Kamarás Klára | Búcsú a Kalákától – Kaskötő Istvánnak

Szépirodalom - vers

Búcsú a Kalákától – Kaskötő Istvánnak

Jó játék volt! 18 évig
játszottunk nagyon fontosat,
és mellénk álltak, és követtek,
de elfáradtunk ezalatt.

Ó, büszke tűz és szent alázat
a magyar nyelvünk őrhelyén!
Építettél verseknek házat,
a jövőben mi áll helyén?

Kifulladt hősök, semmi-várak,
parányi szépség a világnak…
Mi lesz vele, mit hoz a holnap?

Helyünkre áll egy másik weblap.
A virágok is mind lehullnak,
hát, meglehet, hogy ennyi volt csak…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

7 hozzászólás van ehhez: “Búcsú a Kalákától – Kaskötő Istvánnak”


  1. Tisztelt Kamarás Klára!
    Azt hiszem nagy érvágás volt az irodalom kedvelőinek, tisztelőinek, hogy István úgy döntött, véget vet a Kaláka szerkesztésének. Biztosan sok gond adódott ezzel a munkával, de ő töretlen lendülettel csinálta. Emelem kalapom előtte. Biztosan nem volt hiábavaló munka, a Kaláka név őhozzá nőtt. Hiányzik a lap, sokszor önkéntelenül is oda kattintok, csak aztán veszem észre, hogy nincs. A még
    élő emléke pihentesse öreg korában, még szerencse, hogy köztünk van. A Kaláka fogalommá vált.

    Hozzászóló: Kő-Szabó Imre | 2019. augusztus 20., 17:20
  2. Amikor a nyolcvannyolc éves író
    a könyörtelen tavaszban leselejtezi könyvtárát

    Elmennek mind a könyvek.
    Nélkülük talán könnyebb.
    A percet fürkészem. Gondom
    ásító, néma polcon
    lebegő magányba ha belefojtom
    heverhetek a csöndben
    aszott, eleven deszka,
    üresbe öltözötten.
    Legyintek a kihűlt szavakra,
    mi fájt – a pusztulás – öröm.
    Távozz el letűnt gyönyöröm,
    mind, amit bírtam, a volt,
    maradjon örökre holt!
    Könnyen intek:
    – Na, hess, el velük!
    Nem követi borús tekintet
    hulltukat. Kosárban, zsákban
    piacra, sznob lakásba,
    kötetek vándorolnak az elmúlásba.
    – Lexikonja hány van? –
    kérdi. – Két métert kiad?
    – Hadd vigye, bár érte semmit sem ad! – s menetelnek némán a könyvek,
    május madonna-arca
    felfeslik, bamba barka,
    hunyorgó, lomha fények
    hivalkodni megérnek,
    mi halott volt, rőt életre kelve
    a céda égig lövell.
    Csak a könyvek vonulnak
    szótlan sorokban el
    pokolra, mennybe.

    A túlvilágnak támadt olvasgatni kedve?

    Hozzászóló: Én | 2020. április 2., 20:19
  3. Megrázó vers! Feltépi újra mindazt, ami elmúlt.
    Köszönöm.

    Hulló csillagok

    Mind így vagyunk,
    sodor a sorsunk.
    Távoli ívek közt szabály:
    Vonzás-taszítás. Ez az élet.
    Míg lefutunk az ég falán,
    van akik elkerülik egymást.
    Jobb is talán…?

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2020. április 3., 07:53
  4. Süket hidegben

    Hangok, hová lettetek?
    Kinek a szíve állt meg?
    Miféle csönd ez a dobbanás helyett?

    A mellkasokban mínusz negyvennel fagyott.
    Kettőnek mondtam, szeretlek – nem szokásom –
    és mind a kettő elhagyott.

    Most borzongok és hányódom belül,
    lázas hittel, hogy ami elveszett,
    lüktetésük döngve megkerül.

    Ember, pompázó voltál!
    Isteni díszben eleven oltár,
    dicsőséged zengte a tömeg!

    Merre dideregsz, tékozló társam?
    Rideg csöndednek forró magam kitártam.
    Éledj! Te nem lehetsz fönn járó halott!

    Hozzászóló: Én | 2020. április 3., 15:35
  5. … lehet, hogy él,
    lehet, hogy álom,
    lidérces fény,
    mely nincs is a világon.
    …Vagy egy szobor,
    mely mozdulatlan várja,
    hogy leboruljanak elé imádva,
    vagy szolgálód,
    ki lesi szép szavad,
    vagy dajkálgat,
    hogy ne maradj magad,
    vagy egy szellem,
    ki éjfélkor kísért,
    vagy jó tündér,
    aki mindent megért,
    Hajnalban … Hess!
    Már nagyon messze jár,
    de hívd, keresd!
    A gondolat majd újra rátalál.

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2020. április 9., 17:27
  6. Vedd úgy

    Vedd úgy, hogy meghaltam.
    Vagy mint az üstökös, mely
    négyezer évig kering
    egy kört s most elmenőben lövell
    az északi ég alján
    már távolodom és négyezer év múltán
    sütök fel itt megint.

    Vedd úgy, hogy nem voltam.
    Ez álszent korból, mit megszállt a szabadság
    s hol fegyverrel csörtetnek a barátok
    magamat és versem kimenekítem.
    Nem bizalom, nem a remény mozgat,
    nem hiszem és nem vágyom a jobbat,
    azt sem, hogy társra találok.

    Vedd úgy, hogy nyomtalanul
    tűnök el négyezer év kozmikus útján.
    Amíg nem látszom, nem is létezem.
    Nem vagyok se pénz, se rang.
    Szervusz. Amit láttál magányos
    kő-jég testem volt s belőle párálló
    csilló költészetem.

    Hozzászóló: Én | 2020. április 11., 19:44

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés