Másfél perces novella
A picike kislány nagy komolyan forgatta kezében a kavicsokat, amelyeket a játszótér gyalogösvényein terítettek szét. Csupa egyforma, szürke kődarab volt, de ő olyan módszeresen kutatta át a kavicsokat lábai előtt, hogy előbb-utóbb a kezébe akadt néhány színes darab. Ezeket felnyújtotta a padon ülő apjának, aki zsebre tette. Komoly művelet volt ez, mindig a fiatal férfi kapta a kavicsokat, és nem a mellette ülő, hosszú barna hajú fiatal nő. Ő nem résztvevője, csak szemlélője volt a történéseknek.
Különös események folytán került a történetbe. 20 éves volt, amikor megismerte a kislány apját, aki akkor már a fél éves kavicsgyűjtő kislány, Szandra apukája volt. Fényképalbumot mutatott a lánynak, benne a nevető, hurkás, kopasz kisbaba fotóival, mert soha nem titkolta, hogy felesége, gyereke van.
Másfél évig csak leveleztek, Réka és János, leveleikben alig érintettek személyes témákat, leginkább zenéről, könyvekről, filmekről folyt köztük a társalgás. Mégis, mint utólag bevallották egymásnak, már akkor szövődött köztük valami finom szála a lelki kapcsolatnak, az összetartozásnak. Réka jól emlékszik, milyen szívmelengető érzés volt, amikor meghozta a postás a vastag borítékot, és ő a kollégium portáján átvehette. Néhány nap múlva pedig ő maga is postára adott egy hasonló vastag borítékot, a gondolataival. 1974 telén jártak, jöttek-mentek köztük a levelek, és egyre jobban beavatták a másikat életük történéseibe, lelkük rezdüléseibe.
Közben a lány befejezte a főiskolát, és egy vidéki városba került, a fiút pedig behívták katonának, a kor szokása szerint.
Csaknem két év telt el úgy, hogy nem találkoztak. Mindketten szenvedtek az új helyzetben, nem találták a helyüket, magányosak voltak és elveszettek.
És egyre csak jöttek-mentek köztük a levelek, míg egy napon arra ébredtek, hogy már nem lehetett elodázni, ki kellett mondani, hogy nemcsak barátság köti össze őket, és a hasonló érdeklődési kör, hanem szerelmesek egymásba. Mindketten a másikban kerestek támaszt, és reményt, utolsó szalmaszálnak érezték szerelmüket. Holott nagyon fiatalok voltak még, de alighanem érzékenyebbek az átlagnál, és az ilyen ember kiszolgáltatottabb, ritkán számíthat környezetében megértésre, így aztán magára marad.
Egy napon Jánostól kétségbeesett levél érkezett, meghalt az anyja, akit a világon mindenkinél jobban szeretett, de akivel kamaszkora óta állandó harcban állt. Úgy ment el, hogy nem tudták felnőttként megbeszélni egymással a konfliktusaikat, talán meg sem bocsátott neki az anyja, akit fiatalon elvitt a gyógyíthatatlan betegsége.
Réka vigaszt nyújtott a megrendült férfi számára, de ehhez már kevésnek bizonyultak a vastag borítékokban érkező levelek, ezért elhatározták, hogy találkoznak. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a találkozás akár robbanással is járhat, a férfi házassága amúgy is romokban hevert. Nem állta ki a kétéves távollét próbáját, amit akkoriban a sorkatonaság jelentett. Megbeszélték, hogy őszinték lesznek egymással: ha a találkozás sorsdöntőnek bizonyul, nem titkolóznak senki előtt. Két esély volt számukra: vagy olyan erősnek bizonyul köztük a vonzalom, hogy felvállalják a kapcsolatukat, vagy maradnak továbbra is a barátság keretei között.
A személyes találkozás folyománya volt a játszótéri kavicsgyűjtés: a padon ülő pár Réka és János, a kislány pedig Szandra.
1977 tavaszán János már elváltként, kéthetente láthatásra érkezett volt feleségéhez, és néhány órára magával vihette a gyereket.
Réka 23 évesen, saját gyerek utáni vágyakozással eltelve ült a padon, és nézte a kislányt, aki látszólag nem is vett róla tudomást. Komoly, zárkózott gyerek volt, ritkán mosolygott, és keveset beszélt.
Amikor elunta a kavicsok keresgélését, elindultak a játszótérről.
Apja kezét fogta, Réka pedig mellettük ballagott. Nem akarta a két ember összhangját megtörni, érezte, hogy a kislányhoz az utat csak nagyon lassan, türelmesen fogja megtalálni.
És akkor, egy váratlan pillanatban, a kicsi Szandra rámosolygott, és felnyújtotta Réka kezéhez a kezét. Az apja nagy tenyerébe simult az egyik keze, a másik pedig váratlan ajándékként, Réka kezébe csusszant. Úgy mentek tovább a hintatérről hazáig, mint egy család, apa, anya és gyerek.
Évtizedekkel később, amikor az élet rég elszakította őket egymástól, János hagyatékának rendezése közben akadt Réka kezébe az a régi fényképalbum, amelyet a férfi húszéves korában mutatott neki. Szédítő volt a sok évtized távlatába bepillantani, hirtelen kitárult előtte a történések sora, öröm és gyász, sok-sok tragédia.
Már nagyon régen nem látta a közben felnőtté érett kislányt, János meghalt, ők évtizedekkel azelőtt elváltak.
De hirtelen olyan elevenen mutatkozott meg előtte az a délután a hintatéri kavicsok között, hogy szinte a tenyerében érezte a kavicsokat, meg a kicsi, puha gyermekkéz érintését.
Hozzászólások