Kis szoba, mintegy 12 négyzetméteres, de a központhoz közel, és ez a legfontosabb. A recepciós hölgy örömmel veszi tudomásul, hogy hiányos francia tudásommal próbálok vele kommunikálni. Mindenben nagyon készséges, olcsó reggeli szolgáltatásra hívja fel a figyelmünket. Kontinentális. Én kissé szívom a fogam, nincs benne felvágott, hús, de már másnap kiegyezek a mennyiséggel. És a legfontosabb, van benne korlátlan tea és kávéfogyasztás. Már ezért megérte. A közelben pedig van egy szupermarket, abból vacsorára már bepótolom a reggelinél kimaradt felvágottakat, finom (büdös) sajtokat. Másod-harmadnap az elárusító hölgyek már előre köszönnek a két magyar vendégnek. Érdeklődnek merre jártunk, és hogy tetszett-e? Sőt, még ők kérnek bocsánatot, hogy sajnos nem tudják, hogy az általunk kiválasztott Bordeaux-i bor száraz-e vagy sem. Az előcsomagolt felvágottakon minden adat fel van tüntetve az ismertetőn. Mennyi és milyen minőségű húsból készült, milyen adalékanyagokkal. A 100%-os húskészítményekre esik a választásunk. Sehol semmi E-t nem látunk a feliratokon. Szállásunkon épp az ízek kavalkádjában merülünk el, amikor a csomagból kiesik egy kis tasak. Nicsak, talán egy kis szószt is tettek a felvágotthoz? Előtte inkább elolvasom. Nem fogyasztható. Aha, ez a nedvelszívó. Vajon nálunk miért nem találkoztunk ilyen termékekkel? Talán ezért élnek többet a franciák és Európa boldogabb országaiban élők – merül fel bennünk a kérdés.
Egyre jobban megy a francia. Második-harmadik napon már egész mondatokban, folyamatosan beszélek. (Biztosan számtalan hibával!) Ahol lehet, gyalogosan járjuk be a várost. Gyönyörű parkok, monumentális épületek, óriási közterek, nyüzsgő, pezsgő városi élet. A rendőrlámpánál fegyelmezetten megállunk, de a franciák nem. Jobbra-balra néznek, és ha épp nincs a közelben jármű, simán átmennek a pirosan. A második naptól mi is. Hiszen mi, pécsiek eddig is erről voltunk híresek. Még jól is esik egy picit, hogy rendetlenkedhetünk. A terek sarkán, kisebb-nagyobb sétálóutcák mentén több földre dobott elektromos járgányt: biciklit és rollert látunk. Tárolót, azt kevésbé. Itt talán ez a szokás? Lehet. Láthatóan senkit sem zavar. Felveszek egy rollert egy fotó erejéig, utasításokat ad, franciául. Visszateszem.
Metróbejárat, elektromos beléptető rendszer. Chip-es kártyánkkal pillanatok alatt bejutunk. Kifele legtöbb helyen csak tolni kell a csapóajtót. Épp belépni készülünk egy metróállomáson, amikor pár fiatal a hátunk mögött sietve közeledik. Egyikük rástartol és a középső kapu fölött átugrik. Hát, így is lehet! – állapítjuk meg- de mi inkább maradunk a klasszikus módszernél.
Nézem a Tv-t. Mintegy 45 csatorna. Mind francia nyelvű. Napról-napra egyre jobban értem a történteket. Macron elnököt a szőnyeg szélére rendelik. És ő rendelkezésre áll. Szinte minden este. Tűri a kérdező riporterek, ellenfelek keresztkérdéseit. Épp a természetvédelem, a lég és vízszennyeződés a téma. Másnap fiatalok tízezrei tüntetnem a Champs-Élysées-n. Kulturáltan, könyvekkel, kartonpapírokra írt üzenetekkel. Boldog ez az ország, ha a fiataljai így állnak hozzá a jövőjüket befolyásoló döntésekhez – állapítom meg magamban.
Másnap a helyszín ugyanaz, a tüntetők azonban a „sárgamellényesek”. Jogaikért tüntetnek, mögöttük erős szakszervezetek állnak. Ezúttal elszabadulnak az indulatok. Randalírozás, gyújtogatás. Bevetik a rendőröket, a tűzoltókat. Lezárják a fél belvárost. És csodák csodája, minden csatorna közvetíti egyenesben, többször lejátssza híradóiban a történteket bemutató képeket, helyet adnak vélemények elhangzásának. Macron elnök megszakítja külföldi nyaralását, hazajön. Másnap a párizsi rendőrkapitány (mintegy húszmillió lakos biztonságáért felelős potentát) úgy érzi, nem volt a feladata csúcsán és beadja lemondását.A belügyminiszter lemondatása is terítékre kerül. Kelet-európaiként kissé furcsállom. Tehát ez nem következmények nélküli ország!?
És még egy szót érdemes a Tv-re szánni. Egyik este a Bataclanhoz is ellátogattunk. A 2015. november 13-i mészárlás 89 áldozatának emléktáblát állítottak. A szórakozóhely ma már teljes gőzzel működik. A párizsiak nem engedik megfélemlíteni magukat. A metróállomás felé vezető járdán találtam választ a múlt este felmerült kérdéseimre. „Demokráciában a média nem lehet a milliárdosok tulajdona” – ez volt felfestve a járófelületre.
És ha már Párizs, akkor múzeumok. A sziget felé vettük utunkat. Ittlétünk óta már a sokadik hídon haladtunk át a Szajnán. Mindenik szép és egyedi és mindenikhez valamilyen történelmi tény, esemény, személyiség köthető. Közeledve a Notre-Dame-hoz látjuk, hogy kifeszített, filmekből ismert, műanyag szalagokkal kerítették el, több rendőrkocsi és terepruhás, gépfegyveres rendőrök veszik körül. Egy kisebb tömeg ácsorogva várta a fejleményeket. Időnként egy-két fő vendég jött át a kordonon. Civilek, tehát valószínűleg vendégek. Egyiküktől megkérdezem mi a riadó oka. Bent felejtett csomag, jön a válasz. Nyugalommal veszik/vesszük tudomásul, senki sem pánikol.
Amikor a metrófeljáróból a földszintre érkeztünk a Királyi Palota és a Louvre közötti utcában kissé csalódottan jegyeztem meg: „Ennyi?” Csak később jöttem rá, hogy a múzeum még több száz méteren elkísér sétámon. Az üvegpiramis? Kissé furcsa, de a párizsiak már megkedvelték. Az árusok lépten-nyomon leszólítanak. Lerázzuk őket.
Az Invalidusok temploma kordonokkal, terelő panelekkel körülvéve. Biztonsági kapun haladunk át, Párizsban már nem először. A deszantos, fegyveres őr udvariasan megkér, hogy nyissam ki, pakoljam ki a táskámat. Majd megköszöni. Bemehetek. Minden óriási. Napóleonhoz méltó. Pár lépésre a Hadtörténeti Múzeum. Egy jeggyel látogatható. És ami a legfontosabb: itt az újságírói igazolvány felmutatása ingyenes belépővel ér fel. Minden múzeumban.
Szóljon hozzá!