I. Honnan jöttünk, kik vagyunk?

A magyarság történetének kezdetét körülbelül hatezer évvel ezelőttre tehetjük. E hosszú életútnak csak alig több mint egyhatoda esik a Kárpát-medencére. Származásunkra, vándorlásainkra vonatkozó hiteles okmány, „dokumentum” alig maradt. A „honnan jöttünk, kik vagyunk?” már csak ezért is őstörténetünk legtöbb vitát kavaró kérdése. A régóta keresett válaszban tények és feltételezések, észérvek és érzelmek keverednek. A kutatók − történészek, régészek, nyelvészek, néprajzosok, antropológusok − egymásnak gyakran ellentmondó, mert ellentétes érdekek vezérelte krónikákból, indulatok fűtötte levelezésekből, a régmúlt idők ködébe vesző szájhagyományból és legendákat szubjektíven elmesélő feljegyzésekből indulhattak csak ki, mielőtt − sírok feltárásával − tárgyi emlékekhez is jutottak. Az ismeretterjesztő értekezés alapjául szolgáló szakkönyvekben, tanulmányokban (lásd: Felhasznált irodalom) is sok a „valószínűleg” és az „alighanem”, s a régi korok gyér forrásanyaga erre, bizony, tág lehetőséget ad.

Nehezen férnek meg egymással a szaktudományok kutatásaiból levonható következtetések. Például: nyelvünk finnugor eredetre vall (pontosabban: beszédnyelvünk alapozása finnugor, de énekbeszédünké nagyrészt török), antropológiailag ugyanakkor nem lehet alátámasztani e nyelvrokonság tényét. Mondakincsünk szkíta-hun származásra enged következtetni (egyértelműen szkíta környezetre utal például az Arany János „Rege a csodaszarvasról” című költeményéből ismert testvérpár és az általuk üldözött szarvas, illetve a honfoglalás kori művészetünkben kedvelt sasábrázolások, valamint az Emeséhez kapcsolódó turul-monda, de a szkíta korig vezethetők vissza a Szent László-legenda ábrázolt jelenetei is, arról most nem is beszélve, hogy a Káma környékén létezett szkíta kereskedőváros), az embertani sajátosságok pedig belső-ázsiai eredetre. Még az avar korban erős keleti jellegű népek telepedtek a Kárpát-medencébe, többek között mongoloidok, pamíriak, turanidok és keleti mediterrán emberfajták. Ők a honfoglaláskor nem pusztultak el, hanem beleolvadtak a hódító Árpád népébe. A késő avar népesség ma is él bennünk, s a képet később tovább árnyalja az úzok, besenyők, kunok, jászok betelepülése (nem beszélve a városok vallon, német telepeseiről és a peremterületek szlovák, román, szerb lakosságáról).

Az Árpád-kori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok összesítése alapján némelyek úgy vélték, hogy a honfoglaló magyarság nagyobbik fele az úgynevezett kaukázusi-turanid fajhoz, a kisebbik pedig a kelet-balti fajhoz tartozott, és az egyik népet a dél-kaukázusi szavírokkal vagy szavárd magyarokkal, a másikat a Volga-vidéki onogurokkal azonosították. Csakhogy az arányok azóta tovább pontosodtak: 25% uralid vagy europo-szibirid, kb. 50% turanid vagy europo-mongoloid, 10% pamirid, kb. ugyanannyi anatoliai (Homo sapiens tauricus) és csupán 5% kelet-balti. Vagyis − így a szakember − „Árpád magyarjainak embertani képe nemhogy nem volt egységes, hanem határozott jellegekkel különbözött egymástól, s ezt kénytelenek vagyunk úgy magyarázni, hogy különböző népekből tevődött össze.”

A magyar nép tehát „anyai” ágon európai, „apai” ágon ázsiai, s kapcsolatban van a két nagy terület ősi műveltségével. A hét vagy tíz törzs (az iskolában tanultakon kívül: Varsány, Tárkány, Székely) kérdése is világosan mutatja eurázsiai ötvözetünket. A honfoglalást jóval megelőző vérszerződés, legalábbis a hét törzs egyesülése, a törzsszövetség minimálisan két különböző népből szerveződhetett, különben nincs értelme a „vérszerződésnek”. Kitűnő őstörténészünk szerint „hét vagy tíz törzsből álló törzsszövetségünk tagjainak más lehetett a hagyománya − s nyilván a származása is!” Különben nem neveztek volna bennünket eddigi történetünk során a következőképpen: magyar, türk, szavár, onogur, baskír …

A történetíró, amikor megállapítja, hogy eszmei hagyományainknak és társadalmi fejlődésünk motívumainak több közük van a „hunokhoz”, mint a finnugor népekhez, egyúttal azt is kénytelen leszögezni, hogy a hunokkal szó sem lehet nyelvi-faji azonosságról. Az is lényeges, hogy a nyelvtörténet nem mindig azonos a népek politikai-társadalmi történetével, különösen nem a lovasnomád népek körében, ahol rendkívül gyorsan képződtek új és új törzsszövetségek, államalakulatok, s ezzel együtt nyelvcserék is előfordulhattak.

Nyelvészeink azt mondják, hogy legközelebbi rokonaink az obi-ugorokat alkotó vogulok és osztjákok (saját nevükön: manysik és chantik), akik ma összesen körülbelül alig 25 ezren lehetnek. Igen ám, de az embertani vizsgálatok azt mutatják, hogy e két népnek − az úgynevezett obi-ugoroknak − semmi köze nincs a többi finnugor néphez, de még a magyarokhoz sem. (Egy régész szerint „ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól soha sem keresték volna ott elődeinket”.) Mi következik ebből? Vagy az, hogy az obi-ugorok (akik régebben az Urál-hegység nyugati lejtőjén laktak) vették át a magyar nyelvet, amikor az még a finnugor nyelvek régebbi szintjén élt, vagy pedig a magyarság tanulta volna meg tőlük nyelvüket, amelyet ők is átvettek volna az ős finnugoroktól. A valószínűség az előbbi mellett szól.

Számos kiváló tudós munkájának áttanulmányozását követően nem restelltem elővenni gimnáziumi történelem tankönyvemet sem (1966-ban írták). Egyebek között ezt olvasom − újra − benne: „Az i. e. V. évszázad táján a magyarok elődei kiváltak az ugor népek közösségéből, s dél felé húzódtak. Új hazájuk az erdőövezet és a füves puszta határán, a Bjelaja folyó menti Baskíriában terült el. … A füves puszta övezetében ogur török törzsek szomszédságába kerültek. Nagyszámú török jövevényszavunk arról tanúskodik, hogy őseink e törzsekkel szoros kapcsolatba kerültek, sőt részben össze is olvadtak velük. … Az i. e. V. század derekán baskíriai hazájukból a bolgár török eredetű onogurok (= tíz törzs) törzsszövetségéhez csatlakoztak, s velük együtt a Fekete-tenger északi partvidékén telepedtek meg. (A magyar nép „ungar” neve, amely később valamennyi nyugat-európai nyelvben a magyarok elnevezésének alapja lett, az onogur népnévből ered.) Itt előbb a Csendes-óceántól a Fekete-tengerig terjedő türk birodalom keretében, majd a türköktől elszakadt kazár fejedelemség fennhatósága alatt éltek. 830 körül a már korábban is lázongó magyar törzsek függetlenedtek a kazár birodalomtól. Előbb a Don és Dnyeper közötti Levédiában, majd a Dnyeper-Dnyeszter melléki Etelközben telepedtek meg.”

Utánanéztem annak is, mit tanulnak erről a mai diákok. Egy szakközépiskolai tankönyvben ezt találtam: „I. e. 500 körül a dél felé vándorló déli ugorok − az előmagyarok − szomszédságba és kapcsolatba kerültek a Dél-Urál környéki pusztaságokon vándorló iráni nyelvű törzsekkel. Tőlük egyébként mint nomád állattartók sem életmódban, sem viseletben, sem fegyverzetben, sem használati tárgyakban nem különböztek: valamennyien ,szkíták’ (szittyák) voltak. … Az ősmagyarok az i. e. 500-at követő évezredben az európai sztyeppevidéken hullámzó nomád szkíta népek közt sodródtak ide-oda. … Egyes feltételezések szerint az ősmagyarság legkésőbb az 550-700-as évek közt a Dél-Urál keleti lejtőjéről átköltözött annak nyugati oldalára, nagyjából a mai Baskíria területére, amely esetleg azonos azzal a Nagy- − vagy inkább ősi − Magyarországgal, ahol a mongol veszély miatt 1235-ben útnak induló Julianus barát megtalálta a visszamaradt magyarokat.” Egy harmadik, szintén ma használatos történelemkönyv szerint pedig „i. e. 500 és i. sz. 550 között őseink átköltöztek a mai Baskíriába, a Volga és a Káma folyó, valamint az Urál-hegység által határolt területre, az egykori Magna Hungariába”.

Alapos szövegelemzés nélkül is kitűnik az idézetek közti különbség, pedig apa és fia tananyagának megírása között harminc év sem telt el. De őstörténetünkre vonatkozó tudásunk is szinte napról napra változik, módosul, újabb adalékokkal egészül ki. Ha ezek ismeretében tesszük fel újra a címbeli kérdést, a letűnt valóságot leginkább megközelítve alighanem kiváló régészprofesszorunk, László Gyula szavaival válaszolhatunk rá: „Néppé válásunk évezredeiben ötvöződtünk Eurázsia úgyszólván valamennyi emberfajtájával, a fajtajellegek alapján rokonok vagyunk a perzsákkal, finnekkel, mongolokkal, a kisázsiai nagy műveltségek népeivel, akárcsak a göröggel, rómaival, de Nyugat-Európa népeivel, továbbá a szlávokkal és a skandinávokkal is atyafiak volnánk, nem is beszélve a népvándorláskor népeiről, a hunokról, avarokról, bolgárokról. Csodálatos együttese él bennünk Eurázsia népeinek, de mindez egyetlen népegyéniségbe ötvözötten.”

„Se nem szőke, se nem barna az igazi magyar fajta” − fogalmazza meg egy népdalunk. Sok benne az igazság. Akárcsak Zrínyi Miklós bölcs megállapításában, aki a „kik vagyunk?” kérdésére a Török áfium elleni röpiratában így válaszolt: „…egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók”.

II. Hol volt az őshaza?

Tankönyveinkben, őstörténeti munkáinkban általában mind a mai napig a Volga és a Káma menti őshazáról esik szó. A klasszikus, iskolában is tanított őshazaelmélet szerint a magyarság e két folyó vidékéről származott el több ezer évvel ezelőtt. Ha azonban az egyetemi vizsgán azt kérdezik a diáktól, hol volt a magyarok őshazája, legjobban teszi, ha visszakérdez: „Ki szerint?”

Az őshaza helyének meghatározása az őstörténet-kutatásnak kezdettől egyik központi feladata. A címbeli kérdésre válaszolva − némi túlzással − mégis azt mondhatjuk, ahány őshazakutató, annyi őshaza. Se szeri, se száma az érdekesnél érdekesebb feltevéseknek, e dolgozat kereteiben nem is térhetünk ki valamennyire. A magyarság őseiről általában feltesszük, hogy zömükben a Volga és az Oka között élhettek, tehát a füves puszták és az erdő határvidékén. De ne kerteljünk, mondjuk ki mindjárt: az őshaza kérdésében − bármennyire is zavaró ez − határozottat nem tudunk mondani. Ám nemcsak mi, magyarok nem, hanem jószerivel egyetlen nép sem, kivéve azokat, amelyek története (például az amerikaiaké) nem nyúlik vissza az őskor vadászataihoz, a „bábeli nyelvzavar” előtti időkbe.

Több mint egy évszázada kezdődött annak tudományos kutatása, hogy hol lehetett eleink ősi szálláshelye, hol éltek az egymással közeli rokonságban lévő őstörzsek. Az ennek kiderítésére irányuló törekvést nevezzük őshazakutatásnak. Úttörői azok az utazók és földrajzi felfedezők, akiknek igyekezete az utolsó száz esztendő kivételével túlnyomórészt az évezredes vándorlások során elszakadt testvérek felkutatására, a krónikákban emlegetett Magna Hungaria keresésére indult. Ösztönzője az első időkben a nagy történelmi megpróbáltatások idején magára maradt ország támaszkeresése, később az idegen elnyomást szenvedő nép legjobbjaiban tudatosult nyelvrokonság nyomon követése volt.

Hatvani Turkoly Sámuel 1725-ben a Volga-deltában fekvő Asztrahanból írott levelében nemcsak arról tudósítja magyarországi rokonait, hogy a „Scythiából jött hun-magyarok” egykori Volga-vidéki lakóhelyét meglelte, hanem, hogy a Krímbe szakadt magyarokat, akik „nyelvüket még hét faluban őrzik”, meg is látogatta. Orlay János (1770-1829) előbb a finnek és lappok földjére, majd a Kaukázus és az Urál tájékára ment magyar emlékeket keresni. A Kaukázusban és a Krímben kereste az őshazát Besse János (1765-1841). Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) az első, aki hosszas tanulmányok és készülődés után indult el „az ősmagyar lakot keresni”; végcélja Dzsungária volt, hogy ott megtalálja a jugar vagy ujgur népet, amelyet „a szebb és regényesebb hangzású magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresett”, nyelvünk török eredetét állítva az akkor már általánosan elfogadott finnugor elmélettel szemben.

Az ismertebb őshazaelméletek közül az ázsiait két tudós, az észt Ferdinand Wiedemann és a finn M. A. Castrén alapozta meg. Ez utóbbinak a múlt század közepén kifejtett elgondolása szerint a finnugor és szamojéd népek bölcsője a Szaján és a nyugati Altáj területén ringott. A múlt század vége felé kibontakozott  egy új nyelvészeti tudományág, a paelontológia. Ez a következő okoskodás alapján igyekszik az őshaza helyét megállapítani: ha valamely nyelvcsalád tagjaiban egy-egy állatnak, növénynek egyező neve van, joggal feltehető, hogy a közös név közös nyelvi előzményekből − az úgynevezett alapnyelv szókészletéből − maradt fenn, vagyis a közös alapnyelvet beszélőknek ismerniük kellett az illető növényt vagy állatot, tehát olyan helyen kellett lakniuk (az őshazának olyan területen kellett lennie), ahol az egyező nevű állatok és növények együtt élnek. Keresni kell tehát olyan állat- vagy faneveket, amelyek a rokon nyelvek többségében megvannak, s amennyiben e fajták elterjedési területe ismert és körülhatárolható, a rokon nyelvek közös elődjét beszélő ősnépnek ott kellett élnie.
A meggyőzőnek tetsző módszer alapja az volt, hogy a környezetünk megnevezésére szolgáló szavaink egyúttal le is írják azt a környezetet, amelyben élünk. A finnugor alapnyelv kikövetkeztetett szókincsének tanúsága szerint a majdan kiváló magyarokat is magában foglaló finnugorság erdőben, vízben bővelkedő területen élt, ismerte a tűlevelűeket, a rénszarvast, a nyusztot, a nyestet, a cobolyt és a sünt (a sün nem él az Urál-hegységen túl).

A nyelvi tényekből kiinduló kutatás fák, állatok nevein alapult. A rokon nyelvek szavai között fafajtákra vonatkozók is vannak; ezek részben a szibériai erdő fái, részben a közép-európai lombos erdők fái. Az őshazának − így a következtetés − tehát ott kellett lennie, ahol a két erdőfajta találkozik, azaz a Káma mentén. (Hajdú Péter az uráli nyelvekben meglévő közös faelnevezések vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy az uráli népek közös ősi lakóhelye az Urál hegység és az Ob folyó alsó szakasza közti területen volt.) A baj ezzel a módszerrel az, hogy az 5-6000 éves faneveket a mai erdőtakaróra vetítette rá. Közelebbi vizsgálatkor ugyanis kiderült, hogy ez a két erdő időszámításunk előtt 2000 táján „találkozott” először az Urálban, akkor tehát, amikor a feltett finnugor egység régen megszűnt. A csorbát kiköszörülendő, László Gyula professzor kidolgozott egy másik eljárást, amelyben csak a nyírt, a fenyőt és égert vonta be a vizsgálatokba. Ezek a fák 8-10 ezer ével ezelőtt a mai Közép-Lengyelország és az Urál közötti sávban voltak honosak, vagyis „elméletben” itt kellett, hogy legyen az uráli őshaza. E térség régészeti műveltségét nevezik szvidéri kultúrának, amely i. e. 11 000-5000-ig tartott.

Az őshazát a nyelvben megőrzött növény- és állatnevek alapján keresték hol itt, hol ott. Így például a nyugat-szibériai tajgában, az Urál és a Volga-könyök között, a Káma folyó vidékén, Észtországban, sőt Molnár Erik akadémikus több változat (pl. az Aral vidéke) után a Szaján-hegységnél állapodott meg. E felfogások közös vonása, hogy szűk területen képzelték el eleink életét. V. Csernyecov és az elméletének követőivé szegődött magyar fiatalok, akik a Szovjetunióban tanultak − azóta már javakorabeli tudósok − az Urál hegység keleti oldalára esküdtek, majd azt állították, hogy őseink az Aral-tótól vándoroltak volna a Közép-Urálba s onnan lassanként egészen a Finn-öbölig.

Ezzel szemben Aulis Joki (Finnország) és Halikov professzor (Kazany), valamint a már említett László Gyula hatalmas távolságokban elterülőnek képzelik a népek ősi szállásterületeit. Gondoljunk csak arra, hogy a gyűjtögető életmód mellett, vadász-halász fokon egy kisebb család (6-8 ember) eltartásához legalább 100 négyzetkilométernyi terület kellett, vagyis eleink az őshazában nemigen élhettek kis területen, tömören, hanem inkább nagy térségben. Joki professzor szerint ez a Volga és a Baltikum között húzódhatott, Halikov az Oka és az Ob közé helyezte, László Gyula pedig Közép-Lengyelország és az Urál hegység közé.

Az összes eddigi rokonság-, őshaza- és ősnépelmélet alapja kivétel nélkül a nyelvtudomány volt. Valamennyi őstörténeti elmélet az őshaza ilyen vagy olyan elképzelésén alapul, a régészeti leleteket nem tudja a honfoglalók műveltségével kapcsolatba hozni. Csupán az utóbbi két-három évtizedben vívta ki egyenrangúságát a régészet, s számos új őstörténeti eredmény forrásává vált. A XX. század közepe táján kidolgozott két származástani elmélet egyike szerint a finnugorság egyenes leszármazottja a barlangi művészet ősvadászainak (a visszahúzódó jég nyomán északra tartó vadat követve jutottak volna el a Baltikumig s onnan terjedtek szét egészen az Urálig), a másik teória meg a Dél-Urálból, sőt, még annál is délebbről, az Aral-tó környékéről származtatja a finnugorokat. Mindkét elmélet régészeti leletekre épül. Egy újabb nyelvészeti elgondolás viszont Északnyugat-Szibériában keresi az ősnépet, megint mások szerint az a terület a minket érdeklő ősidőkben még lakatlan volt…

Hol volt tehát az őshaza? Jeles régészprofesszorunk, László Gyula bölcs megállapításával válaszolunk: „Tudnunk kellene, hogy évezredekkel ezelőtt hol lakott a magyar nép, márpedig ezt csak sejtjük, de nem tudjuk.”

Amíg az őshazakutatók közös nevezőre jutnak, vigasztalódjunk azzal, hogy az indoeurópai népek és a törökök, illetve a mongol tunguzok őshazájának kérdéseiben éppen annyi a kérdőjel, mint a mienkében.

III. Avaroknak mondták magukat

Kik éltek a honfoglaló magyarság ideérkezésekor a Kárpát-medencében? Hunok? Szlávok? Avarok? Vagy egy már korábban betelepedett magyar törzs sarjai? Naivság azt hinni, hogy az őseink által megszállt terület néptelen vidék volt a IX. században, hiszen Vértesszőlős környékén már négy-ötszázezer évvel ezelőtt is vadásztak emberek, a világ egyik legrégibb emberlelete pedig Rudabányáról került elő.

A római uralomnak, amely a Kárpát-medencében négy évszázadig tartott, mint tudjuk, a népvándorlás vetett véget. Hunok, majd nyugati gótok kerülnek a Duna s Tisza vidékére, aztán − Attila birodalmának bukása után − egy évszázadra germán népek: keleti gótok, longobárdok, gepidák. Később egy újabb belső-ázsiai nép fiai, az avarok teszik nagy lovasnomád birodalom központjává a Kárpát-medencét a harcias Baján kagán vezetésével. Az avarok körös-körül a hegyekre, az ország peremvidékeire − határvédelmi okokból − különböző szláv népeket telepítettek, akikbe beleolvadtak a gepidák maradványai is. E határvidéki szláv népek a gazdasági fejlettség különböző fokain állottak. A legmagasabb szintet az ország délnyugati részén lakó szlovének jelentették. Az Alföld nagy része és Erdély a honfoglalás előtt bolgár uralom alá tartozott. Így ezeken a területeken meglehetősen kis számú bolgár-szláv lakosság élt. (Emléküket számos bolgár-szláv eredetű helynevünk őrzi.) A déli bolgárok 907-ben váltak a magyarok adófizetőivé. A Dunától északra Szvatopluk egykori morva birodalmának maradványain morvák éltek, akiket eleink úgyszintén adófizetőkké tettek. A Balaton vidékén is előfordult szláv népesség.

A Kárpát-medence népessége a honfoglaláskor legfeljebb kétszázezer lélek lehetett. Ezt az is igazolni látszik, hogy nem az őslakosok olvasztották magukba a jövevényeket, hanem fordítva, ők olvadtak be fokozatosan a honfoglaló − többségi − magyarságba, amelynek létszámát a legújabb becslések csaknem félmillióra teszik. Az Árpád-kori magyarság − amelyből kinőtt népünk − két ágból fonódott össze: az egyik a honfoglalók keletről jött népe, a másik az itt talált avar-szláv-bolgár őslakosság maradványa. Már csak ezért is érdemes megtudnunk róluk, amit lehet.

Kik voltak az avarok?

Az azóta kihalt lovasnomád nép fiai az V. századtól éltek hazánk területén. Szép számmal lakták a Dunántúl északnyugati és délkeleti vidékét, az Alföldet, de főként a Tisza táján éltek. (Avar múltra utal, többek között, Várkony helynevünk.) Általában mocsarak, vizek szigeteire temetkeztek. Az ásatások során előkerült régészeti anyag (botvégek, csontok, tűtartók, nyeregkápadíszek stb.) alapján a szegedi Móra Ferenc Múzeum szép kiállítása Avaroknak mondták magukat címmel mutatja be e nép tárgyi kultúráját, életmódját, szokásait.

Az avarok közép-ázsiai eredetűek, s altaji nyelvet beszéltek. Vezető rétegük túlnyomórészt mongoloid jellegű volt (viszonylag szélesebb arc, alacsony termet, sárgás bőr, barnásfekete haj és barna szem), a köznép többsége pedig europid típusú (kiemelkedő orrhát, világosabb bőr, kékesszürke szem, világos haj). Nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal megkötve és befonva viselték. A lányok néha fémlemez pártát hordtak. A férfiak átlagos testmagassága 165 centiméter volt, a nőké néhány centivel kevesebb. Az átlagéletkor a férfiaknál 38-40, a nőknél 36-38 év között lehetett.

Mai fogalmainkkal élve azt mondhatnánk, az avarok szépen, választékosan és ízléssel öltözködtek. Hétköznapi öltözékükről a régészek, történészek részint korabeli írásos feljegyzésekből, részint a sírokból előkerült apró tárgyak − tű, orsó, gomb − alapján nyerték a legfőbb információt. „A felsőruha legyen bő és végig érő, az avaroké mintájára szabott, tehát övvel leszorított, akár lenből, akár kecskeszőrből, akár szőrtelenített bőrből” − írta annak idején egy bizánci császár. Hétköznapi viseletük legáltalánosabb tartozéka a színes, nemes gyöngyökből álló nyaklánc, a nyakba vagy övre függesztett piperekészlet (szőrcsipesz, szűrőkanál stb.). A mindennapi női munka apró tárgyi kellékét, a tűt egy az övről lecsüngő vászoncsíkba szúrva hordták, „varrósdobozuk” így mindig kéznél volt. A kismesterségek számtalan munkaeszköze és termékeik közül csak kevés maradt ránk. Ilyen a legkülönfélébb munkák eszköze, a szalu − ez a szerszám egy fejsze és kapa ötvözetére hasonlít leginkább −, amelyet sokoldalúan használtak a fa megmunkálásánál.

Nem kevésbé fontos volt az avarság számára a gyapjú: szálaira szedve, több rétegből készítették belőle a nemezt, ezt a jurtaborítóként, csizmaként, takaróként és szőnyegként egyaránt jól hasznosítható meleg textilt. Nemezkészítményeiket gazdagon díszítették. A piros szín azonban csak a fejedelmi családoknak járt ki.
A gyerekek a többi sztyeppei néphez hasonlóan szüleik tevékenységét igyekeztek utánozni, ezért kicsiny korukban megtanultak például a birka hátán „lovagolni”. Férfivá a fiú akkor változott, amikor övet kapott. Az öv a keleti népeknél a férfivá válás, a nemzetség és a rang jelzésére szolgál s legféltettebb kincse gazdájának. A szabad férfiak legfőbb viseleti tartozéka a kárpát-medencei avarságnál is az öv. A férfiember az övén hordta, bőrzacskóban, csiholóvasát, kováját és taplóját, mellette kését vagy késeit, sőt, tegezét is, mert a hátrafelé nyilazás általában megkövetelte a váll szabad mozgását. A fiúgyermek felövezése jelezte, hogy a közösség teljes jogú tagjává fogadták. A veretek anyaga, száma és elhelyezkedése tulajdonosának a társadalomban elfoglalt helyzetétől függött.

Egy egyházi író a VI. században ezt jegyezte fel az avarok népéről: „Sátrakban lakik, jószágai húsával és halakkal él, ezenkívül vadakkal.” Vagyis megélhetésüket döntően a nagy számú állatállomány − ló-, marha- és juhnyájak − biztosította. Táplálkozásuk alapját a hús- és a tejtermékek jelentették, ezeket sokoldalúan dolgozták fel. Edénykészletükben alapvető fontosságúak lehettek a bőrből, fából, kéregből készült darabok. Bizonyítják ezt az előkerült csontszopókák, bőrkulacsok tartozékai vagy a faedények fémveretei. Az ivókürtöt nem csak ivásra használták: ez elsődlegesen tulajdonosa méltóságát szimbolizálta, s emellett harci kürtként is szolgált. Az új táplálkozási szokások terjedésére vall később a cserép, a bogrács és a sütőharang feltűnése.

Mivel az avarok használati tárgyaik többségét bőrből, szövetből és fából, tehát szerves anyagokból készítették, ezekből jószerivel semmi sem maradt ránk. Legnagyobb mennyiségben a kerámiaművesség emlékei őrizték meg az avar tárgyi kultúra jellegzetességeit. E termékek forma- és motívumkincse alapján szakemberek arra következtetnek, hogy az avar fazekasmesterek a mai Üzbegisztán és Tadzsikisztán vidékéről származnak.

Előkerültek viszont az avar kori sírokból olyan fémtárgyak, amelyek egyebek között fejlett fegyverkovács-mívességre és ötvösművészetre utalnak. A kovácsok magas mesterségbeli tudásáról vallanak az avar sírokból előtalált kiváló minőségű kardok, szablyák, kengyelek és más használati tárgyak. Az avar fegyverzet részét képezte a bőrből készült vért vagy mellpáncél, a kard, az íj és kopja. A harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel. Ilyenkor nemcsak magukat vértezik fel, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. A nyereghez két vaskengyel tartozik. A kengyelt a Lajtán túli Európa akkor még nem is ismerte: készítése és használata ázsiai újítás volt, az avarok hozták be a Duna-Tisza közére, s ismertették meg később az európai népekkel.

A VII. század második felében új törzsek jelentek meg a Kárpát-medencében. Hasonló kulturális környezetből érkeztek, mint a megelőző korszak népei, ám a sok hasonlóság mellett lényeges különbségek figyelhetők meg anyagi műveltségükben. Folytatva a hagyományos ázsiai ötvösművészet évezredes technikáját, úgynevezett viaszveszejtéses eljárással griffes-indás vereteket öntenek bronzból. Az életmód változását jelzi a földbe mélyített kunyhók megjelenése, a napvilágra került sarlók pedig a nagyobb arányú földművelés bizonyítékai. A női divat már akkor is változik: mellboglárok, új típusú fülbevalók és dinnyemag alakú gyöngyökből készült nyakláncok jelennek meg. A férfiak viseletében felbukkan a fém varkocsszorító. Újfajta, a korábbitól eltérő, kemény talpú csizma viselésére engednek következtetni az egyenes aljú kengyelek.  Fegyverzetükben újdonság a szablya, amely kiszorítja a korai avar kardot, továbbá a kopját felváltó lándzsa, majd megváltozott az íjak aránya is. A keleti lovasnomádok félelmetes távolsági fegyvere a reflexíj, amelynek fáját két végén és középen csontlemezekkel borították. Harci sikereiket többek között ezeknek a nagy teljesítményű, csontmerevítős reflexíjaknak köszönhették. Az íjfelszerelést tegezöv, esetenként csat, lemezekkel borított nyíltegez egészítette ki és a különféle hegyekkel felszerelt nyílvesszők tették teljessé. Egy-egy tömött tegezbe 40-50 nyíl fért bele.

A hunok sorsát az avarok sem kerülhették el: a VIII. és a IX. század fordulóján a frankok legyőzték őket. Az Avar Kaganátus még meglévő haderőire dél felől a dunai bolgárok mértek csapást. Ezek után a honfoglalók már nem tapasztaltak komoly ellenállást: az itt lakók tudomásul vették a megváltozott hatalmi helyzetet. A behódolt népek rövidesen élénk kapcsolatba kerültek a magyarokkal, és besorolódtak az akkori magyar társadalomba.

IV. Milyen volt Árpád népe?

Az a naiv, lelkes és költői történelemszemlélet, amely őseinket csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemes vérű csótáros paripákon, kerecsenmadarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen nem egyéb, mint költészet, amely megérdemelte, hogy a tudományos kutatás realitásának sokkal színtelenebb megállapításai az irodalmi romantika területére szorítsák vissza. Az ennek reakciójából kinövő, népi-paraszti sugalmazású „folklorisztikus” történetszemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurából állította össze a honfoglaló magyarságot, szintén messze jár a valóságtól és alig különb az előbbi felfogásnál.

Milyenek voltak tehát a honfoglaló magyarok? Eleink életmódjáról, társadalmi berendezkedéséről, harcmodoráról már a honfoglalás előtti időkből számos külföldi, pártatlan megfigyelőt tudunk megszólaltatni, a földből előkerülő régészeti anyag döntő bizonyságával együtt. Árpád népének honfoglalásáról és Kárpát-medencebeli első századáról is elég bőségesen szólnak egykorú történeti források. Bölcs Leó (886-912) bizánci császár − aki éppen Álmos és Árpád korában jól ismerte a magyarokat, követségek útján összeköttetésben volt velük, hadi erejüket pedig maga is felhasználta − a honfoglalás idejében keletkezett „Taktika” című művében a türköknek nevezett magyarok hadviselésének módjáról ad számot. Így ír: „A szkíta népeknek… mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak… általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (értsd: magyarok − J. N. J.) népe fordít gondot hadirendre, amely hasonló náluk, s így a többi népnél nagyobb erővel bírják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak. … Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt.”

A honfoglaló magyar könnyűlovasság, ha támadt, ezt egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban tette. Kétféle rohama volt: az úgynevezett felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere a nagy horderejű íj volt. Az íjak alapanyaga valamely rugalmas fa (talán nagyobbrészt nyír) volt. Halenyvvel ragasztották rá a csontmerevítéseket. Hogy az íjat és a nyilakat − az enyv miatt − az esőtől óvják, tegezekben tartották őket. A nyílhegyeket kovácsok készítették. Néhány száz métert vágtatva egy lovas 4-6 nyilat tudott kilőni. (A lovakat irányítani nem kellett: kürtjelek alapján tájékozódtak.) Komoly harci eszköznek számított a IX. században, továbbá, a parittya, a közelharcban pedig a szablya és a balta (ez utóbbit a bőrpáncél vagy bőrpajzs átütésére használták).

Honfoglalás kori történelmünk egyik, talán legfontosabb forrása Árpád magyarjairól Bölcs Leó fiának, Bíborbanszületett Konstantin császárnak (913-959) A birodalom kormányzásáról (De administrando imperio) írt munkája, aki értesüléseit az udvarában járt magyaroktól (Tormástól, Árpád unokájától és Bulcsutól), első kézből nyerte. Ő sorolja fel törzseinket: „Első a kabaroknak … előbb említett törzse, második a Nekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Keri, nyolcadik Keszi”. Ezek a nevek mind a mai napig élnek magyar földön a következő alakban: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.

Arról, hogy milyen volt Árpád népe a bizánci források mellett igen becses tudósításokat kapunk az arab földrajzi szerzőktől, főként egy számánida földrajzírótól, a bokharai Dzsaihánitól, akinek a X. század elején keletkezett műve elveszett ugyan, de tudósításain alapulnak egy arab, egy perzsa és egy mór utazó, illetve földrajzi író munkái, így a három szövegből − Ibn Ruszta (930 körül), Gardízi (1050 táján) és az 1094-ben elhunyt Al Bakri tollából − helyre lehet állítani az eredetinek a tartalmát.

E mohamedán földrajzírók és utazók híradásai hitelesek, hiszen népünk közt járt kereskedők, követek jelentésein alapulnak. Ibn Ruszta a 930-as évek táján így ír az arab kereskedők üzletfeleiről, vásárlóiról: „…a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak… Az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak.” Ne feledjük el, hogy a vásárokon a módosabb vezető réteg fordult meg. Márpedig a vezérek példátlan mértékben fokozták megjelenésük pompáját. Jellemző erre az az adat, amikor a bajorok mesélték a Lech mezei csata után, hogy Lehel drága hadiöltözetének arany-ezüst díszeiből három font nemesfémet tudtak kiolvasztani…

Lássunk egy másik szemelvényt: „… a magyar pedig a türkök egy fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul ki. Főnökük neve Künde (Kende). … Bárhová is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal.” Az arab földrajzi írók tekintélyes, a nomád népekhez képest magasabb kultúrfokon álló, szántóföldekkel is rendelkező népnek írják le a magyart: „Sátraik vannak és együtt vonulnak a takarmánnyal, a sarjadó  zöld fűvel … Sok szántóföldjük van. Hatalmuk kiterjed mindazokra a szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint a foglyokat… A magyarok csinosak és jó kinézésűek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”

Anonymus szkíta (szittya) származásunkat és eredetünket vallotta 1200 körül írt nevezetes krónikájában. Az őseinknek tartott szkítákról a névtelen jegyző azt írja, hogy „nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek”. Szerinte eleink földet nem műveltek, „nem voltak mesterséggel készült házaik, csupán nemezből készült sátraik”. Húst, halat, tejet, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk. A korabeli kútfők és a honfoglalás kori régészeti leletek arra intenek, kezeljük óvatosabban, kritikusabban a századokkal később élt mesterek krónikáinak megállapításait. Több kutató egyetért abban, hogy Anonymust nem lehet felhasználni a honfoglalás kori állapotok rekonstruálására. Béla királyunk jegyzője meg sem kísérelte − mert nem is kísérelhette meg − a mai értelemben vett történelmi hűségre való törekvést. (Például az általa összeállított vezérnévsort már régen nem tekintik hitelesnek a kutatók, a honfoglalás útvonaláról rajzolt képe pedig ellentmond a más forrásokból rekonstruálható útiránynak.)

„Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.” − Haragosan írta ezeket a sorokat a magyarokról Regino prümi apát, a IX-X. század fordulóján élt lotharingiai szerzetes − aki Világkrónikájában a 889. évnél számol be a magyarok megjelenéséről, akik azelőtt Szkítiában éltek −, mégis jó, hogy megtette. Így legalább tudjuk, milyenek voltak a könnyű lovaikon szélsebesen rohanó, ellenállhatatlan nyílzáporokat ontó, útjukban mindent és mindenkit legázoló eleink. Regino szerint a magyarok szaruíjai ellen „nem lehet védekezni”. Ez a forrás gyűlölködő mendemondáknak is hitelt ad, mert írója szerint a magyarok „nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek”.

Árnyaltabb a kép, ha hozzátesszük, hogy a honfoglaló magyarság már bizonyos elsősegély-nyújtási ismereteket is hozott magával az őshazából, mert történetírók feljegyezték, hogy a magyarok − ellentétben más népekkel − az ellenség sebesültjeivel is törődtek, sebkezeléssel és ápolással megmentve azok életét. Őseink nyilván ismerték a gyógyfüvek hatását, a sebek gyógyításának sikerre vezető eljárásait és sok mindent, ami az orvosi mesterséghez tartozik. (Orvos szavunk megvolt honfoglalás előtti nyelvünkben is.) Sőt, eleink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és azt jó eredménnyel gyakorolták!
Külső megjelenésében a kis közepestől a magas termetűig mindenfajta ember megtalálható Árpád népében. Általában valamennyiükre jellemző volt a rövid, kerek fejalkat. A férfiak borotválták koponyájukat, gyakori volt a szakáll. A szem- és hajszínt illetőleg a korábban már idézett népdalunk a jellemző: „se nem szőke, se nem barna az igazi magyar fajta”.

Árpád magyarjainak embertani megjelenése különbözött az itt talált avar kori népességtől, mert benne a törökös jelleg (turanid, pamíri és elő-ázsiai fajtajelleg) uralkodott; az ugoros magyarokhoz kapcsolható réteg (europoszibirid, kelet-balti és lappoid) még egyötödét sem alkotta a honfoglalóknak. A törökös jelleg általában a vezető rétegre, míg a többi inkább köznépünkre volt jellemző. Lipták Pál kutatásaiból tudjuk, hogy „A középréteg embertani képe a vezető rétegétől határozottan eltér”. Az embertan kutatója állítja, hogy Árpád magyarjainak vezető rétegén határozottan az ázsiai fajtajellegek uralkodnak (turanid és urali rassz), míg a harcosok inkább mediterrán, nordoid és pamíri jegyekkel jellemezhetők. Vagyis a honfoglalók népe kevert volt, több fajta nemzetiség élt egymás mellett vagy egymással már vegyülten. Árpád magyarjainak vezető rétege az Urál, a Szaján és Pamír emberanyagát hozta a Kárpát-medencébe, de kisázsiai és balti elemekkel keverten.

Kevésbé ivódott be köztudatunkba, hogy Árpád magyarjainak nemcsak a megjelenése volt erősen törökös jellegű, hanem − egyebek közt − temetkezési szokásai is (a másvilágot az evilági lét tükörképének képzelték el, a halott asszonnyal vele temették kelengyéjét is stb.), műveltsége pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. Azt az iszlám kultúrát hozták magukkal, amely a X. században jóval magasabb szintű volt, mint az elbarbárosodott nyugaté. Árpád magyarjainak életében és hitében sokkal nagyobb szerepet játszott az iszlám, mint eddig hittük!

Milyen lehetett a viselet? A ruhák a sírokban elporladtak, onnan csak fülbevalók, karperecek, gyűrűk, saruveretek, övek, tarsolyok, íjak, zablák, kantárok, nyergek és effélék kerültek elő. Tudjuk azonban, hogy a honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt már a IX. században is − másutt a kontinensen csak évszázadokkal később kezdenek fehérneműt használni −, rendszeres heti fürdési alkalmuk a péntek volt. A nők fehérneműje lenvászonból készült, az ingre több rétegben borult még a felsőruházat. A gyapjú szavunk bolgár-török eredetű, ami azt sejteti, hogy a gyapjúfeldolgozás ismerete is a honfoglalás előtt került a műveltségünkbe. Szórványos feljegyzésekből következtetni lehet arra is, hogy hasított bőrmentét, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, süveget viseltek.(Elképzelhető, hogy a prémes sapkának lecsapható fülvédője volt.) A sisak nemezből vagy bőrből lehetett, mint a régi keleti lovasoké. Többnyire színes viseletet hordtak. A női viselet vagy középen gombolódó volt, vagy féloldalas kaftánként zárult. A saru és a csizma mellett mindennapra bocskort hordtak, ezt általában tehénbőrből készítették, jól lábhoz állt és alkalmazkodott a talajhoz is.

A VIII-IX. században a sztyeppei népeknél az átlagos életkor 35-40 év körül mozgott, noha kivételesen akkor is akadtak 60 éves „matuzsálemek”.
V. Álmos fejedelem

A honfoglalás előkészítésében és lebonyolításában kiemelkedő szerepet játszó Álmos és Árpád fejedelem életét nem ismerjük annyira sem, mint a négyszáz évvel korábban uralkodó hun Attiláét. A honfoglaló fejedelemnek ugyan Álmos fia, Árpád tekinthető, de Álmos fejdelem volt az, aki a magyarokat a Kárpát-medencéig, a történelmi Magyarország határához elvezette, ahol aztán IX. századi eleink háromszázezer négyzetkilométert szálltak meg.
Az Árpádoknál büszkén őrzött családi hagyomány volt az Attilától való leszármazás tudata, a Turul nemzetséghez tartozás hite. Eredetmondájukat, a Turul-mondát a krónikások őrizték meg az utókor számára. Nekik köszönhetően „tudjuk”, hogy a nemzetség elsőszülöttének, Álmosnak az anyját, Emesét egy turul (a sas török neve) ejtette teherbe. (Ez a sasféle madár, mely a sólyomfélék családjába tartozik, az Árpádok totemállata: Árpád magyarjainak ötvösei a női mellkorongok szép rajzú domborművein is szerepeltették a sólymot. A Képes Krónikában sólyom van Attila és Árpád címerében. Az Árpádok eredetmondájában is a sólyom − „turul” − születik újjá Emese álmában.)

Álmos születéséhez gazdag mondani hagyomány, a Turul-mítosz fűződik. Az egyik monda szerint Álmos már teherben lévő anyjának, Emesének álmában égi küldetésű, állat alakú szellemős jelenik meg egy sasféle madár formájában. Ebből a jelenésből az anya tudomására jut, hogy rendkívüli képességű, az istenség erejében részesedő fiút hoz a világra, akit népe ezért uralkodójának ismer el, és akit, mint „az Ég Fiát” szakrális, azaz szentnek kijáró tiszteletben részesít.
A megszületett gyermek azonban mégsem a csodás álomlátástól kapta nevét. Régebben mindkét fejedelem nevét óvónévként magyarázták, Álmos neve annyit jelentett volna: „a vásáron vett”, Árpádé pedig „árpaszemecske”, ami az asszonyok meddőség elleni szere volt. Szinte hihetetlen, hogy a nagyfejedelmek ilyen nevekkel éltek volna. Az újabb keletű magyarázatok szerint Álmos jelentése: „istentől kapott”, Árpádé pedig: „védelmező hős”. Tudni olyan értelmezésről is, hogy az Álmos köztörök szó, jelentése pedig valószínűleg „szerző, hódító”.

Álmos valódi családi viszonyai és születésének körülményei tehát a mondák világába vesznek. Annyi azért kibogozható-kikövetkeztethető, hogy Álmos végső fokon az Attila dinasztiából való Kovrat (605-665) legidősebb fiától, attól a Bátbajántól származott, aki a VII. század végén a kazár kagán uralma alá került népével, az onogur-szavir egyesülésben élő magyarok őseivel. Álmos apja, Ügyek 784-789 között születhetett, az uralkodása kezdetét pedig a 810-815 közötti időszakra teszik. Első konkrét adatunk Álmos apjáról az, hogy 810-820 között hadiállapotba kerül a bolgárokkal. Ügyek a rendelkezésre álló adatok tükrében átlagon felüli tehetségű és ambíciójú politikusnak mutatkozik. Szüksége is van erre a képességére, hiszen Levédia, ahova a magyarság a Volgán átkelve a Don, a Donyec és Azovi-tenger mentén nyugatra vándorolva került, a kazár birodalom fennhatósága alá tartozott. A kazár kagán egy fejedelmet bízott meg vezetésükkel; ez volt az isteni lénynek tekintett „főkirály”, a kende (kündü) − név szerint Levedi −, a kazár hatalom képviselője, ám a valóságos hatalmat a nép vezető rétegéből kiválasztott alkirály, a gyula − Álmos apja − tartotta a kezében, s ő intézte a hadügyeket is. A gyula tisztség tudvalevőleg a legfőbb hadvezér funkciójának felelt meg. A tisztségek nemzetségeken belül öröklődtek.

Álmos születési évszámát (819) Anonymus nem mindenben hiteles Gesta Hungarorumából tudjuk, bár valószínű, hogy ez az adat megközelíti a valóságot. Az is kiderül a krónikákból, hogy a szülők hosszú időn át vártak a fiú megszületésére. Ha erre évszázadok múlva is emlékeznek, a „hosszú idő” − véli némelyik kutató − legalábbis egy évtized lehetett, vagyis Ügyek nősülése a 810 körül (inkább előbb, mint később) valószínűsíthető. Az a tény, hogy a várva várt fiú születéséről 300 évvel később is tudnak a krónikák, mutatja, hogy a születés milyen mélyen belevésődött a népemlékezetbe, tehát Álmos születése országos esemény lehetett. Vagyis Ügyek akkor már jó ideje az egyik fejedelem, akinek családi életét figyelemmel kíséri a köznép.
Hogyan lett Ügyek fia, Álmos fejedelem?

A IX. század elején, 830 körül belháború rázta meg a kazár birodalmat. (Álmos ekkor még tizenéves fiú.) Ebben a küzdelemben a magyarok a központi hatalom ellen foglaltak állást, sőt befogadták és kabar néven törzsbe szervezték a levert és menekülésre kényszerült „lázadókat”, a kabarokat. A IX. század közepe táján a magyar nép elszakadt a kazár fejedelemségtől és 840-850 körül – biztonsági okokból – nyugatabbra húzódott, útközben hun-türk szokás szerint „első” törzsként maga előtt küldve harcba a kazár birodalomból kiszakított és hódoltatott néptöredéket, a kabarokat. Így kerültek eleink a Dnyeper és Dnyeszter folyók vidékére, az Etelközbe.

Anonymus gestájának az a kijelentése, hogy Álmost éppen akkor választották meg, amikor régi hazájukból útra keltek, hogy az utat egyetlen, közös parancsoló alatt könnyebben tehessék meg, hihetőnek hangzik. Csakhogy − így némely történész − a kazár függéstől való szabadulás idején Álmos a legjobb esetben is még gyermekifjú volt, nem lehet tehát fejedelemmé választását közvetlenül összekapcsolni a függetlenség visszaszerzésével. Mások úgy tartják, „bár Álmos a kazár kagán támogatásával lett főfejedelem, ügyes politikával csakhamar függetlenítette magát a kazár hatalomtól, és önállósította népét. Belső hatalmát is megszilárdította a többi törzzsel kötött szövetség. Ennek lovas nomád szertartása a törzsfők vérének egy edénybe csorgatása és kölcsönös megízlelése volt.” Kristó Gyula monográfiájából (Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig) viszont az a feltevés olvasható ki, hogy a magyar és török nyelvű törzseket Levedi szervezte szövetséggé, aki − Kristó szerint − finnugor eredet volt ugyan, de házassággal megpecsételt szerződés kötötte a kazár birodalomhoz. A kazár kagán emelte kende rangra, azaz a szövetség szakrális uralkodójává tette. Egy besenyő támadás után Levedi népével menekülni kényszerült. Kazár példából tudjuk, hogy a főfejedelemnek életével kellett lakolnia azért, ha népét vereség vagy valamilyen természeti csapás − például szárazság vagy árvíz − sújtotta. A kende tehát, mivel veresége miatt halál fenyegette, lemondott rangjáról, s a török Álmost, „az Ég Fiát” ajánlotta szakrális királynak maga helyett. E hipotézis ellenzői szerint elképzelhetetlen, hogy egy szakrális uralkodó csak úgy leköszönjön méltóságáról. (Megint mások − Györffy György, Képes Géza − úgy vélik, a honfoglalás idején is Levedi leszármazottja, Kurszán volt a kende, s halála után emelték a gyula rangban lévő Árpádot szakrális fejedelemmé, megszüntetve a kettős fejedelemség addigi gyakorlatát.)

Akárhogyan esett is a dolog, annyi mindenképpen bizonyosra vehető, hogy a független életnek logikus következménye volt a fejedelemválasztás. Nem egy keresztény krónika is megemlíti, hogy a magyarok első, megválasztott fejedelme Álmos volt. A Zágrábi Krónika tömören ezt írta: „E népnek több vezére volt, de ezek közül végül is egyet választottak fejedelemmé, talán nemessége és erényei miatt, akit Álmosnak neveztek. Ezt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak hívtak.” Álmos, valószínűsítik feltételezések, mint a kende névleges főnöksége mellett teljhatalmat szerző gyula kezdte meg emelkedését. A kende főhatalma akkor szűnt meg, amikor a kazár függés formálisan is véget ért, és amikor a magyar gyula méltóság viselője, Álmos került az első helyre.

Fejedelemmé választása idején, a 850-es évek második felében Álmos 35-38 éves férfi lehetett (más vélemény szerint „nem volt fiatal ember − negyvenedik évén túlhaladott −, amikor fejedelem lett”). Házasságáról krónikáinkban nincs semmi adat; némelyek valószínűsítik, hogy onogur asszonyt vett feleségül. Megint megoszlanak a vélemények az újdonsült fejedelem fiának korát illetően: „fia, Árpád nem volt több 15 esztendős gyermeknél” − „ekkor már fegyvert viselő, sereget vezető korban lehetett fia, Árpád” − „862-ben már Pannoniában hajtanak végre katonai akciókat. Ebben az időben Árpád már 20 éven felül van. Talán nem merész az a következtetés, hogy a katonai akciók megindulása 860-tól kezdve Árpád nagykorúságával függ össze” − „Álmos fejedelemsége legkésőbb 860 körül már létezhetett, sőt, trónörökös fia, Árpád is 882-ben már túl volt a harmincadik életévén” stb.

A függetlenség megteremtése után a fejedelem erős hatalmat épített ki (természetesen a törzsfők is rendelkeztek saját fegyveres kísérettel). Az uralkodásra nagyon is alkalmas Álmos megszerezte az uralmat a hét törzs szövetségébe tömörült magyarság felett és az Etelköznek nevezett új hazából egy még újabb felé, a Kárpát-medence felé vezette népét. A vándorlás hosszú ideig tartott. Ismeretes olyan vélemény is, hogy Álmos, útban az új haza felé, Kijev fejedelme is volt egy ideig. Apja, Ügyek ugyanis egyes adatok szerint (838-839 körül) várat épít Kijevben, nagyjából akkor, amikor népének elnevezése a számos nyelvben mindmáig élő „ungar”, „hungar” formában először kezd feltűnni az írott forrásokban. A Felső-Dnyepert és a Gyesznát egyaránt védő, ellenőrző építmény védelmét és irányítását tulajdon fiára, Álmosra bízza, aki az erődítések és vár elkészültekor „ideköltözik és itt is marad tíz évig”.

A Kárpát-medence elérése idején Álmos már öreg ember volt. Ha nem is hagyatkozunk Anonymus évszámára, azt bizonyosan tudjuk, hogy 894-ben már Álmos unokája, Levente is hadsereget vezetett, eszerint mindenképpen helyes, ha úgy ítéljük, hogy Álmos elérte, esetleg túl is haladta a hetvenedik életévét, amikor népe a Kárpátoknál megjelent. Az akkori átlagéletkorhoz képest igazán aggastyánnak számított.

Álmos halálának dátuma − 895 − valószínűbb, mint oka. Kései krónikáink szerint Erdélyben a honfoglalás előtt feláldozták. A Hóman-Szekfü-féle Magyar Történet honfoglalást taglaló fejezetében olvashatjuk, hogy „… a nagy vállalkozás előestéjén − régi szokás szerint − áldozattal fordultak istenükhöz s az ősök varázshatalmú szelleméhez. A nemzetségi totem, a szent turulmadár inkarnációjaként tisztelt öreg Álmost áldozták fel (!), hogy varázsereje, bölcsessége és bátorsága a földi béklyóktól szabadulva, fia lelkébe költözzék, s azt betöltve az ifjú fejedelmet képessé tegye nagy feladatának megoldására.” Napjaink történelemoktatásában így szerepel a lehetséges magyarázatok egyike: „Feltételezzük, hogy Álmost is azért ölték meg alattvalói Erdélyben, mert az etelközi vereséggel bizonyítva látták azt, hogy szentként tisztelt uralkodójuk rosszul tartotta a kapcsolatot az égiekkel. Ezenkívül agg kora sem tette alkalmassá ennek a feladatnak a betöltésére, hiszen már hetvenéves aggastyán volt, közel a 40 esztendős uralkodási periódushoz. De Álmos megöletése más mozzanattal is magyarázható, így az emberáldozattal az új haza elfoglalásának küszöbén.”

A Zemplénben feltárt fejedelmi sírról sokáig azt vélték, hogy Álmos nagyfejedelemé. Ez azonban téves felfogás: amiképpen a szent fejedelem életében is elkülönült alattvalóitól, akképpen halálában is magányos maradt.

VI. Ki volt Árpád?

A kérdésben az őseink kiléte iránti kíváncsiság fogalmazódik meg. A vágy, hogy ismerjük népünk eredetét, tisztában legyünk a magyarság származásával, kiemelkedő személyiségeivel.

Vagyis: ki volt Árpád? Lexikonjaink, kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanazt a keveset írják: „magyar fejedelem, Álmos fia, a honfoglaló törzsszövetség vezetője, a róla elnevezett uralkodóház alapítója. Nevéhez fűződik a magyarok honfoglalása.”

A honfoglaló magyarság fejedelme, a törzsszövetség nevét adó Magyar~Megyer törzs vezére az 1301-ig uralkodó Árpád-ház őse. Róla hívják Árpád-háznak a tőle származó magyar uralkodócsaládot, amelynek első tagjai fejedelmek voltak. (Itt jegyezzük meg, hogy az „Árpád-ház” elnevezés utólagos, XVIII. századi megjelölés, melyet a család ténylegesen soha nem viselt.)

A Kárpát-medencében végleges hazát teremtő hős férfiúról a hálás utókor települést, városrészt, hidat, utakat nevezett el. Művészi képzelet szülte alakját ugyan láthatjuk Zala György alkotásaként a millenniumi emlékművön éppúgy, mint Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményén vagy olvashatjuk költeményekben. Vörösmarty óhaja, hogy „késő százak után méltán láttassa vezérlő / Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát”. Adynál „eltévedt lovas” a honalapító, Tóth Árpád „egy barna, halk lovasra” emlékezik. „Voltaképpen, ha mai régészeti ismereteinkkel nézzük ezeket a műveket, egyetlen négyzetcentiméterük sem hiteles” − hűti le lelkesedésünket a tudós (László Gyula) tárgyilagos ítélete.
Tovább ágaskodik tehát a kérdés: ki volt Árpád?

Árpád nemzetsége a Megyer törzsbe tartozott, bár akad kutató, aki úgy véli, a Nyék törzs népszerű kánja az, akit kazár módra pajzsra ültetnek. E felfogás képviselői szerint az ifjú Árpád 860 körül − valószínűleg férfi utód hiányában − előbb anyja törzsének, a Nyéknek az irányítását vette át hosszú időre, majd: „Mikor Árpád 892-ben átveszi apja után a család ősi törzsének, a Megyernek a vezetését, a Nyék törzs vezetése elsőszülött fiára, Leventére száll. A honfoglalás támogató hadműveletét a második fronton − a 895. évi bolgár háborút − a Nyék törzs élén Levente vezeti, a horka, a kisebbik király, a család második számú törzsének feje. … talán 907-ben, amikor Levente elsőszülöttje, Bogát teljes korát eléri, átveszi a törzs vezetését. (Bogát fia Bulcsu, aki majd Árpád egy másik dédunokájának, Tormásnak a társaságában jár Bizáncban.)”

A krónikák szerint Árpádot még Etelközben választották fejedelemmé a törzsfők, és pajzson vállukra emelve mutatták meg a népnek. De ezzel együtt is keveset tudunk róla. Az Árpád család Attila ivadékának tartotta magát. Ám a mitikus korban nem léteztek még hitelesítő anyakönyvek, oklevelek vagy más dokumentumok. A távoli ősökről való hagyományok sem őrződhettek meg hitelesen.  Árpád nevével valójában egyetlen nyugati kútfőben sem találkozunk. Ezek a források a honfoglalás és kalandozás eseményeivel kapcsolatban Kurszán nevétől hangosak egészen 904-ig, amikor is a bajorok tőrbe csalva gyilkolták meg a külföldön kalandozó seregei élén jeleskedő magyar hadvezért: előbb egy lakomára invitálták, majd orvul lemészárolták. Árpád csak Kurszán halála után ragadta magához a kende méltóságot ennek székhelyével együtt.

E megállapítással azonban megint ingoványos területre tévedünk. A tudomány álláspontja ugyanis a tekintetben sem egységes, ki volt valójában Árpád: kende vagy gyula? (Ismerve a kazároktól „örökölt” kettősfejedelemség rendszerét, tudjuk, hogy a katonai hatalom nem a kende vagy kündü, hanem a gyula nevű méltóság kezében összpontosult.) Egyesek úgy gondolják, a honfoglalás hadműveleteit valószínűleg inkább Kurszán irányíthatta. Mások homlokegyenest az ellenkezőjét, vagyis hogy Árpád „A honfoglalás első szakaszában valószínűleg a nomád kettős királyságban Kurszán kende mellett a gyula tisztét viselte, amely a tényleges katonai hatalom birtoklását jelentette.” Györffy György elmélete szerint is Kurszán lett volna a főfejedelem, Árpád pedig a végrehajtó hatalom. Az ellenérv: Kurszán semmiképpen sem lehetett „honfoglaló, szakrális főfejedelem”, hiszen méltóságának szigorú elzártságában élt és még alattvalóival is ritkán „lakomázott”.
Egy újabb vélekedés szerint „Álmos rituális feláldozása után, úgy látszik, fia, Árpád lett a kende (kündü), míg a gyulai méltóságot továbbra is Levedi fia, Kurszán birtokolta”. De arról is olvashatni a honfoglalással foglalkozó bőséges szakirodalomban, lehet, hogy Álmosból a kazár kagánhoz hasonlatosan visszavonult, szakrális fejedelem lett. De ebből csak az következik, hogy annál nagyobb hatalomhoz jutott fia, Árpád. Őt már egykorú, bizánci források is emlegetik még Álmos életében, 894-ben, a bolgár hadjárattal kapcsolatban. Ekkor kitűnik, hogy Árpád is mint trónörökös saját fiával, Leventével együtt volt seregvezér. Élen járt tehát az alattvalók közül származó sereg vezéreivel maga a trónörökös, a főkirály fia is, hogy hadvezető képességét gyakorolja, és hogy a hatalmat a gyakorlatban is megtartsa a dinasztia számára. „Árpád élenjáró szerepe, melyet a krónikák is említenek mint családja kiváltságát, valójában erre a tényre: a megválasztott dinasztiák szakrális és ugyanakkor tényleges hatalmára figyelmeztet.”

Árpád korának viszonyai között nagy kulturáltságot és érzékenységet mutató férfiú volt. A honfoglalást előkészítő, Nyugat felé orientálódó diplomáciai és katonai akcióinak egyike, hogy 892-ben már Arnulf német király szövetségese. Ekkor hatolnak be először Álmos és Árpád hadai a Kárpát-medencébe, és a Duna bal partján haladva Nyitra vidékére vonulnak, segíteni Arnulfnak a morva Szvatopluk fejedelem elleni hadjáratban. 894-ben a magyarok ismét járnak Pannóniában, tehát eléggé ismerik már a földet, melyet a következő évben véglegesen kezdenek megszállni.

Mint hadvezér Árpád 895-ben a Vereckei-hágón át bevonult a Kárpát-medencébe népével és seregével. A hadművelettel felérő akció történelmi jelentőségét ismerjük, a hadászatit azonban annál kevésbé. Pedig a Don-kanyartól a Dnyeperig a törzseknek nagyjából négy-hatszáz kilométert kellett megtenniük, s mivel egy időben indultak, 3-4 heti út után szinte egy időben érték el a Dnyepert, amelyen az egyetlen biztonságos átkelőhely akkoriban Kijevnél volt, vagyis ott gyülekeztek. Néhány nap alatt 150-160 ezer ember és állatok százezrei zsúfolódtak össze a lassú − hosszú heteket igénylő − átkelés következtében, hely és legelő nélkül, olyan körülmények között, hogy akár egy kazár, akár egy besenyő támadás szörnyű katasztrófát jelenthetett volna. Az érkezőket tehát legeltetési szempontok szerint el kellett helyezni, köztük a rendet fenn kellett tartani, hátukat katonai fedezettel biztosítani, az átkelést technikailag-rendészetileg egységes irányítás alá vonni  stb. Hozzávetőlegesen másfélszázezer − a Nyék törzzsel együtt kétszázezer − főnyi ember, asszony, gyermek és egymilliónyi állat átkelésének beosztása, lebonyolítása, a tömeg elhelyezése, ellátása, fegyelmezése és a legalább egy hónapig tartó átkelési manőver katonai biztosítása olyan feladat és teljesítmény volt, amelynek nagyságáról, rendkívüliségéről csak hivatásos katonatiszteknek lehet megközelítőleg tiszta fogalmuk.

Ez volt a honfoglalás kezdete. Árpádnak ez az élenjáró szerepe éppen a honfoglalásig tartott. 896-ban, a Kárpát-medencében népét letelepítve már ő foglalta el apja örökét, a „szent fejedelemség” trónját. Kivel ült rajta? Nem tudjuk, ki volt a felesége, illetve, hogy csak egy felesége volt-e. Öt fiáról (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt~Zolta) tudunk. Az idősebb gyermekek, úgy látszik, már korábban elhaltak, mint apjuk. Hármuk − Tarhos, Üllő és Jutas − nevét csak a Bizáncban járt magyar követek elbeszélése, elsősorban a Konstantin császárral beszélő Tormás tartotta fenn, aki Tarhosnak Tevel nevű fiától származó unokája volt. (Vezetésével kezdődtek a kalandozó hadjáratok.)

A krónikás hagyomány szerint a fejedelmi trón Árpád 907-ben bekövetkezett halála után legifjabb, Solt~Zolta nevű fiára maradt, aki ebben az időben még gyermek volt (907-től 947-ig uralkodott). 950 táján Árpád unokái közül már egyik sem élt. Mindez kedvező alkalmul kínálkozott az alattvalók számára arra, hogy méltóságaik megerősödjenek és a központi hatalom kárára többé-kevésbé függetlenüljenek. A Kárpát-medencét elfoglaló és abban nagyfejedelmi hatalommal berendezkedő Árpád nagyságát igazolja, hogy halála után ivadékai (Zolta után Taksony 947-től 970-ig) hosszú ideig nem rendelkeztek olyan személyes tekintéllyel, mellyel a még egészen eggyé nem vált nép irányítását tovább vihették volna. Egészen Taksony fiának, Géza fejedelemnek a fellépéséig minden jel arra mutat a magyar történelemben, hogy a Kárpát-medencében a dinasztiának már csak névleges uralma alatt élő nép, melynek sem nyelve, sem eredete nem volt egységes, ugyanúgy a szétesés felé közeledett, mint egykor Attila nagy birodalma.

Miután az új haza határait megszilárdította és véglegessé tette − Anonymus szavaival − „Urunk születésének 907-ik esztendejében Árpád elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába…”  A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke szerint „az Óbudára folyó patakmeder forrása fölé temették el, ahol kereszténnyé lett utódai a Fehéregyháza nevű templomot építették”. Történészek és régészek a XVIII. század óta keresik a sírját − mindmáig eredménytelenül.
VII. A Kárpát-medence birtokbavétele

Hogyan került hazánk „füve, homokja és vize” Árpád hatalmába?
„A honfoglalás hosszabb folyamat − olvasható az 1981-ben kiadott magyar történeti kronológiában. − Eseménytörténetét, a Kárpát-medence területének megszállását ma még nem tudjuk hitelesen ábrázolni. Annyi azonban valószínű, hogy 896-ban az északkeleti Vereckei-hágón át és kisebb részben az Al-Duna vonalán ment végbe a honfoglaló magyarság benyomulása a Kárpát-medencébe.”

A krónikák és a tudomány világában különböző felfogások a honfoglaláshoz más-más évszámokat rendelnek mint időpontot. A Képes Krónika 677-re, Kézai Simon pedig 700-ra teszi a honfoglalást. Van kutató − Csallány Dezső −, aki az 568-as avar honfoglalást tartja első honfoglalásunknak. László Gyula véleménye szerint őseink két hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe: előbb az onogurok 7. századi szétrajzása idején, később pedig a 9. század végén, Árpád vezérletével, amikor is a honfoglaló fejedelem katonanépe már földmíves-állattenyésztő onogur-magyarokat talált itt (az állattenyésztők főként ázsiaiak voltak). Jól megférhettek egymással, a temetőkből sejthető, hogy az újonnan jöttek az avarokat fegyveres szolgálatra fogták. A két ág egységes nemzetté fonódott össze, s az új évezred küszöbén erős, nyugati mintájú királyságot alkotott. László professzor „kettős honfoglalás” néven ismertté vált teóriája szerint a kései avarok voltaképpen a magyar honfoglalás első nagy csoportját jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. (Ez sem volt egységes nép, a két jelkép egyúttal kétféle származást jelölt: a griffesek Belső-Ázsiából, az indások a Volga partjáról származhattak; a volgaiak éppen arról a területről, ahol a magyar nép kialakult.) A Nesztor Krónika néven ismert orosz őskrónika megemlékezik a magyarok kétszeri honfoglalásáról: először jöttek a fehér ugorok a VII. században, az avarok idejében, aztán a fekete ugorok, Oleg idejében.

Az 1100 évvel ezelőtti események csúcspontját illetően történészeink egyik csoportja (Hóman, Pauler, Györffy, Fodor, Czeglédy, László Gyula stb.) 895-re voksol, míg mások (Vámbéry, Karácsonyi, Salamon, Bartha, Ligeti, Deér stb.) 896-ra. Fodor István írja: „A különböző történeti kútfők összehasonlító vizsgálatából levont történetírói következtetések közül Pauler Gyuláé volt a legmeggyőzőbb, aki 895 őszére tette a magyar történelem e fontos eseményének időpontját. Ezt a felfogást tette magáévá a magyar Országgyűlés is, és az 1892-es II. törvénycikk az ezredéves ünnepségek megrendezését 1895-re irányozta elő. ’Ezt csak később tették át opportunitási okokból 896-ra’ − amint később Pauler írta, azaz: a nagyszabású munkálatok elhúzódása miatt. A millenniumi ünnepségek évének is bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy a magyar közvéleményben − és a tankönyvekben − később a 896-os évszám rögzült.”

„Minden adat arra vall − olvashatjuk Götz László Keleten kél a nap című munkájában −, hogy az etelközi szállások népe már 895 tavaszán, Árpád derékhada nyomán megindult az új haza felé, azaz a honfoglalás előre megtervezett vállalkozás volt. Árpád főserege Levente bolgár hadjáratával egyidejűleg támadta meg az erdélyi és tiszántúli bolgár tartományokat.” A balkáni hadjáratot két magyar lovashadosztály, 10-12 000 harcos, legfeljebb tizenötezer ember hajtja végre. Amennyiben ez az adatokból kikövetkeztethető, a Jenő hadosztály működési területe a Duna déli, tehát jobb partja, a Nyék hadosztályé pedig a folyó északi, tehát bal partja.
Az Etelközben megalakult törzsszövetség körülbelül 50-60 ezer fős hadsereggel rendelkezett. (A fegyverre fogható férfilakosság aránya minden korban és minden  társadalomban általában 20 százalék.) A honfoglaló magyarság Hóman Bálint szerint körülbelül félmillió fő, mások szerint 350-400 ezer lélek. Ez körülbelül 60-70 ezer 19-40 év közötti fegyveres. Látszólag nem sok. Csakhogy ez a szervezett embermennyiség a IX. században akkora tömeg, amekkora Európában a bizánci és a frank-római császárságot leszámítva, az Uráltól az Atlanti-óceánig terjedő tízmillió négyzetkilométeren − ahol összesen legföljebb 9-10 millióan élnek − mindössze négy van: az úz-besenyő törzsszövetség, a kazár birodalom, a bolgár birodalom és a magyar törzsszövetség.

Ez utóbbinak új hazát keresése előre megtervezett és hosszan előkészített akciója volt. Erre lehet következtetni eleinknek a Kárpát-medence térségébe irányuló hadjárataiból. 870-880 között a Volga és a Dnyeper között vannak, szállásaik központja inkább a Volgához esett közelebb. De 881-ben a magyarok és kabarok serege Szvatopluk morva fejedelem oldalán Bécs alatt harcol a frankok ellen. (Ugyanez a Nyitrán élő Szvatopluk 883-884-ben két hadjáratban elpusztítja Pannóniát.) A következő hadjárat évszáma 885. Hét évvel később, 892-ben a magyarok Arnulf keleti frank király szövetségeseként viselnek háborút Szvatopluk morva fejedelem ellen. Hadjáratot vezettek, továbbá, 894-ben is. Van kutató, aki szerint „ez a nagyobb arányú pannoniai hadjárat már a honfoglalásnak integráns része (katonai műszóval felderítésnek is mondhatnánk)”. A nagyszabású katonai akciók sűrűsödése mindenesetre arra vall, hogy ezek immár előkészítő-felderítő műveletei is a tervezett ötödiknek, a betetőzésnek. Ez magyarázza a honfoglaláskor tanúsított meglepő helyszín- és terepismeretet − mai szemmel nézve az a földrajzi tájékozottság, amely a honfoglaló magyarságot jellemzi, valóban bámulatos −, amihez természetesen a csatlakozott avarok is hozzásegítették a jövevényeket. A terület földrajzi és politikai értelemben vett felderítése ugyanis a helyben lakó és barátságos avar népelem beszámítása és felhasználása nélkül jószerivel elképzelhetetlen lett volna. Velük Árpád − alapjában véve már 862 óta − állandóan fenntartja az érintkezést. Segítségükkel a hadjáratok között − békés úton − részletes adatszerzés folyik évtizedeken keresztül.

(Megjelent: 2004. augusztustól decemberig, folytatása a 10-17. rész)

Megosztás

Tweet