg repül vagy mozog. Talán a vadászösztönöm szólal meg ennél a játéknál. Úgy be tudom magamat hergelni, hogy kilóg a nyelvem a rohanástól, és hevesen ver a szívem. De érzem, hogy vigyáznak rám, és leállítják a játékot, ilyenkor kihasználom az időt, és pisilek egyet. Sokszor látom, hogy a sétáló emberek megállnak, és nézik a játszásunkat. Ilyenkor még gyorsabban rohanok, és nagyokat ugrok, és ugrás közben forgok is, szeretem, ha megcsodálnak. Volt már úgy is, hogy meg is tapsoltak.
Általában délelőtt, vagy naplementekor játszunk, mert ilyenkor nincs nagy hőguta. Jól élek, szeretnek, simogatnak és beszélgetnek velem. Ők azt hiszik, hogy nem értem a beszédjüket, pedig más módszerrel, figyelve a hangsúlyokat, hanghordozásukat, testbeszédüket, sok mindent megértek.
A Balatonba nem szabad bemennem. Kár! Ma már kutyastrand is nyílt, és közben a Dunában megtanultam úszni! Jóindulattal próbálkoztak kádban fürdetni, és zuhany alá vinni valahogy, de én egyiket sem szeretem. Sajnálom, hogy pénzt kiadva fürdetőkádat vettek nekem, és én nem használom.
Az autózás még most sem megy tökéletesen – sajnos – talán később meg fogja szokni a szervezetem. Néha elvisznek kirándulni, de sokszor hányás a vége, amitől kikészülök. Néha levisznek a fonyódi piacra, nekem a legérdekesebb a kutyavásár – figyelem, hogy hová kerülnek a fajtatársaim. Legjobban a tömeget utálom, ingerelnek a szagok, a zaj és félek, hogy a lábamra lépnek!
Azt mondják muszáj megszoknom a tömeget, az életben szükségem lesz erre.
Az esőt kevésbé szeretem, erős kutyaszagom van vizesen. Nagyon szeretem, ha sokan vagyunk együtt, és beszélgetnek körülöttem, de ha idegen sokáig marad, az zavar.
Egyik hétvégén nagy pakolást látok, rögtön tudtam, éreztem, hogy itt változás lesz, és tényleg, másnap reggel nem adtak enni, és beparancsoltak az általam doboznak nevezett kocsiba. Irány Budapest! Ígérem ott is figyelek, tanulok, próbálok alkalmazkodni – remélem sikerülni fog!
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások