Ha lenne nékem, akkor volna…
gondoltam felnézve a Holdra,
de hogy mi kéne, azt se tudtam
négy-öt éves piciny koromban…
Karácsony volt és szép fenyőfa,
ragyogó, szinte égi pompa,
a fa alatt nézd, mennyi játék,
szemkápráztató, új ajándék,
de én magamban sírva mondtam:
Az angyal, az angyalka hol van?
És elképzeltem százszor újra,
hogyan játszhatnánk összebújva,
vagy derekán szalagra kötve
vezetgetném, hogy meg ne szökne,
levágnám szárnya tollát, persze,
hogy ne repüljön tőlem messze.
De hogyha mégis, mégis kérne,
elengedném, szálljon az égbe.
Ha angyal lenne a barátom,
együtt repülnék, mint az álom.
Ha lenne, lenne, akkor volna,
de elszállt. Jön jövőre újra?
Nagyanyám biztatott, a drága:
– Ne sírj életem kis virága!
Örülj cukornak, fának, fénynek!
Az angyalok nem köztünk élnek.
Egy angyal, hidd el, bármi furcsa,
csak nagyon jó gyereknek jussa.
Felnőttem, elmúlt sok-sok ünnep,
de az angyalok elkerültek.
Mégis azt hittem, nem csak álom,
s a földi mását megtalálom,
tökéletest, ha nincs is szárnya,
olyan lesz, mintha csak rám várna.
Nagyot csalódtam a mesékben,
de nem változtat már a tényen:
köztünk angyalok nincsenek,
…vagy én nem voltam jó gyerek.
Hozzászólások