Él olyan nézet, hogy a besenyők által Árpád népére mért vereség − a magyarok Etelközben maradt családjait teljesen kiirtották volna a besenyők − indította volna el a honfoglalást és hogy Árpád magyarjai e feltevések szerint nők, gyermekek, öregek nélkül, űzött vadként, a besenyők elől menekülve érkeztek volna el az új haza határára. Ebben a hitben fogantak Illyés Gyula Árpád című versének alábbi sorai is: „… Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. / A bosszúállás nem kegyelmezett. / Vének se voltak. Minden elveszett… Egy csapat özvegy férfi s egy sereg / Árva siheder, ez volt a magyarság?” hadsereg szállta volna meg hazánkat.
E feltevéssel kapcsolatban három megjegyzést kell tennünk. 1.: krónikáink a besenyő vereségről említést sem tesznek. 2.: Egy vert sereg csapatai néhány év múlva nemigen tarthatták volna rettegésben fél Európát. 3.: Ha csak férfiak érkeztek volna − olyan nagy lélekszámú szlávságot találva itt, mint ahogyan eddig vélték −, akkor minden bizonnyal a Kárpát-medencében talált asszonyokkal alapítottak volna új családot, és az utódok, vagyis mi ma valamennyien, anyanyelvünket − az anyák nyelvét −, azaz valamilyen szláv idiómát beszélnénk. Azaz ha Árpád népe szláv asszonyokkal állt volna össze, akkor nyelvünk „villámgyorsan”, azaz egy-két nemzedék leforgása alatt átváltott volna valamelyik szláv nyelvre. A honfoglalás kori temetők − amelyekben a nők-férfiak aránya nagyjából azonos − szintén ellentmondanak ennek a feltevésnek. Cáfolja a felfogást a honfoglalók régészeti hagyatéka, a feltárt sírokban nyugvó nők ugyanis ugyanahhoz a népességhez tartoztak, mint férjeik. Honfoglalás kori temetőinkben semmi nyoma sincs annak, hogy asszonyainkat, öregjeinket megsemmisítették, elrabolták volna a besenyők.
Besenyő támadás ide vagy oda, az előzetes, jól meggondolt és megtervezett pannóniai felderítő hadjáratokból is látható, hogy Álmos és Árpád alighanem már előre elhatározták a Kárpát-medence elfoglalását. A besenyő támadás, ha volt, csak a végső lökést adhatta meg: a terv talán valamivel előbb valósult meg, mint hitték.
Hogyan értek a honfoglalók a Kárpát-medencébe?
894 őszén törzsszövetségi tanácskozás, utána nagy sürgés-forgás, készülődés a törzseknél mindenfelé. 1500-1800 kilométeres vándorút előtt állnak, amelynek menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel és folyóátkelésekkel legalább négy hónap. Miért? A málha nélküli könnyűlovasság ugyan naponta 100-120 kilométer megtételére volt képes, de csordákkal és ökrösszekereken csak napi 20-25 kilométert lehetett megtenni, hiszen az állatoknak rendszeresen legelniük kellett.
A több hónapos vándorlás óhatatlanul azt is jelenti, hogy egy évi termés kiesik, vagyis lehetőleg minden élelmiszert tárolni és szállítani kell: húst konzerválni, lisztet előre beőrölni és a többi. A négy hónapos utazás, majd az azt követő sürgős őszi munkák idejére − tehát egy kerek esztendőre − só kell (félmillió ember egyévi sószükséglete tízezer mázsa), hiszen a sóbeszerzést az új hazában előbb meg kell majd szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfontosabb szükséglete a só, amely nélkül tömeges megbetegedés következnék be. Vagyis járműveket kell javítani és újakat készíteni, a csordákat, nyájakat, méneseket összevonni, rideg lovakat és ökröket betörni. Már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és minden becsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés − indulni csak a tavaszi esőzések végén, május elején lehetett − olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet. Az új hazába érkezés után ugyanis legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre stb., vagyis a törzseknek, ha nem akarják éhínségnek kitenni magukat, legkésőbb szeptember közepére el kell érniük „rendeltetési helyüket”. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a tavaszi talajfelszáradás kezdetén azonnal indulnak.
A harcosoknak is rendbe kellett tenniük a felszerelésüket. Ki kellett építeni egy hadszervezetet, hiszen ez az első, mind a hét törzsre kiterjedő hadivállalkozása a fiatal törzsszövetségnek. S mindezt egyetlen tél folyamán! Félmilliós tömeg elindítása, négy hónapos mozgatása, hét autonóm törzs egységes irányítása, ellátása, biztosítása, végül elhelyezése akkora feladat, hogy felkészületlen felkerekedésről, fejvesztve menekülésről aligha beszélhetünk.
A Kárpát-medencébe induló törzsek gyülekezési helye Kijev régiójában volt, lévén akkoriban itt az egyetlen átkelőhely a Dnyeperen. Meg itt volt a Megyer törzs főhadiszállása, az etelközi magyarság súlypontja. Árpád valószínűleg Kijevből irányította − minden bizonnyal felhasználva ehhez intelligenciáját és saját törzsének katonai erejét egyaránt − a többiek átkelését. Az első onogur törzs, amely Kijevnél a többieket valószínűleg hetekkel megelőzve a túlsó partra került, a Nyék törzs, amely azelőtt is a legnyugatibb, előretolt törzs volt. Az átkelés − a honfoglalás főpróbája − sikerült.
A Kárpát-medence birtokbavétele − nem egyik napról a másikra zajló, jól datálható esemény, hanem hosszan tartó folyamat − a katonai ismeretek és a hadvezetési képességek tekintetében is mesterien megszervezett és fölényes biztonsággal végrehajtott művelet volt, amely jól átgondolt stratégiai terven alapult. (A honfoglaló magyarok − mint a későbbi nyugati hadjáratok is igazolják − haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak.) A „megfontolt és vitéz” Árpád nagyfejedelem alattvalóival néhány év alatt megszállta az új haza területét. Már abban az esztendőben, amikor átkeltek a Vereckei-hágón, szeptember végére a törzsek rendben szétoszoltak kijelölt helyeikre. A törzsi gyepüket megegyezéssel jelölték ki. Aztán vágni kezdik a kövér másodfüvet, gyűjteni kezdik mindenfelé a tüzelőt a közelítő télre. A sátrak körül füzérekben szárad a gomba meg a vadgyümölcs, az otthonok belsejében fokozatosan a megszokott helyére kerül minden. Asszony, férfi, gyermek boldogan nyújtózik a több hónapos törődés után a megszokott fekhelyen. Nem is sejtve, hogy az új hazában immár a véglegesre is ráleltek.
A Kárpát-medencének nagy volt az ázsiója a honfoglalást megelőző korokban is. A termékeny, vizekben és ásványokban − főleg aranyban − gazdag földre sokszor áhítoztak keletről nyugatra tartó nomád törzsszövetségek, hiszen a terület keletről jó védelmet kapott a Kárpátok hegyvonulatától, nyugat és dél felé viszont megfelelő nyílt terepet nyújtott a zsákmányszerző portyákhoz. A szkíták, szarmaták, hunok, avarok, onogurok, bolgárok és a későbbi sztyeppei népek (besenyők, úzok, kunok stb.) kárpát-medencei betelepedése azért is „törvényszerű”, mert nyugat felé hazánk az utolsó ligetes sztyeppei sziget, amely nagyjából megfelel előbbi, dél-oroszországi szállásaiknak.
A honfoglaló magyarság életmódja az erdős sztyepp és a sztyepp átmeneti területsávjához kötődött. Elsősorban ilyet keresett tehát új hazájában is, hogy korábbi, megszokott életvitelét folytathassa. Milyen képet festett akkor az ország? Mivel a térszínformák együttese, a táj egy-két évszázad alatt nem változik lényegesen, bízvást hagyatkozhatunk Freisingi Ottó püspök leírására, aki 1147-ben ilyennek látta hazánkat: „…belsejében nagy kiterjedésű síkság, melyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felette gazdag, erdei tele vannak a vadaknak mindenféle fajtájával, és felületének szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús földjének termékenysége…” Amikor Árpád megáll Ung váránál − Béla királyunk egykori jegyzője, Anonymus szerint − „a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag hal van a Tisza meg a Bodrog folyamokban, s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették… A földet Árpád csak azután foglalta el, miután Salán fejedelemtől két korsót tele a Duna vizével, egy nyalábot Alpár homokjának füvéből megkapott…” (Gesta Hungarorum). Az idézetteket más forrásokkal egybevetve azt mondhatjuk, a kiszemelt föld fekete, kövér és termékeny, csekély munkával is bő termést hoz létre, a kövér és terjedelmes legelők sok ezer lovat, ökröt, juhot és kecskét táplálnak. A középkorban szinte közmondás volt, hogy „a Tiszának fele víz, fele pedig hal”.
Nem csoda hát, ha a Kárpát-medence régi és új gazdái szinte egymásnak adták a képzeletbeli kilincset: a germánok uralmának Baján kagán avar lovasai vetettek véget. Az avarokkal együtt − pontosabban, bevonulásukat évtizedekkel követve − jelentek meg az első szláv közösségek, Erdély területén ugyanúgy, mint az avar birodalom más peremvidékén. 804-ben Krum bolgár kán seregei véget vetnek a tiszántúli avar uralomnak is; Belgrád, Csongrád, Nógrád talán a IX. századi bolgár érdekszféra határvárait jelentik. A honfoglalást megelőző korszak a bolgár uralom időszaka, a bolgár hódítás azonban nem jelentette az avar népesség kiirtását. Az avarok a honfoglaláskor már 90 éve élnek a mai Nógrád, Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Ung, Sáros, Máramaros vidékén, a környező szlávok „polovcoknak” nevezik őket. Bors, Aba, Örösúr és társaik avar nemzetségek voltak. Ősi településeink közül Miskolc, Kassa, Eger, Esztergom, Győr, Fehérvár, Csanád, Buda, Veszprém, Gyulafehérvár, Szeged, Kikinda még részben avar.
A Vereckei hágón, Erdély szorosain és a déli végeken betelepülő Árpád népe tehát korántsem lakatlan területet foglalt el. A már itt élők közül a legnagyobb tömeget az onogur-magyarok képviselték, a területen szétszórtan kisebb-nagyobb török települések is voltak. A nagy tömegű onogurságon kívül számot kell vetnünk azzal, hogy hazánk területe a IX. században három hatalom érdekköréhez tartozott. A Duna a frank birodalom határfolyója lett, bár újabb kutatások szerint csak a Dunántúl nyugati fele volt a keleti frank birodalom része, vagyis ez az uralom nem terjedt ki a Duna vonaláig, mint régebben gondolták. Fent, északon − Nyitra központtal − a morvák uralkodtak. A bolgár hódítás talán elért kelet felől a Duna vonaláig, magába foglalva Erdélyt egészen a Tiszáig. Erdélyben a székelyek mellett a karluk-török bulakok (blakok) éltek és a peremeken, a Kárpátokban pásztorkodó és földmíves szláv népek a magyarok betelepedése előtt, akiket részben ők, részben pedig a jóval később érkező szászok, illetve − a XII. századnál nem korábban betelepedő − románok olvasztottak maguk közé. Téves az a felfogás, mely szerint Árpád népe csak szlávokat talált volna a Kárpát-medencében. Régészek a Kárpát-medence belsejében alig-alig találtak szlávnak minősíthető emlékeket.
Honfoglaló őseink máig tisztázatlan útvonalon, de minden bizonnyal két irányból léphették át majdani hazájuk területét: a fejedelmi sereg északkeletről, a Vereckei-hágón át vonult be, míg egy másik seregrész Erdélybe nyomult. A IX-X. század fordulójától kezdve egyszerre kezdődik el a honfoglalók különböző rétegeinek megtelepedése.
Hogyan helyezkedtek el a honfoglaló törzsek a letelepüléskor hazánk területén? Az utóbbi másfél évszázadban sok kiváló magyar történész törte a fejét ezen. Fogas kérdés, annál is inkább, mert kútfőink, sajnos, nem árulják el, melyik vezér melyik törzs élén állt. A magyar krónikák egy szót sem tudnak törzseinkről, csupán a hét honfoglaló „kapitányról” beszélnek. Annyit talán tudunk, hogy Huba vezérlete alatt állt a Kéri törzs, míg a Tarján törzset Ond, a Jenőt Tas, a Keszit pedig Töhötöm (Tétény) vezette. Így csupán törzsneveinkből alakult helyneveink alapján következtethetünk a törzsek lakóhelyére. Nem úgy azonban, ahogy a laikus gondolná.
Az egyes törzsnevek nem egy csoportban-bokorban tanúskodnak a térképen, hanem − Erdélytől a nyugati végekig és északtól délig − szétszórtan találhatók. Ahol egy törzsnévből alakult helynév − például Tarján, Keszi stb. − van, ott nem volt a had eredeti szálláshelye. Azért látszik bizonyosnak, hogy a törzs nem azon a területen élt, ahol szétszórtan megtalálható a neve, mert nem lett volna értelme ott településnevet adni, ahol mindenki annak a törzsnek volt a tagja. Bárczi Géza szellemes okfejtéssel támasztja alá ezt a fajta gondolkodást: „Nyék község csak olyan területen keletkezhetett kirajzás vagy település útján, ahol a Nyék-beliek nem voltak őstelepesek, ellenkező esetben ugyanis miért nevezték volna őket nyékieknek, ha a környéken mindenki az volt?” Így válik érthetővé, hogyan fordul elő egymástól viszonylag távol is ugyanaz a törzsnév (például a Nógrád megyei Karancskeszi vagy a Zala megyei Gyulakeszi).
Miután hazánkban az erdős sztyepp a Kárpát-medence belsejének − viszonylag és periodikusan − száraz, lösszel, homokkal fedett területeire terjed ki, a magyarság első szállásterületei is túlnyomórészt egybeesnek ezekkel az üledékkel borított felszínekkel. De ezen túlmenően megszállták a honfoglalók a peremi alacsony hegységek és dombságok világos, ligetes, tisztásokkal tagolt völgyes zónájának jó részét is − nagyjából a bükkerdők sávjáig −, mert erdőirtás és égetés révén állataiknak legelőt, gabonatermelésükhöz szántóföldet tudtak ott kialakítani, sőt, a folyók mentén feljebb is kúszott a település. (Itt jegyezzük meg, hogy a honfoglaló magyarok temetői kivétel nélkül homokos területen vannak.)
A letelepedést illetően másik támpontunk, hogy Árpád népei szigorú államalakulatban éltek, szállásterületükön szigorú rend szerint szálltak meg. Árpád fiai közül a fiatalabbak apjuk szállásától balra, az idősebbek pedig jobb oldalra telepedtek. Árpád magyarjainak települése elsősorban a vízjárta homokos partokat, a folyók árterét kereste, míg az onogurok, illetve a kései avarok az agyagos talajú területeket. Így például a Bodrogközben és Hódmezővásárhely környékén Árpád magyarjai a szigetközökbe telepedtek, míg ugyanott a kései avarok a nyílt pusztaságokat szállták meg. (A kései avar korban a Duna-Tisza köze volt a fejedelmi szálláshely.) Bár Árpád népének uralkodó osztálya és lovashadserege feltehetően török volt, szállásterületük helynevei azonban nagyrészt magyarok. (A honfoglalást követő alapítások még a kereszténység felvétele előtti időkből: Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal, Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer és még nagyon-nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.)
Egyes faluneveinkben mind a mai napig él a törzsek neve. A törzsneveinkből származó faluneveinkről készült számvetés szerint nagyjából egyforma számban maradtak reánk Kabar, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, tehát a Megyer név nem játszik kiemelkedő szerepet. Mégis, hogy’ történt, hogy a Megyer után magyarnak nevezzük magunkat, ezt nem tudjuk. Az elmélet, hogy ez lett volna a vezértörzsünk, nagyon is lehetséges. Van továbbá három településnevünk, amely bizonyosan nép- vagy törzsnév volt, és faluneveinkben ugyanolyan szétszórtan jelenik meg, mint az ismert törzsnevek. Ezek: Tárkány, Varsány és Székely. „E három törzzsel tíz törzsre egészül ki a honfoglalók népe, s nyilván nem véletlen, hogy az onogur név (tíz törzset jelent törökül) is tíz törzsről vall” − írja László Gyula.
A Megyer törzs, amelybe Árpád nemzetsége is tartozott, és amely a hét szövetkező törzs között feltehetőleg a leggazdagabb és legerősebb, az ország kellős közepét foglalta el: Fejér, Tolna, Veszprém, továbbá a későbbi Pest megye, a Balaton déli partja, a Bodrog vidéke és a Tisza középső folyása táját ülte meg. Árpád a dunai síkságon ütött szállást. Hun szokás szerint az ő szálláshelyét is Fehérvárnak nevezték. (A hely, ahol megtelepedett, különlegessé, szakrálissá, majd a keresztény korban, amikor a törzsi szervezet tudata már elhalványult, és amikor Fehérvár jelentőségét egy keresztény értelemben „szent” Árpád-ivadék, István fokozta, királyi törvénylátó és temetkező hellyé vált.) A nomád törzsszövetségeknél általában a törzsek körbeölelték a fejedelmi törzs szállásterületét. Az elfoglalt területeket megerősített hatalmas földvárakkal védték minden irányból a természetes átjárók mentén.
A Keszi törzs a honfoglalás után az erdélyi részeken telepszik le, az onogurság legközvetlenebb rokonait jelentő „székelyek” között, akik a hagyomány szerint „hét emberöltővel a magyar honfoglalás előtt” vándoroltak a Kárpát-medencébe. Míg a keleti határt a gyula törzse, a Keszi védi, a nyugati határ déli szakaszára − Győr központtal − a Nyék, északi szakaszára pedig a Kéri kerül. Az északi határt az avar csatlakozottak védik. Csak a déli határra kerül szabir törzs (Jenő), az is csak azért, mert oda nem jut csatlakozott. Olvashatni azonban a szakirodalomban ilyet is: „A Keszi és a Jenő törzs eredeti elhelyezkedését nem ismerjük (mivel a Keszi törzs legsűrűbb kirajzását az eredeti szállásterületéhez közel eső vidékre bocsátotta, a törzset a Fertőnél és a Szigetköz, Rábaköz táján kellene keresnünk)”, illetve: „A Nyék törzs első, Tisza-Maros vidéki telephelyét majd csak 900 után cseréli fel végleges dél-dunántúli (Somogy, Zala, Vas) szállásvidékével, talán 907-ben, amikor Levente elsőszülöttje, Bogát teljes korát eléri s átveszi a törzs vezetését”. A Kürt(gyarmat) törzs a Dráva-torkolat tájékán települt le, szállása a Duna másik partjára is átterjedt. Bács tájékán a Gyarmat-törzsbeliek kirajzó telepét találjuk.
A IX.-X. században a magyar uralkodók és főemberek, valamint önálló családtagjaik országszerte felváltva hol téli, hol pedig nyári udvarhelyeiken tartózkodtak, s a két település között rendszerint vízi utak (folyók) mentén közlekedtek. Ezek helyét általában a főemberek nevéből képzett helynevek árulják el. Az olyan nevek, mint Üllő, Fajsz, Jutas, Szabolcs stb. nemcsak az egyes vezéreket, hanem ezeknek házanépét, udvarát, nemzetségét, valamint szálláshelyeiket is jelölték.
Őseink étkei – étkeink ősei
A terített asztalnál nemigen tűnődünk el azon, mióta eszünk kenyeret, mit használtunk előbb: kést-e vagy villát, illetve, hogy melyik a régebbi gyümölcs: a meggy-e vagy az alma. Ha azonban nyelvünket vallatóra fogjuk, sok érdekeset megtudhatunk őseink étkeiről − étkeink őseiről is tehát.
A honfoglalás kori táplálkozásban bizonyos finnugor kori örökség nyomai is kimutathatók, ha másként nem, de legalábbis az elnevezésekben (fazék, köles, vaj, kenyér, főz, forr, süt, eszik, iszik stb.). Igaz azonban, hogy a táplálkozás szókincsében 896 táján nem minden azt jelentette, amit ma. Például a korai őspermi alapnyelvből származó kenyér szavunk inkább ’darakása, derce, lepény’ lehetett, a vaj pedig általában ’zsiradék’, míg a szesz ’szag, pára’ jelentésben volt használatos.
A lovasnomád sztyeppei népek ételei között a növényi eredetűek éppúgy helyet kaptak, mint a húsnemű. Az előbbiek gyűjtögetéssel szerzett alapanyaga inkább csak kiegészítő tápláléknak számított. Az utóbbinak hosszabb időn keresztül történő eltartása viszont sok nehézséget okozott. A halat szárították vagy füstölték, a jószág sózott húsát apró darabokra vágva kifőzték, majd két-három napig szikkasztották. Az így nyert eledelt aztán zsákba önthették és vándorlásaikra magukkal vihették. Ez a táplálkozási forma sokáig fennmaradt: egy olasz krónikás még a XIV. században is feljegyezhette, hogy Nagy Lajos király itáliai hadjáratai során a magyar vitézek tarisznyájukban tartott szárított húsdarabokkal táplálkoztak… Itt említjük meg, hogy a honfoglalás utáni időkben az egész középkoron át általánosan fogyasztották a ló húsát, s ez a szokás egyes néprétegekben egészen a múlt századig élt.
Számos, mai is szívesen fogyasztott ételünk, például a szarvaspörkölt, eredeti formájában a pogány magyarok hitvilágát meghatározó sámánizmushoz kötődő áldozati étel volt. (A nyereg alatt puhított húsról néprajztudósaink régen kimutatták, hogy az nem emberi táplálék volt, hanem a ló nyeregtől feltört, sebes hátát borogatták, gyógyították vele.) A vadhús elkészítési módjai közül néhányat megőrzött a néprajzi hagyomány. Így például emlékezetes a madarak olyan sütésmódja, amikor az elejtett szárnyast − tollastul − vastag sárréteggel vették körül és tűzbe dobták. A megszilárdult sarat a tollal együtt lefejtették − alatta a hús nagyszerűen megpirult. (Praktikus lelemény különben, hogy a vízimadarakat V alakú nyílheggyel lőtték, mert az, formája miatt, fennakadt a nádasban, és újra fel lehetett használni.)
A lé, azaz leves étel a rokon népeknél elsősorban hallevest jelent, őseinknél az egyik legfontosabb tápláléknak számító híg étel fogalmára használatos elnevezés volt. (Az étkezés bőségének bizonyítására Palócföldön mind a mai napig él a mondás, hogy „csak léféle volt hétféle”.) A lé elkészítésén kívül természetesen sütni is tudtak; a halat például nyárson, szabad tűzön vagy serpenyőben sütötték.
*
Az őshazából való elindulás és a honfoglalás között eleink huzamosabb ideig török népek szomszédságában éltek. Jövevényszavaink tanúsága szerint tőlük elsősorban a tejfeldolgozással kapcsolatban tanultunk sok mindent (köpű, író, túró, sajt stb.). A túrót juhbőr tömlőben tárolták. Még a honfoglalás előtt sajátíthatta el Árpád népe valamelyik török néptől a tarhó készítését: „A tejet egy nagyméretű edényben felforralják, majd addig hagyják hűlni, amíg ujjuk éppen elállja azt − olvashatjuk Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar néprajz című munkájában. − Ekkor oltót kevernek hozzá, ami rendszerint nem más, mint az előző főzésből félretett maradék. Miután az edényt lezárták, tartalma néhány óra alatt megalszik. … Amikor már olyan sűrű, hogy a szalmaszál megáll benne, akkor fogyasztható.”
Ugyancsak a török népekkel való együttélésből hoztak magukkal eleink olyan − ma már magyarnak tetsző − jövevényszavakat, mint a bika, ökör, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, toklyó, kecske, disznó, tyúk stb. A táplálék előteremtésében alapvető fontosságú földművelés fejlődésére olyan török eredetű szavak utalnak, mint búza, árpa, eke, sarló, őröl, dara, borsó. Szintén a törököktől ismertük meg a következő szavainkat: gyümölcs, alma, körte, som, dió, sőt, a honfoglalók bizonyos borászati ismereteire vallanak az olyan műszavak, mint szőlő, szűr, bor, söprő, komló, kender.
A szláv népek étkezési kultúrájának hatása a szókincsben (kása, kalács, kovász, kolbász, laska, pecsenye, pogácsa, tészta, szalonna, zsír stb.) éppúgy meglátszik, mint a máig élő táplálkozási gyakorlatban, gondoljunk csak a káposzta- vagy répaételekre. Ha nyelvünket vallatóra fogjuk, kiderül, a Kárpát-medencében és környékén több mint ezer évvel ezelőtt élő különböző szláv népek ismertették meg eleinkkel a rozs, a zab, a bab, a lencse, a retek, az uborka, a cékla és a kapor ma is használatos elnevezését, továbbá a következő szavakat: bárány, jerke, birka, kakas, jérce és kacsa. De szláv jövevényszó maga a konyha is, akárcsak benne később a kemence, kályha, katlan és kondér, továbbá a káposzta, galuska, lepény, kolbász. Ha valamilyen formában galagonya, gomba, szilva, cseresznye, barack vagy szamóca került asztalukra az erdőkből-kertekből, avagy csuka, kárász, viza és márna a vizekből, ezek az elnevezések is szláv átvételnek köszönhetők. (Közelebbről azt is tudjuk az összehasonlító nyelvtörténet révén, hogy például a honfoglalást követő évszázadokban a serpenyőt és a lencsét a szlovénektől, kadarka és paprika szavunkat a szerbektől, a borókát és a buktát a horvátoktól örököltük, s déli szláv átvétel a kondér is.)
Ez már sokat elárul a honfoglalók „éléskamrájáról”. Ismerték, továbbá, a kökényt és a tormát, de nem, példának okáért a cukrot, a kelt, a karfiolt, a krumplit, a kukoricát (ez csak a XVII-XVIII. századtól terjedt el általánosan), a karalábét, a paradicsomot, a petrezselymet, a hagymát vagy a sáfrányt, borsot, paprikát. Pácolni, párolni, pirítani is csak a XVI-XVII. századtól tudunk.
*
A honfoglalással gyökeres változás következett be a magyarság életében. Érintette ez őseink egész életmódját (letelepülés, foglalkozás), gazdasági életét (a fejlett nomád állattenyésztő gazdálkodás, amelyben növekedett a szarvasmarha- és részben a juhtenyésztés aránya, kiegészült az ekés és a kerti földművelés ismeretével), állami és társadalmi berendezkedését, vallását, szellemi világát stb. Az étkezési szokások megváltozására vallanak olyan új szavak az ómagyarban, mint az ebéd, vacsora, csésze stb.
Országszerző eleink az ételt már régen fazékban főzték, amely a honfoglalás kori leletek tanúsága szerint cserépedény volt. Az előtalált konyhai edények túlnyomó többségét is cserépből égették. A fémből készült − Erdélyben mindmáig üstnek mondott − bogrács megfelelő változatait a keleti szlávságon át egészen a Kaukázusig lehet nyomon követni.
A Kárpát-medencébe érkező eleink általában naponta kétszer ettek: reggel és napnyugtakor. Noha késük már volt, leginkább kézzel nyúltak az ételhez. Mai evőszereink közül a villát előbb kezdtük el használni, mint a kanalat, amelyre még évszázadokat kellett várni.
A honfoglalók italai közül a legjelentősebb a víz, amelyhez forrásokból, patakokból jutottak. Szálláshelyeik közelében − már csak a lovak miatt is − mindig bőségesen volt vízvételi lehetőség. Fogyasztottak s erjesztettek lótejet is, ismerték a bort. A mézsör (márc) a középkortól ismeretes (az égetett szesz pedig majd csak a XVIII. századtól).
X. Milyen nyelven beszélt Árpád népe?
Természetesen magyarul − vágja rá az olvasó, s alapjában véve igaza van. De vajon honnan tudjuk ezt? Bizonyító erejű írásos nyelvemlékeink a honfoglalás korából nincsenek − a jelenleg ismert legkorábbi magyar szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés a Kárpát-medence elfoglalása után háromszáz évvel íródott − hangfelvételekről csak a sci-fi-rajongók álmodhatnak −, ám a nyelvtudománynak megvannak a maga sajátos eszközei egy-egy korszak nyelvi állapotának rekonstruálására. Az alábbiakban ezeket hívjuk segítségül, hogy választ adhassunk a fejezetcímbeli kérdésre.
Iskolai tanulmányainkból mindnyájan tudjuk, hogy a magyar nyelv már jóval az időszámítás kezdete előtt elszakadt legközelebbi rokonaitól. A majdan magyar nyelvvé ötvöződő nyelvjárásokat beszélő ugor csoportoknak előbb mind lazábbá vált kapcsolata a többi ugorsággal, majd teljesen megszűnt. Eleink az ugorságtól való elválástól a Vereckei-hágóhoz érkezésig nagy vándorutat tettek meg a sztyeppéken, s e vándorlás közben legalább tizenhat néppel kerültek kapcsolatba hosszabb-rövidebb ideig tartó együttélés formájában. Árpád felmenői iráni és török népek sodrában emelkedtek a nomád kultúra legmagasabb fokára (a magyar kettős fejedelemség például kazár eredetű, mint ahogy az a szakrális kündünek és az „ügyvezető” dzsilának vagy gyulának nemcsak az intézménye, hanem a címe is). Ez a szomszédság, természetesen, nem maradt nyom nélkül a korabeli nyelvhasználatban sem.
Nyelvünk finnugor eredetére a szerkezeti sajátságokon és hasonlóságokon túl az a szerény, finnugor-ugor eredetű szókincs vall, amely nem nagy ugyan (finnugor tőszavaink száma körülbelül ezerre tehető), de ezekből az ősi elemekből sok származékszó sarjadt és ez adta meg ma is beszélt nyelvünk alapszínét. (A Himnusz első versszakában 21 a finnugor, 6 az idegen és 6 a bizonytalan eredetű szótő.) A mai magyarban több szláv vagy latin jövevényszavunk van, mint finnugor eredetű. De mert Árpád népe a latinnal még nem találkozhatott, a honfoglalók nyelvében inkább szláv és ótörök jövevényszavak domináltak; a hét törzs elnevezéséből csak kettő (Nyék, Megyer) fakad finnugor tőről, a többi török származék. A török népekkel való érintkezést beszédesen bizonyító kétszáz ótörök jövevényszó mai szókincsünknek is eleven része. A honfoglaláskor és azt követően a magyarba került szláv jövevényszavak száma körülbelül ötszázötven.
Birtokában vagyunk olyan történeti adatoknak is − Dümmerth Dezsőt idézzük −, „amelyek arra mutatnak, hogy a magyar nép − történetének egy bizonyos pontján − nyelvet cserélt. X. századi források (Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár, Querfurti Brunó) feljegyzései szerint a magyarok ebben az időszakban még kétnyelvűek voltak. Konstantin császár feljegyzése szerint, aki Bulcsú magyar vezér előadása nyomán írt, e két nyelv közül az egyik török fajtájú, tehát a hunnal, türkkel, kazárral, a lovasnépekkel rokon nyelv volt.” Bulcsú, aki egy kazár néprész, az Álmos fejedelem által hódoltatott kabarok főnöke volt, előadta a bizánci császár udvarában, hogy a magyarság a kazár eredetű kabarok türk (őstörök) nyelvét is beszélte még ekkor.” A még a X. század derekán is viruló kabar-magyar kétnyelvűség természetesen nem terjedt ki a magyar nép egészére, csak annak vezető rétegére. Megvan a valószínűsége annak, hogy Termacsu (Árpád dédunokájának emlékét Tormás helynevünk őrizte meg) a magyaron kívül értette, sőt beszélte a kazár nyelvet is. „Nyelvtanárokban” nem volt hiány: a magyarsággal együtt három kazár-kabar törzs is érkezett a Kárpát-medencébe. E törzsek elmagyarosodtak ugyan, de a magyar mellett korábbi kazár nyelvüket − még egy évszázaddal a honfoglalást követően is − szintén beszélték.
Hogyan hangzott tehát a szó 1100 esztendővel ezelőtt a Kárpát-medencében? Más, a maitól eltérő volt a honfoglalás kori magyar nyelv hangzása. A hangsúly ugyanúgy az első szótagra esett, mint ma, de például a szóvégi i-, ü-, u-féle hangok elnagyolt képzésűekké, mormolt hangzásúakká színtelenedtek. A három szókezdő h-ja közelebb állt a k-hoz, a számnév valahogy így hangozhatott: chármu, a hamu meg így: chomuu. A szilfát szilunak, a nagyot noggunak, a sziket székünek, a hadat hodunak, a közt küzünek, az utat utunak mondták. A mai gy hang inkább dzsj-re hasonlított. A honfoglalás táján pusztult ki a magyarból egy veláris, azaz hátul képzett i hang. Nyelvjárások már a honfoglalást megelőzően is voltak; ezek nem mindegyike ismerte például az ü hangot, de míg a Kürtgyarmat törzs kifejezetten ü-ző volt, addig a Megyer inkább í-ző.
Számos, akkor még használatos szó azóta kihalt, vagy más jelentést kapott (a bű eredetileg varázslatot jelentett, a szuca egy lándzsafajta neve volt, a hadvezér jelentésű gyula például személy-, illetve településnévként él tovább, alafának a zsoldot hívták, fazék szavunk cserépedényt jelentett, a kerecset, a szégye jelentését mára használóinak utódai, a vadászok, halászok sem ismerik), számos, ma közkeletű szavunk pedig még nem létezett (a ruhakészítéshez értőket például egészen a XIV. századig nem szabónak, hanem szűcsnek vagy varrónak hívták).
S vajon milyen névre hallgattak a honfoglaló magyarok? A IX. századból, sajnos, csak előkelők nevét ismerjük, ilyeneket, mint Ügyek, Előd, Tas (aki a krónikák téves állítása szerint Lehel vezér apja volt) és Ond, aki meg a Pór (Kalász) nemzetség őse. „Az ’árpa’ köznévre utaló régi magyar Árpa személynév -d kicsinyítőképzős származéka, de lehet egy föltételezett ’árpád’ (árpácska) szó személynevesülése is. (Származtatják az iráni Aripata névből is.) Mint férfinév a reformkor idején, a romantika korában vált újólag népszerűvé.
A korai úri nevek egy csoportja török eredetű” − írja Kálmán Béla „A nevek világa” című könyvében. „A török eredetű nevek viszonylag nagy száma ebben a korban azzal magyarázható, hogy ezek egy része besenyő, kun vagy más szövetséges török törzs vezetőinek volt a neve, bár az is kétségtelen, hogy számos magyar úr is viselt török vagy törökös nevet. Ilyesféle nevek Ajtony (arany), Tas (kő), Tüghütüm~Tétény (fejedelem), Tömör (vas), Kartal (sas), Bese (kánya), Torontál (héja), Tege~Teke (kos), Jutas (ínyenc), Üllő (fejedelem).” Az olyan nevek, mint Üllő, Fajsz, Jutas, Szabolcs stb. nemcsak az egyes vezéreket, hanem ezeknek házanépét, udvarát, nemzetségét, valamint szálláshelyeiket is jelölték.
Magyar köznévi eredetű személyneveknek számít egyebek között a Levedi (ebből való a magyarság honfoglalás előtti szálláshelye, Levédia), Lél (Lehel), Árpád, Buzád. A Gyula és Kende eredetileg méltóságnév volt, akárcsak a Horka, Győ. Az Előd jelentése ’elsőszülött, ős’, a Balogé ’balkezes’. Női név kevés maradt fenn ebből a korból. Török eredetű a Karoldu (fekete menyét), és Saroldu (fehér menyét), finnugor tövű az Emesü, amelyet a XIX. században Emese alakban újítottak fel. A mondai női név, az Eneh (Hunor és Magyar anyja) azonos szó az ünő-vel, jelentése: szarvastehén. (Ebből a szóból alkotta Vörösmarty a ma is használatos Enikő nevet.)
A honfoglalás korára − az ősmagyar korszak végére − a magyar nyelvtan, főbb szabályaiban, úgy, ahogy mi ismerjük, készen áll: volt már külön alanyi és tárgyas igeragozás (várok − várom), gazdag igeidőrendszer stb. A szókincs óriási mértékben bővült. Nyelvünk igen lényegesen gazdagodott a honfoglalással, pontosan hozzásimulva az új követelményekhez. Ennek ellenére fölöttébb valószínű, hogy honfoglaló eleink beszédét ma már, bizony, csak üggyel-bajjal értenénk meg − ha megértenénk egyáltalán. Vajon miért?
Nos, az említett hangtani és jelentéstani eltéréseken túl egyebek közt azért is, mert több volt nyelvünkben az úgynevezett tömörítő szerkezet. Ha valaki azt akarta közölni: ’hallotta, hogy meg fog halni’, ezt így fejezte ki: hadlaua choltat (hallá holtát). A trónján ülette azt jelentette: ’amikor trónján ült’, a menette pedig azt: ’miközben ment’ stb. A birtokviszony még többnyire jelöletlen volt (székláb), a ma is használatos szerkezet (a széknek a lába) csak későbbről ismeretes. Határozott és határozatlan névelők (a, az, egy) még nincsenek, jóllehet, az az mint mutató névmás már megvolt.
„Milyen is volt tehát az a magyar nyelv, amelyet honfoglaló őseink egy új világba hoztak, és amelyre az a hivatás várt, hogy egy teljesen más művelődési kör új gondolatvilágának kifejezéséhez idomuljon?” Az izgalmas kérdést kitűnő nyelvtudósunk, Bárczi Géza teszi föl „A magyar nyelv életrajza” című munkájában, majd válaszol is rá: „Hangzása mélyebb, tompább volt, mint mai nyelvünké, a szájüreg hátulsó részében képzett hangok száma ugyanis jóval nagyobb volt, mint ma… jó néhány, ma közkeletűnek tekinthető hangunk hiányzott benne, voltak azonban olyan hangjai, melyek nyelvünkből ma hiányoznak… Nyelvtani szerkesztésére a tömörség volt jellemző.”
Írott nyelvemlékeink ebből az időszakból, az ősmagyar nyelv koráról − mint említettük − nincsenek. De régészeti leleteknek köszönhetően tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a Kárpát-medencébe az írás, a betű ismeretét. Írásuk − fapálcákba metszett, türk eredetű rovásírás − azonban nem volt alkalmas hosszabb szövegek lejegyzésére, így társadalmi szerepe is nyilván meglehetősen alárendelt volt. A néphagyomány, a hírek szájhagyomány útján terjedtek. Ne feledjük, a latin betűs írás csak a XI. században honosodik meg a Kárpát-medencében.
Így éltünk 896-ban
Az ezeregyszáz esztendővel ezelőtti világ mind teljesebb megismerése csak számos tudományág együttműködésének eredménye lehet. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre világosabban azt mutatják, hogy a Kárpát- medencébe érkezők életmódja nem azonos azzal, amilyennek a nomád népeket a különböző leírások mutatják. Ma már egyetlen kutatónk sem tartja a honfoglaló magyarságot nomád állattartó népnek. (Ősi sertésünk például nomád körülmények között elképzelhetetlen lett volna.) Szabó István, Györffy György és mások félnomádnak nevezik a tizedik századi magyarság társadalmi-gazdasági berendezkedését.
A letelepült földmíves és állattenyésztő magyar falusi ember honfoglalása nemcsak a katonai gócokat szállta meg, hanem benépesítette hazánk homokos és folyó menti tereit, és jól megfért az agyagos legelőkön, szántókon élő onogur magyarokkal, az első honfoglalás népével.
Meglepő, hogy egyes folyók felső és alsó szakasza mellett ugyanazok a helynevek ismétlődnek. Györffy György érdekes gondolata ezzel kapcsolatban, hogy a vezető réteg, az uralkodó osztály a folyók mentén évről évre legeltetve vándorolt, méneseikkel, nyájaikkal nomadizáltak téli és nyári szállásaik közt − akárcsak az Aranyhorda kánjai −, míg a köznép letelepedett, vagyis a szegénysorok lakói földművelésből éltek. (Ennek a szellemes elméletnek egyetlen akadálya László Gyula szerint, hogy X. századi szállásaink nagyon közel estek egymáshoz, szabad legelőterület alig volt.)
Az áradásoktól megtermékenyített folyópartokon az évenkénti kiöntések termékeny szerves anyaggal (iszappal) trágyázták meg a vetéseket. Az ekés földművelés különben már az időszámításunk előtti első évezredben megvolt azokon a területeken, amelyeken Árpád népe kialakulhatott. Őseink már a VII-XI. században ismerték és gyakorolták, erről elsősorban a szókincs tanúskodik (maga az eke szó bolgár-török eredetű). Honfoglalás kori sírokból − e lelőhelyeink közül leggazdagabb Szabolcs megye − a munkaeszközök közül fennmaradt a vaspapucsos ásó és kapa. A földművelés és a vagyoni helyzet között kapcsolat mutatható ki: a jobb módúak nyolc-tíz ökör vontatta nehéz ekét, a szegények csak néhány barom vontatta könnyű ekét használtak.
A magyar köztudatba mélyen beivódott, hogy a hortobágyi és bugaci rideg pásztorkodás honfoglalás kori örökségünk. Ez azonban tévhit: az alföldi pásztorkodás csak évszázadokkal később, a török világban elpusztásodott legelőkön keletkezett. Ám csak a szarvasmarhának nemek, korok szerinti elkülönítését számos honfoglalás előtti török szó őrzi nyelvünkben (üsző, tinó, borjú, tulok, bika, ökör), mint ahogy innen kölcsönöztük kecske és disznó szavunkat is. A hosszú lábú, vöröses színű disznó főleg az igénytelenségével tűnt ki: nyáron elvolt az Alföld mocsaraiban, csak télen hajtották makkos erdőbe. „Nem kétséges az, hogy a honfoglaló magyarság számára, bár ismerte és gyakorolta a földművelést, mégis az állattartás jelentette gazdálkodásának fontosabbik részét” − summáz a „Magyar néprajz” című összefoglaló munka szerzőpárosa, Balassa Iván és Ortutay Gyula. Ugyanők írják: „A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, amelyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírják. … A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejűek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tűrték.” E rideg élethez szokott, kitartó és igénytelen négylábú Hankó Béla leírása szerint: „kis és száraz fejű, tüzesszemű, száraz csánkú, és acélos izmú, átlagban csupán 140 cm-es magasságú”. A ló szerszámozását a nyergen kívül kantár, zabla és gyeplő egészítette ki. Honfoglaló eleink lovasversenyeket is rendeztek; ilyenekre ünnepekkor, születés, házasságkötés és halotti tor alkalmából került sor. (Az erős, hajlékony és szinte elszakíthatatlan lószőrből sok hasznos tárgyat − fék, kötél, ostor, béklyó − fontak, de gyűrűket, nyakékeket, függőket is készítettek belőle.)
A jószágot a Kárpát-medence természeti adottságai között, csak legelésre számítva, nem minden esetben sikerült kiteleltetni. Eleink így már a honfoglalás táján is összegyűjthettek bizonyos mennyiségű takarmányt (erről egy-két, még a honfoglalás előtti időkből származó szavunk árulkodik). Sarlóink fogazott ívűek lehettek, ami arra utal, hogy eleink nem arattak szalmára, csak kalászra. A szénával történő munkát a Kárpát-medencében sajátítottuk el.
A vadászat nem volt létfenntartó foglalkozás, bár Anonymus szerint „az ifjak majd mindennap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a magyarok más nemzetek felett jobbak vadászásbul”. A madarak és kisebb vadak elejtésére parittyát használtak. A halászat legősibb módja a rekesztőhalászat volt, az elvonuló árvizek tocsogóinak mintájára az elterelt patakokból kézzel lehetett megfogni a halat. Irtották az erdőt, leginkább a gyertyánosokat, bükkösöket.
Őseink otthonainak java része honfoglalás kori telepünkön nem putri volt, hanem földre épített ház. Ezeket úgy építették, hogy nem ástak alapot a falaknak, hanem csak elegyengették a területet, akárcsak a kazárok vagy némely tanyák építésekor a múlt század turkománjai. A faépítkezéssel már a dél-orosz sztyeppéken megismerkedtek. A vesszőfonással kitöltött falú gerendaházat, a sövény- vagy paticsfalú épületet a honfoglaló magyarság idején az itt élő szláv népek is jól ismerték. László Gyula felgyői ásatásai boronaházakat, rakott falú házakat éppúgy találtak, mint a téglaházak mellett helyhez kötött jurtákat; mindezt 2-300 négyszögöles telkeken. A korai magyaroknak már volt téglaépítészetük, tévednek tehát azok, akik úgy vélték, hogy a téglaépítkezést a XI. századtól betelepült bencések honosították meg népünknél. Minden háztartásnak megvolt a saját malma, mert igen sok malomkő került elő az ásatásokon.
Hogyan öltözködtünk 896-ban? A honfoglaló magyarok népviseletéről részint a régészeti leletek, részint a későbbi korokból fennmaradt ábrázolások adnak némi felvilágosítást. László Gyula régész egyik alapvető viseleti formaként az úgynevezett perzsa viselet változatát (a csuklót és a bokát aranyszalag, netán ezüst, fogja át, a buggyos nadrágot pánt fogja össze), másodikként pedig a pusztai lovasokét különbözteti meg Árpád magyarjainál (pontosabban előkelőinél − a köznépről ugyanis a régészet majdnem semmit sem tud). A nők a férfiakhoz hasonlóan nadrágot hordtak, erre utal az is, hogy ebből a korból csupán egyfajta nyerget ismerünk, olyat, amilyet csak nadrágban lehetett megülni. Egyenes szabású ingeik nyaka felálló, magas, merev nyak volt, akárcsak a mai − nomád mintát őrző − orosz ingeknél. Erre borult a derékban övvel összefogott köpeny, olyan hosszan, hogy a kézfejet is elfedte. Fejükön a nők pártát, illetve csúcsos süveget viseltek, lábukon a lábszárat is takaró puha bőr-, illetve nemezsarut. A honfoglalók további viseleteként valószínűsíthetők még a következők: szűr, zeke, bőrből készült suba, hátibőr, mejjes és ködmön. Az állatbőrből készült darabokat rendszerint körcikkely alakúra szabott bőrökből varrták össze. A bronzgomboknak a sírokban való helyzetéből arra lehet következtetni, hogy a kaftánok oldalt vagy középen záródtak. Valószínűleg honfoglalás kori eredetű díszítésmód a rátét.
Árpád magyarjainak ötvösei nagy mesterei voltak a domborításnak, a poncolásnak. Az övek veretein és a tarsolylemezeken kibontakozó díszítőrendszer Észak-Irán, a Kaukázus és Örményország ezüstművességében gyökerezik. A fülbevaló karika nem csupán az asszonynép viselete volt. A gyűrű viszont nem jellemző férfisírjainkra. Annál inkább a veretes öv, a férfisírok legpompásabb lelete. Sokféle, veretekkel dúsan kivert, általában aranyozott ezüst díszekkel ékes öv tanúskodik e korabeli viseleti darab fontosságáról. Az öv a szabad ember jelképe, s azon belül is a rang jele volt. Az övveretek számának olyasféle jelentősége lehetett, mint manapság a katonai rangjelzéseknek. Az egész Kárpát-medencében nincs két azonos öv, vagyis kétségtelen, hogy egyéni megrendelésre készültek és nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Az övről csüngött le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. (A tarsolyban a kovát, taplót, és a csiholóacélt, tehát a tűzszerszámokat tartották.) Lemezdíszítményes tarsolyok viselésére feltehetőleg csak a nemzetség- vagy nagycsaládfőknek volt joguk. Ennek megvolt a maga indoka: a lovas harcmodorban a derék fölött a testnek szabadon kellett mozogni.
A ruhakészítő mesterembereknek, mint már említettük, a 14. század előtt még nem szabó volt a neve, hanem szűcs vagy varró. A kovácsmesterséget űzőket pedig vasverőknek hívták, s mivel tűzzel-vassal dolgoztak − a régiek hite szerint kapcsolatban voltak az égiekkel −, értettek a gyógyításhoz is, munkájuk tehát nemcsak a kovácsműhelyhez kötődött. A régi magyarban meglévő tarchan (tárkány) név jelentése: kovácskirály, mitikus kovács. (Tárkány nevű helységünk közelében több olvasztókemence volt.) Az állatgyógyító orvosságok nagy részét a kovács készítette. A kovácsműhelyek a falu szélén voltak, hogy a tüzet távol tartsák a faházaktól, nádfödelektől. A nyergesmesterek mellett szép számmal voltak fazekasmesterek. A bizánciakkal és arabokkal való kereskedelmünk a honfoglalás után sem szűnt meg.
XII. amit még nem mondtunk el
A magyar műveltség története bizonyítja, hogy a magyarság honfoglalást megelőző műveltsége is több rétegből tevődött össze. Ám honfoglalóink műveltsége, művészete javarészt még feltáratlan, csupán vázlatokkal kell megelégednünk. Tudjuk, hogy a honfoglalás Árpád népében hatalmas törést idézett elő, hiszen ott kellett hagynia ősei sírjait. Az is nyilvánvaló, hogy a honfoglaló törzsek között nemcsak származásban adódhattak különbségek, hanem műveltségben, foglalkozásban is, még ha ezeket a későbbi korok többnyire egybe is mosták.
A Kárpát-medencét elfoglaló őseinknél nagy szerepe volt az énekmondásnak és az énekmondóknak. Sokáig a nép megőrizte szájhagyományozó forma helyettesítette az írásbeliséget. A szájhagyományozó, éneklő előadásmód, az énekmondók szerepe − témáktól függetlenül − akár még a honfoglalást megelőző időkre is emlékeztethet bennünket.
A magyar népdal végigkísérte nemzeti történelmünket. A faluhelyen itt-ott még ma is dívó siratóénekekből s nem egy gyermekdalból a honfoglalás kori magyarság dalolását, nótáinak lejtését hallják ki a zenefolkloristák. Egyes siratók − dallamukat tekintve − a honfoglalás előtti időkre vezethetők vissza, a formulákban, állandósult kifejezésekben néprajzkutatóink igen nagy régiséget sejtető részleteket vélnek felfedezni. Munkadalokról és népi formájú harci dalokról egyaránt tudunk (ez utóbbiakat még Dózsa seregei is énekelték). A gyógyító-, javas- és varázsénekek sokkal elterjedtebbek voltak, mint a közelmúltban. Meséiket már honfoglaló eleink is a „hol volt, hol nem volt” formulával kezdték.
A nyári napfordulót valamilyen formában a legtöbb népnél megünnepelték, így talán már a honfoglalás előtt ismerhette a magyarság. Ibn Ruszta arab történetíró szól ugyan a magyarok tűzimádatáról, de egyelőre nincs adatunk arra, hogy ez ehhez a naphoz lenne kapcsolható.
Számos népszokásunkban honfoglalás előtti samanisztikus eljárás elemeit sejthetjük (például abban, hogy a feláldozott lovak bőrét szalmával tömték ki, azt gondolván, hogy ez majd újjáéledve a halott rendelkezésére állhat a túlvilágon). Az egyik legnagyobb múltú magyar szokás, a regölés − a szó maga összefügg a sámán révülését jelentő szóval − feltehetően, legalábbis részben, szintén a honfoglalás előtti időkig követhető. (Ezt a szokást a Dunántúlon, főleg annak nyugati felében, továbbá Székelyföld egyes részein a XIX. században még csaknem kétszáz községben ismerték.)
Temetkezési helyeiket a honfoglaló magyarok lakóhelyüktől feltehetően távolabb választották ki. Árpád magyarjai általában nyugat-keleti irányban temetkeztek, az onogurok pedig északkelet-délnyugat irányban ásták a sírt. Honfoglaló őseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugaton volt, lábuk keletre nézett. (Az elhunytat arccal a felkelő nap irányába tájoló temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, e szokások közül némelyike szinte napjainkig megőrződött.)
Árpád népe a sírnál feláldozta a lovat és megnyúzta, csak koponyáját és lábcsontjait hagyta meg a bőrben, az onogurok a halott lovát megölték, és vele temették. A férfi fejét lova nyergére fektették. Temetéskor az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltehetőleg csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott. Nem egy sírban nyúzott ló bőre is volt, benne koponya- és lábcsontokkal. Ha a férfit felövezve temették el, az övre kapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat (egy tömött tegezbe legalább 25 nyíl fért bele). A nyilak száma a rangot, méltóságot jelentette.
Az egyre nagyobb számmal feltárt temetők sok mindent elárulnak a honfoglalók családszervezetéről is. (A honfoglalás kori családok száma körülbelül százezerre tehető.) Nagycsaládokban éltek, ez a vérségi, vagyon- és munkaközösség a vérségi kapocs szerint együvé tartozó szülőket, gyermekeket és unokákat foglalta magába. A nagycsaládi temetkezés a gazdagok egy részénél észlelhető, a rendszerint egy sorban elhelyezett 15-20 sírból álló temetőkben. A nagycsaládot, ezt az egykori vagyonközösséget a legidősebb férfi vezette, akit éppen ezért középre temettek, és körülötte helyezkedtek el − rangjuknak, koruknak, nemüknek megfelelően − az apajogú család tagjai.
A nagycsaládon belül pontos rangsor van aszerint is, hogy ki milyen munkát végez a közösen birtokolt földön vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfiak körül stb. Az őrlés női munkának számított, akárcsak jóformán minden ház körüli munka, a sütés-főzés, fejés, állatok etetése, gondozása, kenderfonás, szövés, ruhák szabása varrása, a nemez kallása (a nemezkészítés ünnepszámba menő női munka volt). A nagycsalád feje naponként adta ki a tennivalókat. A fiúgyermeket 10-15. életéve körül fogadta be a család és a társadalom teljes jogú tagjai közé.
A IX. századi élet jeles alkalmai közül a menyegzőről − arab leírásból − a következőket tudjuk: „Leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb jószágot.” A kiházasítandó leányt apja ellátta coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémmel és rókamállal, brokát ruházatokkal és tíz bőrruhára valóval.
A társadalom egészét illetően Dienes István megállapítását idézzük: „A magyarság körében már az időszámításunk előtti évezredben lejátszódott a nemzetiségi arisztokrácia kiemelkedése, és ezzel párhuzamosan végbement az alsóbb néprétegek munkára kényszerítése. A hatalmat megszilárdítani törekvő arisztokrácia tudatosan siettette a régi − rokoni szövetkezésen alapuló vérségi − közösségek felbomlását.” Az egykori vérségi közösségek helyébe területi szervezet lépett. A Levédiában kialakult kettős fejedelemségnek az új hazában még utolsó nyoma is eltűnik, Árpád és utódai itt már egyeduralkodó fejedelmek. A fő hatalmat kézben tartó fejedelem és környezete lassanként háttérbe szorítja a törzsfőket, s megkezdi a társadalom fejlődését biztosító államhatalom kiépítését.
„A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette − írja a Balassa-Ortutay szerzőpáros a Magyar néprajz lapjain. − Felhasználva a feudális Nyugat széttagoltságát, állandó torzsalkodását, majd egyik, majd másik uralkodóhoz csatlakozva harcoltak Itáliában, Németországban, de eljutottak Svájcba, Franciaországba, sőt egy alkalommal Spanyolországba is. Az ilyen hadjáratokat a magyar fejedelem nemcsak azért vette szívesen, mert hozzájárult a haderő állandó gyakorlásához, de azért is, mert így a nyugati támadásokat távol tarthatta.”
Árpád seregei − Pannóniát, a császárrá lett szövetséges, Arnulf tartományát egyelőre kímélve − Itália északi síkságaira özönlöttek és majdnem Velencét is elfoglalták. 899. szeptember 24-én a magyarok a Brenta folyónál csaptak össze Lombardia urának, Berengár őrgrófnak háromszoros túlerőben lévő seregével. A magyarok ekkor − mint Liuprand cremonai püspök krónikájában olvasható − „oly hirtelenséggel döfték le ezeket (a táborban éppen vacsorázó keresztényeket), hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat…”
Ugyanebben az évben, a magyarok szövetségesének számító Arnulf halálát követően Árpád megindította hadait a frank tartománynak számító Pannónia elfoglalására is. Megsemmisítették a szláv Braszlav herceg Balaton-vidéki frank-hűbéres tartományát, amely − Nagy Károly győztes avar hadjáratai nyomán − alig néhány évtizede állt fenn. Néhány hónap múlva a honfoglalók kezükre kerítették az egész Dunántúlt. 900-ban már a nyugati határ felé, a bajorok ellen fordultak… Vagyis ha szerényebb keretek között is, mint Attila, de a Kárpát-medencében csakugyan visszaállították az egykori, félelmes emlékű hun király örökségét.
A magyar társadalom több évszázadra elsőrangú nagyhatalommá válik Közép-Európában. A többit − a történelemből – tudjuk…
____________________________
Felhasznált irodalom
Bartha Antal: A IX-X. századi magyar társadalom. Bp., 1968
Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Budapest, 1966
Dienes István: A honfoglaló magyarok. Bp., 1972
Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Budapest, 1977
Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei. Bp. 1986
Fodor István: Verecke híres útján… A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Budapest, 1975.
Györffy György (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1975
László Gyula: A „kettős honfoglalás”. Budapest, 1978
László Gyula: Árpád népe. Budapest, 1988. Helikon
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930
Hozzászólások