Napok óta esik a hó, szépen csendesen, úgy, mint álmomban szokott. A hidegben a halvány köd ráfagy az ágakra, bokrokra, kerítésekre. Legszebbek a kovácsoltvas kapuk, de a csak házilag készített újabb kori kerítések is szép, kiaggatott csipketerítőként díszelegnek, takarják a házakat. A fák már nehezen bírják a terhet, szinte hallom fáradt sóhajtásaikat, nyögéseiket, fölszakadó légszomjukat. Esténként azért a Nap kibújik a felhők alatt, csak éppen végigpillant a tájon, hogy nagyjából rendben van-e minden, aztán gyorsan eltűnik, erőt gyűjteni másnapra. Néha szépen világít, simogat, biztat, csak fátyolosan, gyöngén, mégis reményt keltően. Hótiszta minden. Most az ólak, kamrák, pajták is vastagon takaróznak. Macska lépked, óvatosan a nemrég söpört úton, minden lépésnél rázza a lábáról a havat, mert neki már megint hasig ér. A Nap legutolsó sugarai szurkálják a dombokat. Fölfújt tollú verebek pislognak a sűrűbb bokrokon, ebben a hidegben a macska sem érdekli őket. Nem tudom, mit csinálhat, talán ő is az ablaknál áll. Bent lakik a faluban, nem messze tőlem, mégis egyre ritkábban találkozunk. Nem szabad találkoznunk, mert az annyira megvisel. Lehet, hogy őt is. Megáll a világ, csak nézzük egymást, egyszerre mozdul a kezünk a másikért, egyszerre fordítjuk el a fejünket, s egyszerre akarunk megszólalni, és ugyanazt mondjuk. Mintha megkettőződnénk, vagy inkább eggyé válnánk, talán leginkább megszűnnénk magunknak. Ha karnyújtásnyira kerülök hozzá, mindent elfelejtek, hogy hova indultam, hogy mit akartam. Csak nézem a szép nyakát, ahogy kontyba fésült hajából pár tincs, pár vékony aranyszál visszakacskaringózik nyakszirtjére. Csak nézem egyre nagyobb gyönyörű tengerszem szemét, nyílni akaró ajkai alig látható rezdülését. Érzem, hogy sok mindent akar mondani, mint én is, de csak állunk, még mindig karnyújtásnyira. Lassan egymás kezét keressük. Eddig a pontig még tudatomnál vagyok. Azt viszont már nem tudom, hogyan kerülünk egész közel egymáshoz, pedig nem lépünk. Csak szorítjuk, simogatjuk egymást, és egyre jobban szédülök, kapaszkodom belé, de mintha tartanám is, súlyt nem érzek mégsem. Állunk így, talán órákig. A szorításból egyszerre engedünk. Nem tudom, hogy közben mi történik. Talán megcsókoljuk egymást, talán megcsókolom az arcát, a szeme sarkát, a szája szegletét. Az alsó ajkát biztosan megcsókolom, csak a szemét látom. Sokáig nem bírom elengedni. Néha eszembe jut, mennyeire nem ismerem. Nem ismerem a hónalját, a térde hajlatát. Nem láttam aludni. A legrosszabb az, hogy nem láttam még felébredni meleg nyári reggelen, hogy patak tiszta hideg vizével nem fröcskölhettem le, s talán nem is fogom soha. Ez biztosan nem az én feladatom. Megbabonáz, és elveszek teljesen. Amikor mégis el kell válnunk, mintha szétszakadnék. Fizikai fájdalmat érzek, de erősnek kell lennem, nem sírhatok, egyetlen könnyet sem ejthetek, csak ha már nem látja. Találkozásunk után napokig csak kószálok, azt sem tudom, merre járok. Egyre jobban félek és szorongok, mégis mindig csak vele lennék. Egyszer majd szeretnék szemerkélő esőben tóparton, vagy fényes őszi napon erdőben kézen fogva sétálni, színes levelet gyűjteni, papsikából csokrot szedni, vagy télen hóban hemperegni, egy kabátba gombolkodni. Még világos kicsit az ég alja, de a magas feketeségből már újra szállingózik a hó. Még teát főzök, lassan megiszom, behívom a macskát, kicsit nézem az utcai lámpa fényében libegő hópelyheket, aztán azt hiszem, lefekszem és végre vele álmodom.
Hozzászólások