A búcsú

Kóta Dénes grafikája

Az egész falu lázasan készült a búcsúra. Meszelni nem kellett, mert az húsvét előtt volt szokás, de a kerítésekhez a festéket már a nyár elején beszerezték. A nevezetes nap előtt egy héttel már a hígítók kellemetlen szagát is elfújta a szél. A kerítések csillogtak és tragacsok zörgése, nyikorgása verte föl a falut, mert azokon tolták haza a boltból a láda söröket, és egyéb búcsúi kelléket. Mindenki sok vendéggel számolt, de mindig kevesebb érkezett mint ígérkezett, aminek a férfiak örültek igazán, mert így még a búcsú utáni héten is gátlástalanul ihatták a maradékot. Az asszonyok takarítottak, a munkahelyekről korábban kéredzkedtek el, mert hiszen rengeteg a teendő, legalább háromféle süteményt kell sütni, és a hatlapos még akkor is időigényes, ha egy-két lapot kispórolnak belőle. Esténként az asszonyok átszaladtak a szomszédba receptekről beszélgetni és kacsákat válogatni, csak úgy szemre, hogy melyik érett meg a vágásra, melyik hája ad majd több zsírt, s vajon mekkora májuk lesz. A májat későbbre tették el zsírban, amely ősszel, szüret táján a legjobb reggeli. Pár vékonyra szelt májdarab, kacsazsírral, pirospaprikával. Úgy tudták, hogy az embernek a májtól lesz nehéz a húsa, mert az vasat tartalmaz. A húsok közötti részeket kitöltő kacsazsírból átalakult zsírtól pedig könnyebb a mozgás és harmonikus. Az utcákon estike és sütőpor illata keveredett. Az ünnepre én nem nagyon készültem, hiszen ilyenkor valahogy mindig úgy alakult, hogy egyedül maradtam. Csak pár üveg bort vettem, kenyeret, és csirkemellet, mert a mellet szeretem a legjobban. A búcsúsok is megjöttek időben, mint szoktak. Csak a céllövöldét állították föl. Amióta a kicsit lejtős főteret aszfaltoztatták, a ringlispílt rögzítő karókat nem tudták leverni. Öreg kutyájukat reggelente már kézben hozták ki és a lakókocsi alá tuszkolták, ahol egész nap szinte mozdulatlanul feküdt, a búcsúk neki már semmit nem jelentettek. Az ünnep előtti egy-két napban vettem észre, mintha később sötétedne mint az elvárható lenne, reggelente meg később kel föl a Nap. Az ég állandóan tiszta és felhőtlen. Idősebb barátomnak el is mondtam ezt, aki csak hümmögött, és leginkább a nagy melegre panaszkodott, s azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne ebből a hőségből elrakni télire, legalább valamennyit, s mert a tartósítás leggyakoribb módja újabban a fagyasztás, talán ez ebben a helyzetben is megfelelő módszer lenne, csak a pontos technológiát kellene kigondolni. Ezen kívül még régi szerelmeiről mesélt. A régi emlékek így búcsú táján tolulnak föl leginkább az emberben, mert legtöbbször csak búcsúzunk, néha könnyeket is hullatva, de leginkább csak nyelve, egyszerű hétköznapokon amit más észre sem vesz. Észrevételem a nappal és éjszaka ilyen furcsa eltolódásán egyáltalán nem érdekelte, csak annyit mondott, így volt ez mindig, csak én még fiatal vagyok. Majd később megértek mindent. Az ünnep aztán számomra közömbösen kezdődött. Pár muzsikus cigány próbált jókedvre deríteni zenés ébresztővel, de mire az én házamig elértek az utca végére, már tíz óra is elmúlt. Későn reggeliztem, és rántottát, mint a nevezetes napokon mindig. Rendet tettem a lakásban, csak felületesen és vártam a déli harangszót, hogy körülnézzek a faluban. Dél körül volt a legcsöndesebb a falu, amikor a forró tyúkhúslevesek gőze csalt már mindenkit asztalhoz. A férfiak még az udvaron álltak ingujjban, sörösüveggel a kezükben, de már ők is a konyha felé tekingettek, s elképzelték, ahogy a háziasszony a melegtől kipirulva szedegeti már egy külön kistálba a sűrűjét, a szárnyakat, a sárgarépát, nyakakat, cérnával egybekötött zöldségeket, zellerszárakat, és mindenféle leveleket. Az asszonyoknak a sparherd körül igazán melegük volt, pedig az erre az alkalomra varrt hónaljkivágásos, virágmintás otthonka alatt csak melltartót kantároztak föl a vendégek tiszteletére, amelyet aztán terebélyes kebleik lehúztak annyira, hogy a hátsó pántot csak a tizedik, legjobban kiálló csigolya akasztotta meg, s az izzadtság rögzítette a hátukra, megakadályozva ezzel a két testrész kibuggyanását. A két templom harangja egyszerre szólalt meg. Búcsúkor kikapcsolták a harangozó mechanikát, két legény ment a toronyba tizenkettő előtt pár perccel. A katolikus harangozó nézte az óráját, s amikor annak mutatója a tizenkettesre ért, nagyot füttyentett, s akkor egyszerre kezdték meglökni a harangot. Szépen zengtek, és ez volt az igazi búcsú pillanata, ez volt a nap fénypontja. Elindultam a faluba. A légpuskát a vállamra vettem, pár lőszert meg az ingzsebbe. A céllövölde üres volt, de az egész főtér is. A lövöldés és gyerekei sámlikon, virágos fémtányérokból meghatározhatatlan levest kanalaztak. Megengedték, hogy saját fegyveremmel lőjek, hogy saját lőszert használjak, így nem kellett fizetnem, nekik pedig abbahagyni az ebédet. Azt hiszem, hálásak voltak nekem. A kocsma is üres volt, a kocsmáros fehér kötényben meszelővel kente frissre az olajospadlót, készülve már a délutáni forgalomra. Biztatott, hogy nyugodtan szolgáljam ki magam, sőt figyelmeztetett, hogy a korsó oldalán csak lassan csorgassam le a sört, hacsak nem szeretem inkább habosan. Ezen kívül nem beszéltünk semmiről. Ő végezte tovább a dolgát, én ittam még egy korsóval, mert az elsőt hirtelen fogyasztottam el, elfelejtettem figyelni az ízére, zamatára. A másodiknál már figyelmesebb voltam, és az jobban is esett, jobban lehűtött. Jó érzéssel léptem ki az utcára. Kutyákkal sem találkoztam, s az edények zörgésén kívül semmi sem zavarta a falu nyugalmát. Gondolataimból a falu végén a cigányasszony hangos csókolomja ébresztett föl. Kérte, hogy hallgassam meg, s adjak tanácsot, hogyan lehetne felújítani egyetlen helyiségből álló romos házát. Szeretne fürdőszobát is, esetleg emelet ráépítése is szóba jöhetne, és a központi fűtésen is gondolkodik, mert mégiscsak jó lenne, ha a fűtés lenne a központban, ami igaz, hogy nyáron mindegy, de télen ez a legfontosabb kérdés. Sokáig beszélgettünk, kávéval kínált. Két tuskóra telepedtünk le. Kerestem az alkalmas pillanatot, amikor egy sóhajtás közepette azt mondhatom, hogy na jól van, most már elballagok, de ez a pillanat csak este jött el. A Nap már alacsonyan járt, de még vakítóan világított. Tudtam, hogy jóval később van már, mint azt a napállás mutatja, de nem voltam nyugtalan. Pár óra múlva már csak halk kutyaugatás és a búcsúbál zenekarának nagydobja buffogása jelölte a falu irányát. Később már semmit nem hallottam.

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.