Motorozás II.
Ha szüleim szabadságra mentek, az egyben nekünk is nagyobb szabadságot jelentett. Kiváltképpen a motorozás terén.
Gyuri öcsémmel szép kis túrákat terveztünk. Álcázásképpen magamra vettem apám motoros ruháját: a szokásos esőkabát, elöl az orvosi táska (bőrszíjon a nyakamba akasztva), bőrsapka egy motoros szemüveggel, ami a fél arcomat eltakarta. Ha köszöntem valakinek, ahogyan ő szokott integetni, a kesztyű idétlenül lötyögött a kezemen.
Öcsémmel végigmotoroztunk a falun, máris keresték apámat. A kisegítő kislány mondta, hogy a szüleim szabadságra mentek. Mire az egyikük:
– Hát lányom, tedd ám bolonddá az öregapádat! Nemrég látták a doktor urat, motorral ment Szápár felé. Vitte a kisebbik fiát, Gyurikát. Még köszönt is nekünk.
Tanított egy ideig az iskolánkban Árki Laci bácsi, aki később Bakonyoszlopon lett igazgató. Hamar jött az ötletünk, hogy látogassuk meg őket.
Beöltöztem szokásosan. Gyuri öcsém fölpattant a hátsó ülésre, és irány Oszlop. Csordaút váltakozott olyan szakasszal, amit még a németek építettek a II. világháborúban: fatörzseket fektettek le a nagy sárba, hogy el ne akadjanak. Amikor ilyeneken vágtattunk keresztül, Gyuri többet repült a levegőben, mint ült a hátsó ülésen. Lelkére kötöttem, hogy kapaszkodjon erősen, a fogantyút semmi körülmények között el ne engedje. (Valahogy mindig megúsztuk.)
Tettük tiszteletünket Laci bácsiéknál, aztán jöttünk haza. Más alkalommal kenderáztatókat és egyéb akadályokat ugrattam át, úttalan utakon nyúztuk az öreg Csepelt. Hazaérkezésünk után a motort mindig gondosan visszazártam a rendelőbe, és oda tettem vissza a kulcsot, ahová apám elrejtette.
Motorozás III.
Egyszer Szápár volt az úti célunk. Ott laktak Trojákék. Lajos fiúk velem egy idős, jó barátságban voltunk. Gondoltam, csak meglátogatjuk őket. Szokásos beöltözés, Gyuri fölpattant a hátsó ülésre, és már indultunk is. Közeledtünk a jásdi elágazáshoz, mikor megláttam, hogy az előttünk lévő bányászbuszból kiszáll egy rendőr. Gyuri azonnal kongatta a vészharangot, hogy forduljunk vissza, de már annyira közel voltunk, hogy az lett volna a leggyanúsabb. Ezért nyugodtan mentem tovább, és amikor közelebb értünk, a rendőrnek is megráztam barátságosan a kesztyűmet (ahogy apám szokta). Ő tisztelgett, mi meg akadálytalanul begurultunk a faluba. A biztonság kedvéért nem az országúton, hanem dűlőutakon mentünk haza.
Ezzel szinte egy időben Budapesten anyám csendesen eltűnődött:
– Az én kis fiókáim vajon most merre motoroznak?
Apám teljes naivitással válaszolt:
– De édes szívem! A motort bezártam a rendelőbe, és eldugtam a kulcsot.
(Micsoda naivitás! Előlünk eldugni vagy elzárni bármit is?! Ugyan kérem!)
Hozzászólások