A rózsaszínszalagos kalapdobozra kiemelt figyelmet fordított, minden költözéskor ez volt az első dolog, amit a kocsija hátsó ülésére tett gondos óvatossággal. Az új háza egy apró ékszerdobozra emlékeztette, a tapéta parányi rózsái, a fürdőszoba romantikus gyertyái, és a konyha hagyományos olasz lüktetése arra a döntésre ösztönözte, hogy megállapodik. Ez a lakás lesz az utolsó otthona. Megfőzte a teáját, a hóna alá csapta a szatén párnáját és kiült a kertbe csodálni és irigyelni a hajnali napfényt. Az ég a földdel egybeért, a Nap megcsókolta és biztosította a távozó Holdat a szerelméről.
Figyelte a fényeket, és közben apró köröket rajzolt a párnájára. A mosoly a régmúltnak szólt, annak a diadalának, amikor a férfiak hódoltak előtte, a cipőjéből itták a pezsgőt és számtalan mód keresték a kegyeit. Ékszerek, virágok, házak és rangok kerültek így a birtokába. Imádta, ha imádták, viszont a szépségét mindig is felülmúlta az intelligenciája. Tudta, hogy ez a korszak egyszer lezárul, az idő vele sem lesz kíméletes, elhalványodik majd a szépsége, macskákkal, kopott fényképekkel és lepréselt virágokkal öregszik majd meg. Magához szorította a párnáját, a kéjt ölelte, a lepedők összegyűrt ráncait, az édes ízeket, az ősi ritmusok ütemét, a kiszakadt sóhajok szivárgó hangjait. Minden emlékezetes szerelmi együttlét után az ujja köré csavart a partnere ágyéka feletti fan szőrzetből egy gyűrűnyi csigát, melyet belevart a párnájába. Ma már csak ez emlékezteti arra, hogy gyönyörű nő volt, akit öleltek, aki örömet adott és kapott.
A jólétben és gazdagságban koldus szegénynek érezte magát. Az emlékeiben nem volt egy férfi sem, akire égő vággyal tekintene, akit ma elképzelhetett volna maga mellé, vagy akit még egy utolsó hódítással magához köthetett volna, lágy finom dallamokkal, de mégis magányos volt! Elviselhetetlen űr tátongott a szívében, melyre nem volt gyógyír. A világ által ünnepelt napokat élte meg a legkevésbé, azt, amikor mások meghitten pihennek meg egymás tekintetében, amikor feloldódnak a határaik és a lelkük egyesül a szeretetben.
Még nem jött el az idő, de tudta, hogy egy ilyen napon, nem is olyan sokára a távoli jövőben, felnyitja a kalapdobozát és a fehéren csillogó selyemszálakból font kötelet használni fogja. Az a mandulafa, ott a kert végében, az lesz az utolsó útja – gondolta mosolyogva és tovább kortyolta a teáját.
Hozzászólások