Tátrai S. Miklós | Férfikönnyek

Szépirodalom - próza

Férfikönnyek

 

Borsodi Endre, nyugdíjas könyvtáros, bosszankodva állt a liftajtó előtt. A héten már másodszor fordult elő, hogy a felvonó nem működött. Valamiért megállt a hatodik és hetedik emelet között, azután egyszer csak újra elindult. Többen jelezték a gondnoknak a problémát, aki azzal védekezett, hogy ebben a járványos időszakban lehetetlen szerelőt találni. Az idős férfit a lépcsőzés határozottan fárasztotta, különösen felfelé. A negyedik emeletet már csak többszöri megállás után érte el. Mi lesz itt – gondolta –, ha ez az őrült helyzet még hetekig, hónapokig eltart, mert a rossz lift óriási problémát okozhat a lépcsőházban lakó öregeknek. Többen élnek egyedül, vagy hasonló korú párjukkal. A vásárlást valahogy meg kell oldaniuk, hiszen az ígért segítségek két-három hét után lassan elmaradtak, vagy teljesen kiszámíthatatlanul jelentkeztek. Próbáltak egymásnak segíteni, azonban ez nem működött. Amikor valaki rászánta magát a vásárlásra, akkor magának is annyi mindent vett, hogy nehezen tudta hazavinni. Endre egyedül élt. Felesége nyolc éve elhunyt, gyerekei vidéken laktak. Más körülmények között is ritkán látogatták, a kijárás és utazás korlátozása óta egyszer sem. Lassan egy hónap telt el, úgy érezte kezd megváltozni a világ, és már sohasem lesz olyan, mint korábban volt. Bosszúsan csapott a liftajtóra, amelyen tenyere nagyot csattant. A lift – mintha csak erre várt volna – megindult lefelé. Megállt a negyediken, ajtaját szolgálatkészen kinyitotta, mintha azt mondaná: Parancsoljon, Borsodi úr!

Az üzletben csak idősebb vásárlók voltak, öt hölgy és két férfi. Maszkot, kesztyűt viseltek, ahogy azt a szabályok előírták. Nem foglalkoztak egymással, mindenki saját kosarát igyekezett mielőbb megtölteni. Endre észrevette azt az asszonyt, akit már kétszer is látott, és mindkét alkalommal vonzotta tekintetét. Nem tudta miért, de egyre jobban hitte, valami okának lennie kell, nem lehet véletlen. Amikor a hölgy belépett a gondolák közé, hirtelen elhatározással ő is ezt tette, csak éppen ellenkező irányból. Elmentek egymás mellett, pillantásuk találkozott. A maszk sokat eltakart az arcból, de Endrét mégis megérintette valami különös érzés. Biztos volt abban, hogy azokat a szemeket már látta valahol. Kutatott emlékeiben, felidézte a régi szerelmeket, de azok másként tekintettek rá a távoli múltból. Az aznapi vásárlás nem sokat ért. Mielőbb otthon akart lenni, leülni kedves karosszékébe, és egy csésze kávé mellett gondolkodni, töprengeni, megfejteni a titkot.

A frissen főzött kávé illata mindig megnyugtatta Endrét. Lassan kortyolta a forró italt, és aprólékos, módszeres kutatásba kezdett. Úgy döntött, visszafelé megy az időben, sorra veszi a barátnőket, barátokat, ismerősöket, kollégákat, iskolatársakat. Nem kell sietnie, az sem baj, ha majd elidőzik egy-egy kellemes emléknél. Próbálta már így múlatni az időt, de korábban nem volt hozzá türelme. Most határozottan tetszett ez a játék. Emberek, hangok, pillantások hullámoztak a szeme előtt, nagy titkolózások elevenedtek meg, elnéző, önmagának megbocsátó mosolyt csalva arcára. A különös szempár azonban sokáig nem jelent meg. Már majdnem kisiskolás korában járt, amikor úgy tűnt, talán meglesz a megoldás: Harangozó Dóri! Hirtelen mozdulattal állt fel a karosszékből, az üres kávés csészét is fellökte, amely leesett a szőnyegpadlóra. Nem törődött vele, a kisszoba szekrényéhez sietett. Szakmájából adódóan rendet, rendszert tartott iratai, tárgyi emlékei között, így nem volt nehéz feladat a fényképeket, azok között is az iskolai tablókat megtalálni. Jól emlékezett, hogy hetedik után iskolát váltott, és biztosan tudta, hogy nyolcadikban Dóri már nem volt az osztálytársa, amit határozottan sajnált, mert a lány tetszett neki. Korábbi fotókat kell keresnie. Meglepetésére és bosszúságára a hetedikes osztályképet nem találta. Ez még igazán nem jelent semmit – gondolta –, ha meglesz a hatodikos kép, akkor az még segíthet. A keresgélés eredményt hozott! Endre csak nézte a fotót, egyenként az azon szereplő gyerekeket. Másfél évvel később vált el tőlük és azalatt sokat változtak. A képről még kislányok, kisfiúk néztek le rá, de emlékeiben nem így éltek, különösen a lányok. Könnyen rátalált az akkor tizenkét éves Harangozó Dórára. A felvétel ötvenöt évvel korábban készült! Idős hölgy lett az akkori kislányból – vélekedett a férfi –, de a szeme, a tekintete, alig változott, persze csak akkor, ha őt látta az üzletben, és nem a véletlen játszik vele.

Endre két alkalommal hiába kereste Dórát, vagy akit annak gondolt, nem látta az üzletben. A harmadik nap azonban szerencsét hozott. A hűtőpultoknál megpillantotta. Készült a találkozásra! Igyekezett a kétméteres távolságot tartani, amikor udvariasan megszólította.

– Bocsásson meg hölgyem, amiért megzavarom vásárlás közben. Kérem, tekintse meg azt a fényképet, amit most ide fogok tenni erre a polcra. Addig én messzebb megyek, tudja a vírus miatt!

– Biztos benne uram, hogy nekem akarja megmutatni? És egyáltalán mi van rajta? – hangzott a bizalmatlan válasz.

– Egy iskolai csoportkép az ezerkilencszázhatvanas évek közepéből. Azt gondolom, hogy ön is rajta van!

– Ezt komolyan mondja? – mosolyodott el a hölgy. – Ha tényleg így van, akkor érdekelhet a dolog! No, hadd lássam!

– Leteszem ide a polcra, és tényleg messzebb megyek! Kérem, nézze meg!

– Hát ez érdekes! Ez valóban az én egykori osztályom, és Barbara néni, az osztályfőnökünk! Hogy került magához, és miért mutatja ezt nekem?

– Enyém a fénykép! Borsodi Endre vagyok, a második sorban balról a negyedik!

– Te jó ég, Endre! Ne haragudj, nem ismerlek meg! Tényleg te vagy?

– Igen, de nem akarok tolakodni. Szívesen beszélgetnék veled, persze nem itt, és nem így álarcban. Leteszek ide egy névjegykártyát, ha gondolod, hívj fel, vagy küldj e-mail üzenetet, és a többit megbeszéljük az interneten.

– Rendben! Örülök neked!

Endre elégedetten ment haza. Megtalálta Dórit, a lift működött, sikeresen bevásárolt, igazán szép napja volt. Estig kellett várnia az első e-mail üzenetre. Már majdnem lemondott róla, amikor tíz óra után megérkezett. Dóri kedves levelet küldött, melyből kiderült, hogy régen elvált férjétől, azóta egyedül él, gyerekei nincsenek. Aznap este még két üzenetet váltottak, és a következő napokban egyre többet. Nagy örömükre a Skype-on maszk nélkül is látták egymást, de ezt a kapcsolatot nem sikerült megbízhatóan működtetniük. Mindent elmondtak magukról, amit akartak. Kiderült, tízpercnyi távolságra laknak egymástól. Hétvégére már egészen jó ismerősök lettek. Egyeztették a vásárlások időpontját, bár inkább csak távolról integettek, mosolyogtak egymásra. Mindketten féltek, nehogy a másikat megfertőzzék a láthatatlan kórral. A kilencedik napon Dóra aggodalomra okot adó üzenetet küldött. Erősen kapar a torka, és néha köhög. Tájékoztatta a házi orvosát, aki nem gondolt koronavírusra, mert nincs láza és fájdalma, légzésével sincs gond. Óvatosságból mégis azt javasolta, néhány napig egyáltalán ne menjen ki a lakásból, és ha tud, szerezzen be Neocitrán porokat, Strepsils tablettákat. Endre azonnal felajánlotta segítségét: mindaddig szívesen bevásárol, és a csomagot majd leteszi az ajtó elé, amíg erre szükség lesz. Az asszony kicsit szabódott, majd elfogadta. Másfél hét telt el így, azaz majdnem így. Az internet kapcsolat megmaradt, egyre bensőségesebb hangulatú e-maileket küldtek egymásnak. Az ajtó mindig kinyílt, amikor csomag érkezett, és ugyan mindketten eltávolodtak az ajtónyílástól, de beszélgettek, mosolyogtak, biztatták egymást. Az egyik napon a férfi különös levelet kapott.

Drága Endre!
Sokat gondolkodtam ezen a levélen, pontosabban azon, hogy megírjam, megírhatom-e neked. No, nem olyan aggályom van, mint Tatjánának, amikor Anyeginhoz írt, hanem egészen másról van szó. Nem tudom, hogy kérhetek-e tőled olyat, amit… de majd meglátod!
Bizonyára te is úgy érzed, hogy a sors ajándékaként találkoztunk annyi év után, és megkedveltük, megszerettük egymást. Bátran használom ezt a szót, mert biztosan tudom, te sem gondolkodsz másként. Egy nő ezt megérzi! Mindketten magányosak vagyunk, nem tartozunk senkinek magyarázattal tetteinkért. Sokat dolgoztunk, tisztességesen éltünk, megérdemlünk, megérdemelnénk szép öregkort, néhány boldog évet. Nem tudhatjuk, hogy a járvány meddig tart, megfertőződik-e valamelyikünk, esetleg mindkettőnk, túléljük-e ezt az időszakot. Nem tudjuk, milyen lesz a világ ezután, érdemes-e egyáltalán várni rá. Több helyen olvasom az interneten, hogy magánemberek is rendelhetnek koronavírus tesztet. Ha egyetértesz velem, azt javaslom, mind a ketten csináltassunk tesztet, és ha negatív az eredménye, akkor nincs mire várnunk!
Háromszobás lakásom van, költözz ide hozzám, egyelőre külön szobába, azután majd meglátjuk!
Ne hamarkodd el a választ, gondold át! Mindent megértek, és elfogadok!
Szeretettel: Dóri

Endre boldogan olvasta a vallomást. Csodálta Dórit, amiért ennyire tisztán látja az ő érzelmeit, gondolatait, vágyait, és amiért volt bátorsága megírni, elküldeni ezt a levelet. Pontosan tudta, nincs szüksége gondolkodási időre, a választ azonnal megírja, csak letörli szeméről az örömkönnyeket.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Férfikönnyek”


  1. Tátrai S. Miklós novellái mindig elgondolkodtattak. Van bennük valami egyszerűség, nyugodtság, ugyanakkor mondanivalójuk tömör, az életből ellesettek.Szerethető, jól megírt novellák.
    Örülök, hogy szerzőgárdánkhoz tartozik.
    Rátz Ottó
    igazgató, elnök
    Országos Mécs László Irodalmi Társaság

    Hozzászóló: OMLIT | 2020. június 2., 08:02

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés