Mint akit felfogadnak, írjon az ünnepekre,
lecsekkol a vers, ha szeme meg is rebben.
Bár nincs benne minden, de mindennél több
a szem fénytörése, minek bogarában,
mint leheletnyi szóban parányi golyó,
kibomlik az élet. De a halál is ott.
Hajszálerek az íriszt körbefonva
gúzsba kötik a látást: paripát istállóba.
Ragyog mélyén az ég és mögötte a rend,
mi a káoszból mindent világosságra rendelt.
Az ember emlékezett, a bőrét csak nyúzták.
Fölötte égi szálakon csillagok úsztak.
Hirtelen vakságában Istennek nézte őket,
de megzavarodott, mert tudta, ők nincsenek
csak hárman. Ám egyben mindhárom ott van.
Nem mesét írok. Én nem írok több mesét.
Szívekben vakság honol, mint kiknek
kiszúrták szemét, s szellemük megbomol.
Most még egyben a minden, tudni mi sötét, mi fény.
Pillogó mécsesként a szélben bicsaklik meg a remény.
Sötét erőkötelek rángatnak összevissza.
Vágyak ostora ütlegel, mikor utolsót lobban.
2019. december 24.
Hozzászólások