Az ember, esendő földi lény, ha bajban van, valakihez fohászkodik. Segítségért kiált. Legtöbben Istenhez. Legtöbbször ilyenkor. Máskor elfeledkezik. Úgy hiszi ő mindent meg tud oldani, ő a mindenható. Vagy legalábbis a földi helytartója. Aztán koppan. Sokszor. És újra fohászkodik. Kisgyerekkorban kisebb csodákért. Hiszen még élnek szülei, nagyszülei. Megvan a védő biztonság, a féltő szeretet. Aztán ezektől is eltávolodik. Önállósul. Majd társat választ. Társsá választják. Életet nemz. Megváltozik a fontossági sorrend. Nagyszülő, szülő lassan a feledés ködébe vész. Fáj, de nem úgy. Csak néha. Álmaiban. Értük már csak néha imádkozik. Örök nyugodalmat kér számukra. Amire néha maga is vágyik. Majd. Amikor sorra kerül. Addig is fejben, lélekben sokszor átírja az esti imáját.
Nemrég rádöbbentem: egyre rövidebb az imám!
Hozzászólások