Japán turnék, japán sztorik
Szóka Júlia primadonna a Fészek Művészklubban válaszolt kérdéseimre 2019. február 15-én az „Ilyenek a sztárok és celebek – Beszélgetés Temesi Lászlóval” című programon.
Nagyon sok országban jártál, és nagy sikerrel szerepeltél. Hogy emlékszel vissza Japánra? Arra is kíváncsi lennék, hogy eltér-e valamiben a japán zene-, énekkultúra a magyartól.
Szóka Júlia és a szerző
Hűha, érdekeset kérdezel. Mert igazából a japán zeneoktatás azért egy kicsit más. Nem véletlen kutatták nálunk a Kodály Zoltán által felállított technikai alapokat, hogyan lehet a legtisztábban, szebben énekelni. A Kodály-módszert a japánok nagy érdeklődéssel kutatták, nekem megadta a Jóisten, hogy háromszor voltam ott. A fővárosi Operettszínházzal voltam először, a Csárdáskirálynővel, ahol egy nagyon édes sztori volt. Mint mindig, én a legutolsó vagyok, aki elhagyja az öltözőt egy előadás után, mert egyrészt le is izzad az ember, a darab elejétől a végéig ugye énekel. Vásári Mónika kolléganő mellett öltöztem, és hozzátartozik, hogy mikor kimentünk Japánba, akkor mondták, nagyon jó lesz, neked semmire nem lesz gondod, csak énekelned kell. Kiteszed a cipődet a szállodai szoba elé, azt kitisztítják, a bőröndödet kiteszik, elviszik, buszokkal mentek mindenhová. Szóval királyságos helyzeted lesz. Most ehhez képest ebből semmi nem lett. Olyannyira nem, hogy nemhogy busszal vittek volna minket, hanem metrójegyet kaptunk, ahol mindenféle vonalak voltak, zöld, sárga, piros, kék, és akkor az után kellett mennünk. A színházba mindig közösen érkeztünk meg. Na, de hát mikor vége lett az előadásnak, akkor mindenki, főleg, aki már többször járt kint, az könnyen utazott a metrón. Vásári Mónika ült mellettem az öltözőben, te, mondom neki, olyan gyanús csönd van, elment már mindenki, csak mi vagyunk? Már kezdtem aggódni, hogy olyan nagy csöndesség volt előadás után. Azt mondja, azt hiszem, elmentek, de én is megyek már. Mondom, itt ne hagyjál engem, én nem találok a szállodába – ez Tokióban volt –, az kizárt. Na, ez mentett meg engem, hogy résen voltam, nehogy elmenjen, mert énszerintem még most is valami metrómegállóban várnám a csodát. Ez egy édes sztori volt, de egyébként nagyon szép utak voltak ezek. És a japánoknak van egy szokása, hogy amit elvárnak az énekesektől, amikor vége egy előadásnak, akkor vonuljunk végig a legnagyobb színházban vagy koncerttermekben a padsorok között, és gyakorlatilag mindenkivel kezet fogjunk, hogy megérintsenek bennünket. Istennek bálványoztak bennünket, szóval, nagyon érdekes volt.
Még egy érdekes sztori volt, szintén Tokióban elvittek bennünket egy üzleti negyedbe, amely telis-tele volt boltokkal. Én vettem egy vérnyomásmérőt. Az nagyon jó árban volt, és mondom, úgy sincs vérnyomásmérőm, meg a gyerekemnek ajándékot, ez a kettő motivált engem nagyon. Természetesen a vérnyomásmérőmet ott hagytam, ottfelejtettem, és azt mondták másnap, hogy semmi baj. Volt egy japán nő, aki nagyon jól tudott magyarul, a követségen dolgozott, Juditnak hívtuk magyarul, jött velünk, hogyha valami probléma volt. Azt mondta nekem, semmi baj, én elmegyek veled, és meg fogod látni, hogy megtaláljuk a vérnyomásmérőt. Mondom, azt se tudom, hol vettem, hiszen annyi üzlet van, hát fogalmam sincs, csak nagyjából. Nem baj, megnézzük. És megtaláltuk! A pénztár mellett, ahol előző nap kifizettem, ott volt a vérnyomásmérő. Hihetetlen! Egyszerűen föl nem fogtam. Szóval nagyon szép út volt. Úgyhogy az Operettszínházzal voltam így kétszer Japánban. 2002-ben pedig egyedül voltam szólistaként ifj. Sánta Ferenc cigányzenekarával, csináltunk vagy tíz koncertet, gyönyörű helyeken, és igazi nagy koncerttermekben. Velük viszont volt egy olyan élményem, előre felhívták a figyelmünket, hogy ne lepődjünk meg, készüljünk fel idegileg, lelkileg, de egy olyan helyre megyünk, ahol fekvő betegeknek kell koncertet adni.
Ágyban tolták ki a mozgássérült és mentális betegeket, de azt mondták, hogy a zenés műsornak terapikus hatása van, ami valóban így van. Csak hát, én nem gondoltam volna, hogy ilyen koncertet rendeznek, amelyen elég nehéz volt énekelni. Úgy választottam össze a műsoromat, hogy inkább lirisztikus örökzöldek, Fényes Szabolcsok legyenek, amik a lelkükre hatnak. Úgyhogy nagyon nagy élmény volt. De egyébként az énekes kultúrájuk más, mint a miénk.
Azt szeretném kérdezni tőled, hogy van-e példaképed úgy a női, mint a férfi énekesek között?
Megmondom neked őszintén, hogy van, volt, és biztos lesz is, ugyanis én imádom felfedezni a tehetségeket, mindegy, hogy fiatalabb, vagy esetleg olyan művész, akit eddig nem ismertem. De én valójában a természetesség híve vagyok, mind magyarországi viszonylatban, mind pedig külföldi viszonylatban. Engem a természetesség és a tehetség az mindig is elvarázsolt. Tehát most akár több nevet is említhetnék, nemcsak énekesi, hanem színészi vonalon is. Énekesi vonalon nekem a Németh Marika volt mindig is a példaképem. Talán azért, mert az első élményem vele volt igazából, nagyon nagy hatást tett rám, és kicsinek olyan akartam lenni, mint ő, talán azért, mert hasonló volt lelkületű. Aztán jöttek sorba azok a kolléganők, akiktől nagyon sokat tanultam, például az Operettszínházban, Tiboldi Máriától, Zsadon Andreától, Petress Zsuzsától és Zentai Annától.
Tudod, mi az érdekes, eddig még külföldit nem mondtál.
Hát, a külföldiek közül, például, az Anna Moffo, aki a Csárdáskirálynőt játszotta a híres filmben, ő is nagy példaképem volt. Ráadásul ő nem szőke, hanem ilyen fekete volt, mint én. Nagyon jól énekelt, és nagyon jól játszott. A férfiaknál a három tenor az fantasztikus volt, és hát igazából minden olyan művész, akivel én azonosulni tudok. Azt mondják egyébként, hogy a zene az mindig mélyebb és több, mint a szó. Úgyhogy a zene nyelve az egy. Aki ezt megérzi, annak egy vágya van, hogy azonosulni akar vele, és példát mutat az embernek bármilyen téren.
Hozzászólások