Kezdjük egy egyszer leíró adattal: az Egyesült Királyságban az elmúlt nyolc évre vetített statisztikai adatok alapján a tizenévesek körében az öngyilkosságok száma a duplájára nőtt. Ha ez a már önmagában igen sokkoló erejű információ nem lenne elegendő, fontos még hozzátennünk, hogy a nyugati iparosodott társadalmakhoz hasonlóan a többi korcsoportban erőteljes és határozott, tartós csökkenés figyelhető meg. Mégis miként kapcsolódik ez a viselkedéses addikciók témaköréhez? A válasz legalább olyan meglepően hathat, mint maga a fenti elborzasztó tény: a generáció- és fejlődéslélektani kutatók és gyakorló szakemberek szerint a jelenség hátterében mindenféleképpen felmerül az internet és vele párhuzamosan a szociális média hihetetlen sebességű és széles körű elterjedésének hatásai.
A fenti eredményt azért idéztem ide, hogy szemléltessem, mennyire ellentmondásos és konfliktusokkal terhelt az internet- és szociális média használattal kapcsolatos diskurzus. Ahogy a sorozat bevezető cikkében írtuk is, ezek a sajátosságok is a viselkedéses addikciók családjába sorolható állapotok, melyek esetében nincs (ismert és leírt) kémiai vagy biológiai elváltozás és speciális hatásmechanizmus, mégis igen erőteljes pszichológiai tünetek jelentkezhetnek, melyek alig vagy akár nem is különíthetők el a többi függőségtől. Ilyen jellegzetességek lehetnek: kényszeres internethasználat, viselkedés-kontrollzavar, csökkent mértékű és minőségű kommunikáció a családdal és barátokkal, kialvatlanság, csökkent étvágy, romló tanulmányi eredmények, munkahelyi problémák, az offline töltött idő feszültséggel telítődik, nem ritkán dühkitöréssel párosulva, koffein-abúzus stb. A pszichés jellemzőkön túl viszont számtalan a fizikai egészséget érintő problémakör is előkerülhet, a teljesség igénye nélkül például szemszárazság, fej- és hátfájdalmak, étkezési- és emésztési zavarok, a személyes higiénia elhanyagolása, illetve akár ínhüvelygyulladás és vele rokon zavarok is felléphetnek. Ezen tünetek természetesen a legritkább esetben jelentkeznek mind egy ugyanazon időben. Sőt, vélhetően a súlyosságuk is igen nagy kilengést mutat a természetes napi tevékenység részét képző állapottól a súlyosan patologizált helyzetekig.
A pszichiátria álláspontja az internet- és szociális média addikció kapcsán szintén meglehetősen bizonytalanságokkal terhelt. Néhány eleme a kórképnek (pl. online játékszenvedély) már részét képezi a diagnosztikai rendszereknek, mások esetében azonban még alig (vagy akár egyáltalán nem is) kezdődött meg a szakmai véleménycsere. Így nem tudunk egyértelműen állást foglalni arról sem, hogy „mennyi az elég” és honnan kezdődik a „problémás” internethasználat. A vita ugyanakkor nem csak a pszichiáterek és pszichológusok belső szakmai szféráit érinti. A pedagógus társadalom felől újra és újra vészjelek érkeznek, amelyek reflektálják azt a tudományosan is alátámasztott tényt, hogy a gyermekek figyelmi fókuszának téri és temporális elemei egyaránt egyre szűkülnek, amin az okoseszközök elterjedése csak még tovább ront. De nem is kell szükségszerűen az iskolák világáig visszamennünk, a naiv, mindennapi tapasztalatok éppen ilyen meggyőzők tudnak lenni. Amikor legközelebb buszra várunk, végezzen mindenki egy gyors randomizált mintavételt és fejszámolással mérje fel: a körülötte állók hány százaléka tölti éppen a „képernyő-idejét” és ezekhez képest hányan vannak valódi interakcióban – például beszélgetnek egymással!
Utóbbi az egyik leggyakoribb érv a szociális média toxikus hatásának demonstrálására. Míg az internet és közösségi média platformok lehetővé teszik, hogy az online térben állandóan kapcsolatban legyünk egymással, gyakorlatilag ugyanekkor kirántják a talajt a valódi fizikai interakciók alul. Az virtuális összekapcsoltság (ál)toposza lassanként lépésről lepésre háttérbe szorítja a személyes interakciók végtelenül kifinomult nyelviségét, és felcseréli a saját igen könnyen tanulható ám erőteljesen sematizált, szinte ikonikussá váló jelrendszerével. A pedagógusok egy része ez utóbbi miatt is jelezte, igen veszélyesnek tartják a nyelvtanulás és az értő olvasás elsajátítása szempontjából az információ-technológiai fejlődések nyomán tapasztalható változásokat. (Szívesen fejtegetném hosszan az IKT eszközök lehetséges pedagógiai hasznát és szinte kimeríthetetlen potenciálját, ám erre ennek a sorozatnak keretei kifejezetten szűkek.)
Nagy kérdés tehát, mit kezdjünk az – akár tetszik, akár nem – elképesztő sebességgel, immár generációkon átívelő technikai fejlődésünk gyümölcseivel, hogyan érjük el, hogy gyermekeink (és mi magunk sem) legyünk a végtelen lehetőségek áldozatai. A tudomány állása szerint jelenleg még korai lenne értékítéletet mondani az internet kultúra- és társadalomformáló hatásáról, ám egészen biztos, hogy a közösségi média függőség jelenségének felbukkanása óva intő jel. A mértékletesség lehet esetleg egy megoldás, ám a kérdés még ekkor is fennáll: kellően motiváltak ennek propagálására a szociális média platformok üzemeltetői és vajon – mert ne legyünk álszentek! – kellően motiváltak vagyunk mi magunk?
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP18-3-IV-PTE-9, ÚNKP18-3-IVPTE-96, ÚNKP-3-IV-PTE-135, ÚNKP-3-IV-PTE-155 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának jóvoltából, továbbá a 20765-3/2018/FEKUTSTRAT, a 17886-4/2018/FEKUTSTRAT és az EFOP-3.6.1.-16-2016-00004 pályázatok támogatásával készült.
Hozzászólások