Görkorisok. Ismerjük őket? Persze, azok a fiatal srácok, akik állandóan a járdákat és az útszéleket bitorolják, és nem lehet tőlük közlekedni. Néha majd’ kitörik a nyakukat… ők a kertvárosiak. Sokat bosszankodunk rajtuk. Tudjuk… ők a görkoris suhancok. Ahelyett, hogy tanulnának, állandóan csak a baj van velük…
*
Aznap korán ébredt. Már régóta készült erre a napra. Gyorsan belebújt bő nadrágjába, dzsekijét már útközben vette magára. A konyhában bekapott egy száraz süteményt, mely még előző napról maradt meg. Kifelé menet leakasztotta szobája ajtajáról a bukósisakját, a váll-, a térd- és könyökvédőket. Egy halk „Csátok”-ot súgott pislogó húgának és apjának, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Az öreg szomszédasszony a ház előtt sepert, „mint mindig”. Miközben azon tűnődött, hogy ez a vénasszony vajon mikor alszik, kezével végigsimította a görgőket, majd tenyerével egy erős mozdulattal a kerekekre csapott. Élvezte a gyors pergést.
A lépcsőházból hangos kopogással kibotorkált, majd a szomszédasszonyt szinte súrolva erőteljesen elrúgta magát. Az ijedt öregasszony felemelte seprűjét, de már későn csapott le vele. A suhanó árnyék már jó pár méterrel arrébb viharzott.
Még egyszer gúnyosan visszanézett, aztán nekiiramodott. A hosszú járdán végigszáguldott, majd az egyik szomszédos lépcsőház előtt hirtelen fékezett. Erősen lihegett a reggeli gyors iramtól. Lehelete kigőzölgött, szemhéjára „ráfagytak” a könnyei. Amint állt ott bő gatyában, hirtelen kilépett a lépcsőházból egy lány. Az ránézett, majd vihogni kezdett. Utálta ezeket a kis pisiseket, legszívesebben valami gúnyosat mondott volna neki, de végül csak legyintett.
Mikor a haverja kigurult melléje, végigjátszották csapatuk üdvözlő kézfogását, aztán már indultak is a főút felé. Pár autó elment mellettük, de nem törődtek velük. A lejtőn nem kellett elrúgniuk magukat, mindkét kezüket combjukra téve, kissé meghajolva élvezték egyre gyorsuló sebességüket, majd egy gyors mozdulattal a betontérre irányították magukat.
Néhány korai kutyasétáltató ijedten ugrott szét. Ők pedig szelték a kanyarokat, élvezték a betont. Egyenesen az egyik padhoz gurultak, majd zihálva leültek.
Pár percig üldögéltek, miközben szívük dobogását fülükben érezték. A metsző hideg égette tüdejüket. A reggeli neszek egyre hangosabbak lettek. Igazítottak „felszerelésükön”, majd újra nekiindultak. Az egyik kanyarban aztán hirtelen eléjük pördült harmadik csapattársuk. A szótlan kézfogás után hirtelen újra szétgurultak. Egyikük egy új hátrafelé haladási technikát akart bemutatni, de a járdapadkára lépve elvesztette egyensúlyát.
Negyedik csapattársuk ekkor ért oda. Kifarolva megállt mellettük.
– Mehetünk? – kérdezte lihegve, majd elindult, vezetve a kis csapatot.
*
A városrész egy másik lakónegyedébe tartottak. Nem kapkodták el a haladást, lassan, egyenletesen rúgták el magukat a földtől. Tudták, hogy erejükre még szükség lesz. Szépen, nyugodtan haladtak. Az úton a forgalom kezdett megélénkülni, lassan kénytelenek voltak csak a járdán gurulni. Néha egy-egy járókelő rájuk mordult, hogy miért kell nekik így használni a gyalogutat.
Amikor a térre értek, már ott voltak a többiek is. Az ellenfelek. Kicsit megijedtek, mikor meglátták, hogy amazok milyen nagyok, de bíztak a saját technikájukban. Tudták, ha nem rontanak el semmit, akkor nem lehet nagy baj.
Nemsokára megérkezett a hangosító kocsi. Kigurították az állványokat és a padokat, összeszerelték a hangfalakat, csatlakoztatták a kábeleket és végre megszólalt az egész berendezés. A szomszédos házak faláról visszaverődött a dobok monoton dübörgése. Hirtelen mindenki lázba jött. Érezték, hogy közeleg a verseny időpontja. A bemelegítések már javában folytak. Aztán a közvetítő maga mellé szólította a csapatokat. Az öt csapat felsorakozott, a bemondó pedig elmondta a csapat-információkat. A tér szélén egyre több kíváncsiskodó gyűlt össze. A csapatok bemutatása utáni gyér taps egyre erősödött. A szomszéd házak ablakaiban is megjelentek a messzelátóval felszerelkezett lakók.
Egy nagy lélegzet után megkezdődött a verseny. A versenybíróság egy kiemelt dobogón foglalt helyet, hogy jól lásson, és hogy minden kis mozdulatot pontozhasson. A csapatok sorsolással döntötték el az indulási sorrendet. Összesen 4 perc állt rendelkezésükre, hogy bemutathassák koreográfiájukat. Így egy emberre csak 1 perc jutott. Ez alatt kellett bebizonyítania, hogy „legény a talpán”.
A szaltók és a különböző forgások kavalkádja során használhatták a versenyzők a pályára épített korlátokat, a beton szegélyeket, rámpákat, oszlopokat, a félkör alakú beton csúszdákat, sőt még egy kimustrált autó tetejére szerelt korláton is végigszánkázhattak.
A produkciók bemutatásakor a nézelődők és kíváncsiskodók hatalmasakat hördültek, majd nagy tapssal fejezték ki tetszésüket, néha még a zenét is elnyomták, úgy üvöltöttek. A csapatok pedig egymás után mutatták be lélegzetelállító mutatványaikat. A pontozók feszülten figyeltek, hogy észrevegyék a legapróbb hibákat is. 2 pontonként tettek előnyre szert a csapatok egymással szemben, olyan kicsi volt a különbség az egyes „akciók” között, hogy csak az igazán avatott szem láthatta meg a koreográfia kivitelezésének hibáit.
*
Nagyon félt… Igaz, tudta, hogy már ezerszer megcsinálta, és azt is tudta, hogy semmilyen kívülálló esemény nem zavarhatja meg. Kívülről látta saját magát, ahogy a levegőben forog. Minden egyes porcikáját, összes mozdulatát maga előtt látta. Nagyokat lélegzett. Tudta, hogy pár másodperc múlva ő következik.
Ekkor meghallotta a nevét. Egy utolsót lélegzett, majd erősen elrúgta magát. Átszáguldott félkörívben a pálya szélén, majd nagy-nagy lendülettel felsuhant a pálya közepén lévő funboxra. Mikor a tetején volt, erőteljesen elrugaszkodott és csinált egy „720°-os fordulatot”. Sikerült rendben földet érnie, ez önbizalmat adott neki. Hallotta, ahogy csapattársai üvöltöttek. De figyelmét az újabb akadály kötötte le. Felugrott a korlátra s páros lábbal kifarolva csúszott rajta felfelé, majd mikor már eléggé lelassult, ismét felugorva megfordult, s egyre gyorsabban csúszott lefelé. Ismét hatalmas tapsot kapott.
A leugrása azonban nem sikerült túl jól, egy pillanatra elvesztette lendületét, de aztán ügyes kézmozgással korrigálta a hibát. Egy újabb félkört tett meg, hogy erős lendülettel felszáguldhasson a félkör alakú betonakna tetejére, ott jobb kezével kitámasztotta magát, és lábait feje fölé emelte. Egy pillanatra megmerevedett a levegőben, aztán a gravitáció hatására visszahuppant, s már gördült is a másik irányba. Elégedett volt. A gyakorlatát eddig szinte hibátlanul mutatta be. Egy pár akrobatikus jelenet után kipillantott a pálya szélén elhelyezett digitális kijelzőre, majd az autóroncs felé vette útját. Erős lendülettel haladt a dobbantó felé, most szinte mozdulatlanságba merevedett az egész „nézőtér”. Ahogy közeledett az autó felé, egyre jobban hallotta szíve zakatoló dobogását a fülében. Tudta, ha nem sikerül jól ugrania, akkor csúnyán megsérülhet, és akkor odaveszhet az egész csapat addigi munkája is. Még kipillantott az időjelzőre, már csak 7 másodperce volt hátra a mutatványból.
Úgy érezte, lelassult körülötte minden, mintha ő maga is valamilyen ragasztós anyagon csúszott volna. Fogait összeszorította, és elrúgta magát a dobbantóról.
Pontosan az autó tetejére szerelt korlátra érkezett, két lábbal farolva csúszott (royal) vagy 30 centimétert, majd egy jókora lendületet véve egy dupla szaltóval leért a földre. Lendületét elvesztve dőlt hanyatt a semmibe, csuklóvédős kesztyűs kezeit maga elé kapta és fél oldalra fordulva, jobb könyök- és vállvédőjére esve csúszott ki a pálya szélére. Próbálta visszatartani csúszását, mert tudta, ha kicsúszik a pályáról, akkor kizárják a versenyből.
Szerencséje volt. Óriási tapsot kapott, fájdalmas arccal állt fel görgőire, de csapattársai ujjongása elfeledtette vele fájdalmát. Két kezét a magasba emelte, feje fölött összekulcsolta, s a diadal jelével megrázta.
„Ezt csinálja valaki utánam!” – motyogta maga elé, s kibólintott a versenybíróság felé. Azok döbbent arcát látva, s látva az ellenfelek fintorgó vigyorait, tudta, hogy már nagy baj nem lehet. Megpróbálta zakatoló tüdejét megfékezni, mélyeket lélegezve, szépen komótosan visszagurult csapatához. Ő volt az utolsó induló a csapatból, és hozta a formáját. Olyan nyugodt volt, mint még soha. Csak a serlegre tudott gondolni…
*
Görkorisok. Ismerjük őket? Nem…, csak azt hisszük, hogy ismerjük őket. Nem rossz gyerekek ők, nem azért „szaltóznak”, hogy minket bosszantsanak, hanem azért, mert ez számukra egy önkifejezési mód. Kifejezése annak, hogy ők fiatalok… olyan fiatalok, akik mozgásra vágynak, versenyekre, hogy bizonyíthassanak maguknak és egymásnak. Ez egy életstílus számukra… később ők is öltönybe bújnak majd, és ugyanolyan felnőttek lesznek, mint mi. Talán mi is hasonlóképpen kezdtük valaha…
***
A fotókat Neumayer Dávid készítette
Hozzászólások