Sürgető idő • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Sürgető idő

 

A görög napfénytől felhevült homok égette a hátát. Hunyorogva figyelte a szikláknak csapódó tajtékzó tengert. Kivett egy lédús, zamatos paradicsomot a kosárból és beleharapott. Édes, sokkal édesebb, mint a hazai, ha itt élne csak ezt enné – gondolta, majd a markába szorította és összeroppantotta a piros gombócot. A paradicsom leve lecsorgott a csuklójáról a combjára, amely marni kezdte és pillanatok alatt púposodó keléseket okozott a bőrén. A magasban körző varjak és hollók egyszerre támadták meg. Kemény, éles csőrök fúródtak a hasába, melyből vöröslő véres húscafatokat téptek ki. A fájdalom elviselhetetlenné vált, levegő után kapkodott, próbálta elhessegetni a madarakat, de az égből egyre több és több a szárnyukat egyenletesen verdeső fekete fuvallat jelent meg. Sikítani szeretett volna, de nem jött ki hang a száján, már fuldoklott, érezte, hogy kihagy a légzése, amikor verejtékben úszva magához tért.

Öt óra, és ismét rémálomra ébredt. Hónapok óta rémisztik a halálmadarak, néha már napközben is érzi a jelenlétüket, ahogy figyelik a nagy fekete üvegszemükkel, miközben fénymásol. Szerette a görög nyaralást, a fiúk boldogok voltak, ők újra felfedezték egymást a férjével, kinek megbújt a karjaiban és arra gondolt, bár maradhatnának. Két hét illúzió után azonban vissza kellett térni az életbe, a valóságba, a monoton egyhangúságba. Abba a világba, melyben tele a szennyestartó, piszkos az ablaküveg és üres a hűtő. Abba a világba, amelyet szeretne kiszínezni és megtölteni, de jelenleg csak a munkájában teljesít. Bár lenne annyi bátorságuk, hogy eladják a lakást, kifizessék a hitelt és visszamenjenek Görögországba. Ha életük végéig egy viskóban kellene élniük és paradicsomot enniük, akkor is boldogabbak lennének, mint itt és így.

Hagyott pénzt a konyhapulton, mellyel kárpótolni próbálta a család életében a hiányát, autóba ült és bement a munkahelyére. Szombat lévén csak néhány diák lézengett az egyetemen, ha ügyes, akkor ma akár két határidős feladattal is végez.  Meg kell csinálnia a felvételi lapokat, különben bezárul a rendszer és komoly szankciók várhatók.

Felkattintotta a szobája kapcsolóját és hálás volt a csendért. Idegesítették a buta, fecsegő asszisztensek, akik nem tudták felvenni a pörgés ritmusát. Botrányosan nézett ki az asztala, tele még számára is átláthatatlan papírkupacokkal. Biztos alkalmas vagyok én erre a feladatra? – gondolta, és neki kezdett az egyik halom felszámolásának. Szorgosan dolgozott, talán kétszer állt fel, tejet ivott, porból levest kevert és folytatta tovább a munkát.  Néha eszébe jutottak a madarak, de elhessegette a gondolatot és az aranypartra irányította a figyelmét. Milyen más volt az a két hét. Vissza kell menniük, még az sem baj, ha a szezon végén. Milyen édes volt vele a férje, mennyire gyengéd, sosem vette észre, hogy milyen szép íve van a szájának, a nyáresti holdfényben viszont úgy érezte az ő férje a legvonzóbb a világon. Megálljt parancsolt az ábrándjainak, muszáj koncentrálnia, különben nem végez!

Lehet ennyi feladattal egyáltalán végezni? Nem lehetséges, hogy a teljesíthetetlent kergeti? Van ennek értelme? 50 éves, fáj a háta, nehezen megy fel a lépcsőn, szedi a szívére a gyógyszert és napi tíz órát dolgozik. Nincs ereje változtatni. Át kellene helyeznie a lábát egy másik útra, nem a sárgán jönne nap nap után, hanem a piros kavicsos úton, amelyben kisebb felelőséggel, kevesebb pénzért, de anya és feleség lehetne.

Gyáva, a biztos rosszat nem meri a bizonytalan jóra cserélni. Kicsit elhomályosodott előtte a képernyő, megdörzsölte a szemét, de nem lett jobb, mintha a látóteréből eltűnt volna egy darab. Farkasfogak cikáztak a szeme előtt majd éles fájdalom hasított a fejébe, a szívét is érezte, amikor a csukott ablakon becsapódtak a varjak.  Az ablaküveg ezer meg ezer szikrázó darabra tört, ott keringtek a feje felett a madarakkal együtt. Messze, nagyon messze tőle fényt vélt felfedezni, mely hívogatóan csábította.

– Gyere, várunk! Itt az idő! – Könnyűvé és súlytalanná vált, már csak lebegett a semmiben, mennyei zene járta át a lelkét, majd megszűnt a világa.

 

II.

 

– Asszonyom! Jól van? Hall engem? – kérdezte az orvos.

– Hol vagyok, mi történt?

– Szerencséje volt, a takarító találta meg, még lélegzett, amikor segítséget hívott Önhöz. Újra kellett éleszteni, a mentőben megállt a szíve, túlhajszolta magát, többet kellene pihennie!

Ezek a szavak ott dübörögtek a fejében még a rehabilitációjának ideje alatt is. Felmond, áruházi eladó lesz, vagy lángossütő, nem megy vissza az egyetemre, soha többé nem zsarolják és nyomorítják meg az életét a határidők. A halál kapujáig kísérték a fekete madarak, akik, időben szóltak neki, még a tragédia előtt figyelmeztették, de ő nem értette az üzenetüket.

Mostantól más lesz, többet lesz itthon, már az elmúlt hat hét is boldogsággal töltötte el, türelmesebb lett és még Isten is megjelent az életében. Nem engedték meghalni, még dolga van itt. Megkeresi a piros utat és azon fog járni. Az új stratégia elégedetté tette, a régen követelődzőnek tűnő telefoncsörgést most már lágynak hallotta.

A főnöke kereste, már beadta a felmondását, nem akart vele sem beszélni, sem találkozni. Megszűnt az az élete, ő már független, önálló nő, nem lehet megfélemlíteni vagy kényszeríteni. Elutasító volt és könyörtelen! A személyes megkeresésre viszont nem számított. Az egyetem rektora kezében egy csokor virággal, az arcán nyájas mosollyal hívta őt vissza dolgozni.

– Ezentúl másként lesz, felveszünk egy új asszisztenst, másfélszeresére emeljük a fizetésed, csak gyere vissza!

A piros út halványulni kezdett, a fekete madarakat még nem látta, csak a szárnyuk suhogását hallotta, a görög paradicsomok leve szétfolyt az ujjai között, a lelke fuldoklott és a naptárában ismét ott virított égő piros betűkkel a szó: Határidő!

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS