A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre nemzetközi tapasztalatcsere-utat szervezett Felvidékre, illetve Kárpátaljára. Látogatásunk során fel próbáltuk kutatni nemzeti gyökereinket, meglátogattuk a kisebbségben élő közösségeket. Az Ipolyon átkelve, alig pár órányira a mára már szinte virtuálissá vált határtól, az egykori „kincses” Selmecbánya városába értünk. A 17-18. században még virágzó város csak halovány árnyéka egykori önmagának. A nemzetközi műemlékvédelem alatt álló település belvárosa estére szellemvárossá válik, kivilágítatlan ablakok ásítanak a kíváncsi turistákra. A kétszintes, többnyire zsindelyfedett polgári házak macskaköves utcáit rójuk. Legtöbbjének mállik a vakolata. Nem lakják őket, csak hivatalok vannak bennük, lakóikat a 70-es években, a város határában épített tömbházakba költöztették. A főutca egy részét felbontották, lesüllyesztik az esőzések okozta károk elkerülése érdekében.
Az 1600-as években elkezdett aranybányászat (1627-ben itt robbantottak először puskaporral!) és az azt övező áldásos tevékenység által létrehozott virágzó város mostanra csak egy mementó. 1996-ban bezárták az utolsó tárnát is. A 14 szintes, mintegy 28 kilométer hosszú vágatokból már csak a felső kettő látogatható, skanzen-múzeumként. Az évszázadok során a lakosság összetétele teljesen megváltozott. A mai mintegy tízezer fős városban alig pár német család él, és összesen három lakos beszél magyarul. A Lányvárból minden órában megszólal a kürt, jelezve, hogy a silbakok nem aludtak el, védik a várost, török idők óta. Selmecbánya egy csiszolatlan gyémánt báját rejti magában, és csak abban reménykedhetünk, hogy a mai lakosok felismerik és értékelik e rájuk hagyományozott kincsesbányát.
Rozsnyón, a bányászat másik fellegvárában, a mai napokban zárták be az utolsó bányákat. Az ezüst érc ezen a vidéken néha a nikkel-kobalt társaságában került kibányászásra. A 20 000 fős város lakosainak mintegy 20%-a magyar. A belváros még hűen őrzi Andrássy Franciska adományainak emlékét. Rozsnyón van Közép-Európa legnagyobb négyzet alakú főtere.
Rozsnyótól alig pár tíz kilométernyire találkoztunk Szomolnokon és Dobsinán a helyi németség családjából származó cipszerekkel és bulinerekkel. Az 1200-as években betelepített, főleg bányászattal foglalkozó németajkú lakosság csak nyomokban maradt meg. Szomolnokon 24 német és 7 magyar ajkú lakos él. A németek többsége bár elszlovákosodott, még mindig beszéli a magyar nyelvet is, főleg az öregebb korosztály. A dobsinai németek első írásos nyoma 1326-ra tehető. 1648-ban a törökök lemészárolták és elhurcolták a lakosság nagy részét. Mára, az egykor gazdag település, 5000 fős lakossággal, csak árnyéka egykori önmagának. A 90 fős kulturális egyesületbe tömörült német lakosság át próbálja menteni kultúráját és anyanyelvét a jövő nemzedékek érdekében.
A betléri Andrássy kastélyban a csodás berendezési tárgyak, trófeák és festmények között találtunk rá Andrássy Franciska halotti hintajára és gyászzászlajára. Mindkettőn ez áll latinul: „Non videri, sed esse” azaz „Nem látszani, hanem lenni.” Itt, ezen a vidéken, ez többszörösen is igaz. Ezt kell megélni nap mint nap, így talán még átmenthető valami a több évszázados (évezredes?) nyomokból.
A kárpátaljai magyarság a magyar határ mellett mintegy 80 kilométer hosszan egy 15-20 kilométeres sávban él. A mintegy 150 ezres magyarság nyomai itt egyre jobban elhalványulnak. Szolyva, egy kis település Munkácstól nem messze, pár évtizede a kárpátaljai magyar és német ajkú lakosság egyik legfontosabb kegyhelye, „siratófala”. A „pokol kapujának” is nevezett emlékhely egy olyan helyszín, ahol 15 000 főnyi munkaszolgálatost tereltek össze 1944 novemberében, úgymond „háromnapi közmunkára”. Ebből a legtöbb férfi számára 6-8, a nők számára pedig 3-5 év lett a Gulágokon, Szibériában, Kaukázusokban, legtöbbször bányákban. Szolyván istállókba terelték a „közmunkásokat”, és az itt állomásoztatott állományból mintegy ötezren haltak meg tífuszban. Mindnyájukat egy közös sírba tették. Minderről 1989-ig beszélni sem volt szabad. Vas István bácsi, 81 éves helyi történész, a Szolyvai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Dupka Árpád, a KMKSZ képviselője ma már nyíltan beszél a történtekről. Az 1989-ben lerakott alapkő után 1996-ra készült el a „siratófal”, amire 3500 név került fel és 1500 még sorára vár, az újabb fejlesztések reményében. Eddig ennyi „helyi” áldozatot sikerült „beazonosítani”. A 60-70-es években a temető felé benzinkutat építettek, az útvonalat másképp vezették el. Mindkét alkalommal, dózerrel tolták odább a csontokat, a kegyelet minden apró jele nélkül. Mára Szolyva egy mementó, az eszement gyűlölet, az etnikai tisztogatás emlékhelye.
Apropó emlékhely. Alig pár órányi út végén, ott állunk a vereckei hágón a millecentenáriumi emlékmű frissen bontott romjainál. A dolgos kezek eredményesen törték darabokra az andezit lapokat, immár sokadszorra. Úgy tűnik, itt a régmúlt emlékeit sem tolerálják.
Beregszász a legnagyobb magyar közösség székvárosa Kárpátalján. A Bethlen Gábor fejedelemről elnevezett gimnáziumban Tatár Rózsa szegedi írónő „Túléltük” című drámáját adják elő a helyi gimnazista diákok. Megható a túlélők naivsága, mint vágóállatot a vágóhídra, úgy terelték őket a „marhavagonokba”, majd vitték „malenkij robotra”. Kevesen élték túl. Ők egész életükre megbélyegzettekké váltak. És minderről évtizedekig hallgattak.
És milyen a mai valóság, a 42 millió lakosú Ukrajna, mintegy 12 milliós orosz kisebbséggel, „új államként” saját történelmet próbál írni. Nemzeti hősök után kutat, és a többséggel együtt élő nemzetiségek jogait próbálja nyirbálni. Az új tanügyi törvény, ami előírja, hogy csak ukránul lehet érettségizni minden tanulónak, azoknak is, akik elemista koruk óta magyar vagy orosz nyelven tanultak, elijeszti a szülőket. A Bethlen Gábor Gimnáziumba már a törvény életbelépésének első évében a tanulók létszáma harmadára esett. Még pár évtized és minden nemzetiségi probléma megoldódik!
Munkács vára, Huszt vár romjai, már csak nyomokban emlékeztetnek a dicső múltra. De még ma is vannak olyanok, akik ott állnak a vártán. A huszti református lelkész, a pósaházi katolikus plébános továbbra is, makacsul őrzi híveit. Kárpátalja idősebb lakossága pedig sokszor hitetlenül csóválja a fejét, hiszen anélkül, hogy átlépték volna járásuk határait a modernkori történelem szeszélyei miatt 6 állam polgáraivá lettek. A mai megye- és járás-határokon pedig ott állnak a rendőrök. Bárkit ellenőrizhetnek, így próbálják lefülelni az „ügyeskedőket”. Szinte minden (volt magyar) településen épülnek a hagymakupolás pravoszláv templomok.
Hazafelé, a határon jattot várnak. A megátalkodott EU-s polgárt akár órákig is várakoztatják, kocsiját pedig mondva csinált okból darabokra szedhetik.
Nem könnyű itt magyarként élni.
Szóljon hozzá!