Ülök a baranyai csöndben. Mélyebb, sűrűbb csönd ez,
mint a gyermekkori. Már nem várja természet-iratcsomóinak
elfogult dicséretét.

Vallat. Vallomásra késztet. Kevesell.
Pontatlanságaimat kudarcra váltja.
Kényszerít elölről szemlélni mindent,
Eseményeim ranglistáján az elrontott sorrendeket.

Gyónom lázálmaim csattanását, a megmászhatatlan
falon.
Gyónom átaludt ezerévem.

Megérti rémületemet ez a csönd, érzi szívem áramütéseit.

Szellőfuvintással vigasztal, de erélyesen rámparancsol:
A legnagyobb bűnös az, akit földönfutóvá aláz a
riadalom!
Ne felejtsd, ez a föld a büszke haldoklót szereti,
aki néma eskütételéhez, keservei ellenére hű marad.

Ajándék megszűnése is – engedi lelkemért
megszólalni a vasárnapi harangokat.

Felmutatja a falu fogatlan, aszott kis öregeit,
hogy szeressem ráncaikat, sorsuk gazdag intarziáit,
buzogtassák emlékeik csodaforrását,
vonuljon bölcsességük szájuk partjaira,
szelíd imának.

Megosztás

Tweet