Dr. Vargha Dezső | Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 4.

Színház

Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 4.

Tisztelt Olvasók!

Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.

 

A Pécsi Nemzeti Színház az 1910-es években
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye).

 

A Pécsi Nemzeti Színház megnyitása 1895-ben – „A Pécsi Nemzeti Színház”

Mivel az elmúlt részben befejeztem a Pécsi Nemzeti Színház fölavatása alkalmából, a Pécsi Figyelő (1874-1902) politikai napilap 1895. október 5.-i vezércikkének közlését „Thália Ünnepe” címmel, most az első és második oldal alján napvilágot látott, „A Pécsi Nemzeti Színház” című saját tárcájának közlését kezdem meg, amelyben a mai színház fölavatásához vezető út történetét foglalta össze.

Pécs régi színháza
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár gyűjteménye)

„A nemzeti kultúrának, a magyar szónak emelt Pécs városa állandó csarnokot.    A szombaton történő megnyitás alkalmából időszerűnek véljük rövid visszapillantást vetni azokra a dolgokra, melyek eszközölték, hogy az állandó színház eszméje ma már megtestesítve ott áll a Király utcza elején, amely messze vidékek küldötteinek jelenlétében fog átadatni a magyar Geniusz szolgálatára. Hol otthona lesz mindama szép és nemes eszmék kultuszának, ahová nemcsak szórakozni, de tanulni, lelkesedni fog járni a művelt közönség, hol megtanulhatja, ha még nem tudja az ifjú, a serdülő leány, hogy mit tesz a hazát szeretni, mit tesz nagyot és dicsőt cselekedni. A jelképek harcából, mik a színpadon előfordulnak, levonja a maga következtetéseit, és oda szegődik, ahol a szép, jó, igaz eszmék hódítanak.

Ide s tova tíz éve lesz, hogy a pécsi állandó színházat állítólag tűzveszélyes volta miatt hatóságilag becsukták, és így a pécsiek Tháliát csakis a szellős arénában fogadhatták (a mai Dischka Győző utcában), állandó otthona nem volt. Még 1886-ban foglalkozott a városi közgyűlés, amikor elhatároztatott, hogy miután a régi, magán tulajdont képező színház rozzant, és a közbiztonságra veszélyes állapota miatt rendőrileg bezáratott –, új színház építendő, és az állandó városi színház mielőbbi felépítését a közgyűlés mellőzhetetlen szükségletnek jelentvén ki, felhívta a színügyi bizottságot, hogy erre vonatkozólag tegyen a tanáccsal egyetértőleg, minden irányban kimerítő javaslatot.

Pécs, Majláth (ma Kossuth) tér anno
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár gyűjteménye)

Erre vonatkozólag a színügyi bizottság megtette a maga javaslatát, mely abban állott, hogy az új színház helyéül a Majláth (a mai Kossuth) tér közepe jelöltessék ki. A közgyűlés azonban ezt a javaslatot függőben tartani határozta, és egyben megbízta a városi tanácsot, hogy az Irgalmas renddel tárgyalásokba bocsátkozzék a tulajdonát képező Majláth téri bazár-épületnek a színház céljaira leendő átengedése tekintetében. A tanács megcselekedte a rábízottakat, de a tárgyalások nem vezettek pozitív eredményre, amennyiben a felek szerfölött drágának, és amellett egy monumentális épület helye gyanánt nem megfelelőnek találtatott. Így tehát ez a terv is elejtetett, mivel az Irgalmas rend a Majláth tér közepére eső részt nem, hanem annak csakis keleti részét volt hajlandó átengedni. A dolgok íly állásában a közgyűlés ismét megbízta a tanácsot, hogy az új színház részére más alkalmas hely iránt tegyen javaslatot.

Az Oertzen-féle ház (Mária utcai) tulajdonosa által beadott ajánlatok folytán 1887-ben közgyűlési határozattal meg lőn bízva a tanács, hogy az Oertzen-féle ház megvétele iránt a tárgyalásokat indítsa meg, és annak célszerű átalakítására nézve terjesszen elő tervet és költségvetést…”

(Folytatjuk)

 

Danis Jenő írása a pénztárosról, a primadonnákról és a bonvivánról 1927-ből

Danis Jenő
(Forrás Wikipédia)

Az első részben Danis Jenő elszerződésének körülményeiről emlékeztem meg. Most „menjünk vissza az időben”, annál is inkább, mivel szépíróként is szerepelt a pécsi sajtóban. A Dunántúl (1911-1944) 1927. április 17.-i, vasárnapi számában például „Premierkészülődések 40 fokos lázban” címmel szórakoztató „opusza” látott napvilágot. A hosszú lapcikk kezdetét – benne a pénztárossal –, és a „krémjét” idézem most, amely két primadonnáról és a bonvivánról szól. (Egyben megtudjuk azt is, akkor hogy hívták a főpénztárost a Pécsi Nemzeti Színházban.)

„A ’nagy érdemű közönség‘ igen jól tudja, mit jelent az, amikor az apró hirdetésekkel koszorúzott színlap vastag betűkkel hirdeti: ’Itt először! Újdonság! Itt először!’ Ilyenkor Te, kedves ’nagyérdemű közönség’ lélekszakadva loholsz a pénztárhoz –, mert a színházi kommünikék alaposan rád ijesztettek a figyelmeztetéssel: ’Jegyek még csak korlátolt számban kaphatók!’ – mondom, loholsz a pénztárhoz, és rettegéssel, vegyes reménykedéssel mosolyogsz be a pénztáros kis ablakán.

A pénztáros.

– Kérem, főpénztáros úr, – ha csak lehetséges, szeretnék a mai bemutatóra még jegyet… Werb főpénztáros erre felölti premier-ábrázatát. Hirtelen izgatott lesz, a kis kasszafiókot többször kihúzza meg becsapja, és fontoskodva lapoz egy régi komáromi kalendáriumot. Egy kukkot sem szól, míg pislogó szemekkel a jegyállomány fölött szemlét nem tart…

– Páholy? Emeleti vagy földszint? … Közel a színpadhoz vagy távol? – zengi végre át a kis ablakon. – Zsöllyét kérek, egy darabot… a harmadik sorban. – Csak egyet? – kérdi izgalmát letompítva a főpénztáros. – Egy még van! … Kinyújtja a bilétát. Te becsúsztatod az ezüstös pengőket, s boldogan állsz tovább. Ennyi az egész izgalmad, ’nagy érdemű közönség’ – mely nálad a premiert megelőzi. De, hogy mit jelent a premier a színészeknek? …Megpróbálom pillanatfelvételekkel rögzíteni…

A primadonnák.

A temperamentumos instrukciókról, mely a homályos folyosóra kihangzik, könnyen megállapítható, hogy az emeleti kettes a primadonnák öltözője. A két kedvencé. A koloratúr primadonnáé és a szubrett-primadonnáé. Ma délután 5 órakor megélénkül az öltöző tája: szabó, szabónő, fodrász, fodrásznő, cipész, cipésznő, kis masamódok adogatják egymásnak a kilincset. Az öltöztetőnők is ott remegnek, kéznél. – Kérem csak azt a moiré-szagot … Nem, nem azt, a másikat!…Tűzze ide!…Nem így! Rézsut! …   Dehogy rózsát!…Rézsut!…Ibolyát rá!…Nem, nem, nem!…Istenem, ugye mondtam, hogy a sárga-selyem félcipőhöz világoskék szalagot hozzon!…Nincsen?? … Nahát! …Tudtam!… – Kérem az ügyelőt! …

Pár másodperc, és lelkendezve fut az ügyelő. –Tessék, művésznő! – Nekem az első felvonásban egy, a másodikban kettő, a harmadikban három gyorsöltözésen van. Vigyázzon, engem ne zavarjon senki. – Mondja meg a súgónak, hogy nekem súgjon! – Mondja meg …  – Egyik rendelkezés a másik után. Az ügyelő kábultan kiszédeleg.

Egy kis rouge (rúzs) az ajakra, kis pír az arcra, fél deka pouder (púder) a karokra, hadd legyen hófehér s pukkadjon a bonvivant, mert frakkján marad öleléskor fehéren a karok nyoma. De csengetik is a hármat. S primadonnáink selyemben, csillogó gyöngy toalettekben kilibbennek a színre. Egyik nagy titkon keresztet vet, még sóhajt is…Hja, premieren a primadonnák lármáznak a legjobban.

A bonvivant.

Petőfiesen fésüli a haját. és epikus költeményeket ír. Már t.(udni) i.(llik), amikor nem készül premierre. Most lázas izgalommal festi magát a tükör előtt. Úgy látszik, hódítani akar. – Hol a masztiksz? – kérdi zordan. Hárman is nyújtják. – Hát az angol bajuszom? Ma tettem ide… Mire rácsap az asztalra, már meg is kerül a bajusz. A maszkkal rendben van. A ruhára jön a sor, ott valami nincsen rendben.”

(Folytatása következik.)

 

Mit akartak a somogyiak-kaposváriak, hogyan állt a támogatásokkal a színházunk 1944 elején?

„Ugorggyunk” (a „Légy jó mindhalálig”-os Pósalaky bácsi nyomán) egy jó nagyot, és máris a vészterhes év elején járunk. A Pécsi Napló (1892-1944) – amelyet betiltanak majd a német megszállást követően – 1944. február 19.-i számában „Akik támogatják, és akik nem támogatják a pécsi színtársulatot” címmel, és „Túlméretezett-e a pécsi színtársulat?” alcímmel fontos írást jelentetett meg.

Kaposvári Színház anno

Előzményként fontos ismertetni, hogy ekkor színi kerületünk Somogy vármegyére és magára Kaposvárra is kiterjedtek. Az ezt megelőző napokban a pécsi színtársulat cikket jelentetett meg az „Új Somogy”-ban, amelyben a somogyiak-kaposváriak anyagi részvételét „pendítették meg” a pécsi színháznál. A helyi polgári lap a bevezető gondolatok után a következőket közölte (vastag, kiemelt betűkkel. ”…A pécsi színügyi bizottság egyik ülésén éppen csak felmerült a gondolat, hogy a színtársulat másik működési területe, Kaposvár és Somogy vármegye is vállaljanak részt a színház anyagi támogatásából, hiszen a színház szemünkben nem üzleti vállalkozás, de legnemesebb hagyományaink szerint a nemzeti művelődés otthona. Ezt az intézményt minden lehető módon támogatni kikerülhetetlen kötelesség.”

E mögött a sorok mögött a szomszéd vármegyének és „fővárosának” az a szándéka állott, hogy ne a pécsi színtársulat „tájoljon” náluk, hanem legyen önálló színi-gárdájuk. A lap közölte: a kaposvári színi előadások finanszírozására 1943 őszétől 74.000 pengő támogatást kaptak, és mind anyagilag, mind erkölcsileg bevált ez a rendszer. (Ne feledjük, ott mindig sok színház-barát volt, és a mai Baranya Szentlőrinc utáni területe – így Szigetvár is – akkor oda tartozott, egészen az 1950-es tanácsi rendszer bevezetéséig.)

Ne feledjük: ekkor már a második világháború a ”végkifejletéhez” közeledett, az ország egyre nagyobb gondokkal küzdött, már csak azért is aktuális volt a kérdés, mert természetesen a kultúrára – így a színházakra is – egyre kevesebb pénz jutott. Az „egy pillanatig se akarjuk azt hinni, hogy ezekben a súlyos és szorongattatásoktól terhes időkben Kaposvár csak a követel rovat kitöltésével vélné megoldani a színi kultúra fejlesztésének problémáit” mondat mögött világosan ez a gondolat-sor húzódott meg.

Azt is megtudhattuk a cikkből, hogy 1944 elején a pécsi színház 61 tagú volt, tehát „…nincsen túlméretezve.” (Amikor Asszonyi László /1882-1934/ került a színház élére 1923-ban – pedig akkor sem volt könnyű a gazdasági helyzet – 130 taggal indult! …)

Egy nagy terv ekkor születőben volt Pécsett, ugyanis: „Szó van azonban arról, hogy egy komplett opera-gárdát is szerveznek annak aggálya nélkül, hogy a Virágos Kaposvár és Somogy vármegye részéről ez nem találkozna megérdemelt méltánylással.”

Ismét vastag betűkkel szedett gondolatok következtek: „… Pécs minden áldozatot meghoz a magyar színi kultúra kifejlesztéséért és megerősítéséért abban a meggyőződésben, hogy a nemzeti kultúránk hordozóinak tett szolgálat a nemzet egyetemének szolgálatával egyenlő – és sokszorosan az itt, a nemzetiségekkel szaturált (telített) déli végeken.”

Ezt követően értékes gondolatok következtek: „Ez a város századok óta egy őrtoronyban teljesít szolgálatot. Az utolsó húsz esztendőben megalakította a Janus Pannonius Társaságot, megindította a magyar vidék legnívósabb irodalmi folyóiratát, a ’Sorsunk”-at, a magyar és  népi zenének a legszélesebb körökben toborzott híveket, a tudományos előadások egész sorát szervezte meg, százezrekkel támogatott minden nemes irányú társadalmi megmozdulást. És amikor teljes bőkezűséggel siet színháza támogatására, úgy érzi, inkább példaadó magatartásra, semmint kicsinyes aggályoskodásra adott alkalmat. Az ’Új Somogy’ cikke ’jelentős kultuszminiszteri támogatás’-ról is említést tesz. Ebből mindössze tízezer pengő a valóság, amelyet a kultusz kormány eljuttat kivétel nélkül minden magyar színtársulathoz.”

A somogyi-kaposvári ”színi-ügy” folytatódott… volna, de közben május végén fölállították a gettót, majd a pécsi és a dél-kelet dunántúli zsidóság deportálása örök szégyenként megtörtént. A német-ellenes polgárok üldözése megkezdődött, a nyilas brigantik átvették a hatalmat, internálták az üldözötteket. Köztük volt dr. Nikolits Mihály (1901-1992) pécsi-baranyai főispán és dr. Esztergár Lajos (1894-1978) polgármester, Tolnai József (1900-1951) szociáldemokrata vezető pedig koncentrációs táborba került (ő lett az 1945-1948 közötti évek polgármestere, és – hiába menekült meg a náciktól –, később, 1951-ben a rákosista vörös brigantik által a váci börtönben agyonvert mártírrá vált). Közben „közbeszólt” a front, és 1944. november 29.-én már szovjet csapatok vonultak be Pécsre M. Ny. Sarohin (1898-1974) vezérezredes parancsnoksága alatt…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 4.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés