A mát sem ússzuk meg, már dörög az ég.
Nem hosszú eső, csak félő, jön a jég,
aztán oda a gyümölcs, a vetemény,
hiába a munka, az idő, meg remény.
Hitelt, nem hitet takar a takarék.
A górcsőből mindig marad pár marék,
döfködnek az éj sötétje tetején,
egyértelműen, fájón és feketén.
Ezt letakarod, azt majd letagadod,
aztán legyintesz, és unottan hagyod,
a szomszédnak egészen másról beszélsz.
Kezed remegésében, a szemedben,
az agyadban, amely új napra rebben,
már benne a félsz. És érzed, egyre félsz.
Szóljon hozzá!