– Ébresztő, „főnök”, az úr le szeretne ülni – szólt rá a jóképű fiatalember a busz hátsó négy ülésén alvó, foltos farmeres borostásarcúra.
Az felült és szótlanul kinézett az ablakon, majd a sarokba húzódva tovább aludt. Mellém befészkelődött még egy fiatal pár is. A busz csigalassúsággal cammogott a fennsíkon, parlagon hagyott földek között, majd megállt. Minden kis faluban és megállóhelyen. Le és fel szálltak, egymásnak adták át a helyet. Néha termőföldek mellett is leálltunk, a sofőr leszállt és segített a krumplival és zöldségekkel teli zsákokat a csomagtartóba préselni. A busz hátsó ajtaján, felül, mintegy négyujjnyi rés. Azon jön be a most még kissé hűvös levegő, no meg a por. Látszik, hogy már javított, barkácsolt, hegesztett. Csinos, ízlésesen kisminkelt fiatal nők, lányok ülnek elébem, épp az ajtó mellé. Kissé nyavalyognak a besüvítő szél miatt, aztán mit tehetnének, eltűrik. A busz újra megáll. A mező kellős közepén. Lent, a csomagtartóban már nincs hely, így a hátsó ajtón át bedobnak pár zsákot a lányok lába elé.
– Kell a sofőrnek is egy kis baksis – hallatszik a kissé gúnyos, de megbocsátó magyarázat.
Aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Haladunk lassan, döcögve úticélunk felé. Az egyik megállóban, az egyik kisvárosban, egy koszos kartonnal a kezében fiatal koldus sétál végig a buszon. Lehet, hogy néma is? Csak a kartont mutatja fel, amin kenyérre kér pénzt. Egy páran adnak, így dolgát jól végezve le is száll. A mintegy nyolcvan kilométeres távot, a megyeszékhelyig, bő két óra alatt tesszük meg. Úgy döntök, hogy visszafele már nem a hetvenes években gyártott buszon teszem meg az utat, inkább kipróbálom a vasutat.
No de, addig hadd szóljak pár szót a tömegközlekedésről is. Jegyet vásárolok a villamosra, majd felszállok. Keresem a „lyukasztót”. Meg is találom, igaz még Noé korabeli. A jegyet mindenki saját felelősségére addig tolja be, amíg akarja. Ütköző nincs. Szerencsére kontroll sincs. Aztán elindul a kelet-németek által „levetett” járgány, amin minden felirat németül díszeleg. Még mondja valaki, hogy nem közeledünk Európa felé! Lépésben haladunk. Visszafele jövet, amikor a villamosvezető fülkéje melletti lejáró ülőkéjű széken kaptam helyet, jöttem rá, miért ez a „nagy iram”. A síneket hajdanában, még Ferenc Jóska idején rakhatták le, azóta sem végeztek semmi nemű karbantartást. Görbék, rosszul rögzítettek, egyszóval isteni csoda, ami még összetartja őket. Dolgom végeztével visszatérek a vasútállomásra. Jegyet vásárolok, és még van egy kis idő egy sörre is. Kéznél van a vasúti resti, gondolom. Kimegyek hát a peronra. A megyeszékhely legnagyobb állomásán több sín fut össze. Legtöbbjük „süllyesztett”. Az állomás épülete melletti közvetlen síneken két falusi nénike küzdi fel magát a mintegy másfél méteres beton mellvéden. A rendőr tétlen nézelődése mellett. Alig tízméternyire ott van az aluljáró is. Igaz, kissé koszos, de van. A restiben Kárpátokon túli mulatós zene leng körül, amúgy diszkó stílusban, torkaszakadtából. Sör, az van. Háromféle is. Palackozottat kérek, hozzá egy poharat. A pincérnő körülnéz, és egy „alig használtat” találva, kiöblíti és átnyújtja. Nyomasztó a fülledt hőség. Kérek egy élénkítő kávét is. Presszóból kapom, finom az illata is.
– És a cukor? – érdeklődöm. Csak mutatja a pulton lévő két decis poharat, ami félig kristálycukorral „csábított”.
– No, és a kanál? – próbálkozom tovább. Az meg mellette egy másik két decis pohárban, egy gyanúsan átláthatatlan színű és állagú folyadékban állt, több sorstársa társaságában.
Kiemelek egyet, megkavarom vele a kávét. A pincérnőtől akár le is nyalhatom. Inkább visszarakom gyorsan, hiszen kell az még másnak is. Sietve megiszom és indulok. Az aluljáróban szotyit, fényképalbumot és magyar kártyát árusítanak fiatal cigányfiúk és lányok. A vonat méltóságteljesen gurul ki az állomásról, alig pár perces késéssel. De minek is sietne, hiszen ezen a szárnyvonalon aligha találkozunk másik társával, gondoltam én. Tévedtem. Pár perc múlva megjön a kalauz is. Mögötte meg a „szuprakontroll”. A szárnyvonalakat, mivelhogy nem nyereségesek, maszek cégeknek adta ki az Állami Vasúti Társaság, ők meg le szeretnék fülelni a bliccelőket. Kis falvak, városok állomásain halad át a vonatunk, parlagon hagyott óriási területek és széthordott ipari telepek mellett. Az utasok is erről beszélgetnek, no meg az új, amerikai „patronról”, aki hétvégeken is „tizenkétóráztatja” az alkalmazottait. „De nekik legalább van munkahelyük” – véli a középkorú utastársam. A fiatalasszony is rosszallólag csóválja a fejét, csak a fiatalember a sarokból nem avatkozik be a párbeszédbe. Látják, hogy magyar nyelvű könyvet olvasok, de értem a nyelvüket, így engem is be szeretnének vonni a beszélgetésbe. Az EU-ról álmodoznak.
– Akkor, talán nekünk is jobb lesz – véli a középkorú férfi – vagy talán a gyerekeinknek. Csak rosszabb ne legyen! –fűzi hozzá a jól bevált román mondást.
A vonat megáll egy kis állomáson. A férfi leugrik két „poharas fagyiért”. Az állomáson a reggeli koszos kéregetőt vélem felfedezni. Újra elindulunk, és a gyorsan elfogyasztott két fagyi dobozát a férfi a kis asztal alatti tárolóba próbálja rakni. Reménytelen próbálkozás, az alsó, ürítő ajtaja folyamatosan kinyílik. Így hát a kocsi padlójára helyezi a párnapos almacsutka és szotyihéj közé.
A szomszédos fülkéből egy fiatalasszony hangja szűrődik át.
– Saját érdekünkben, érdemes volna a gyerekeinket magyar iskolába íratni, így talán egyetemre már Magyarországra mehetnének, ha addig mi is EU-tagok leszünk.
Válasz nem érkezik. Megérkezünk. Leszállunk a vonatról. Ami tovább megy a mócok vidékére. Holnap hazautazunk. Kocsival. És annak az ablakán át kinézve, mindez kívül marad. Elszáguldunk emberek és tájak mellett.
Itt, alig száz kilométernyire az EU határától, Erdélyben (a Partiumban) megállt az idő. Vajon meddig?
Szóljon hozzá!