– Hófelhők gyülekeznek a Trabaria-hágó fölött, a héten már két úton járó megfagyott arrafelé.
– Karolja át az Úr a lelküket! Akkor én most innen nem mehetek tovább!
– Egy harmadikat meg itt, a szomszéd tanyán széttépett a farkas. Lejönnek az éhes dögök a hegyekből.
– Örök béke fényeskedjék neki! Ki se tehetem akkor innen a lábamat!
– Az orrodat se akartad te kidugni innen, padre Matteo, ismerlek jól! Kényelmesebb a fűtött fogadóban mesélni, a gyertyafényes estében, ugye, jól mondom?!
– Indulnék már zarándokútra, a szaracénok közé!
– Indulnál te a pincébe, a boroshordók közé!
Ez a sok jámborságot és némi malíciát tartalmazó párbeszéd Rosalinda asszony fogadójában hangzott el. Terpeszkedett és iddogált Matteo atyán kívül még az asztal körül két szűkszavú kalmár, meg egy fecsegő diákféle. Amilyenek a Trabaria-hágó alatt, napi járóföldre Gubbiotól és Assisitől, az út menti fogadóban, télvíz idején meghúzódni szoktak. Akinek volt, bekötötte öszvérét a fogadó istállójába, akinek nem volt, meggondolta, hogy elinduljon-e gyalog a februári havas esőben.
– Padre, te félsz a farkasoktól! – Rosalinda asszony belekukkantott a korsóba, amely Matteo előtt szerénykedett az asztalon, de ezúttal nem sietett teletölteni.
– Csak óvatos vagyok velük. Egy idő óta… – elhallgatott, de mintha lett volna még mit mondania.
– Talán bizony találkoztál velük, atyám? – érdeklődött a fecsegő diák.
– Talán bizony… – pergette és tartogatta a szót a padre, aki megnyugodott, hogy maradhat a fogadó biztonságos félhomályában, sőt talán fecsegésének még hallgatósága is akad.
– Azt a különös farkast meséld el, azt a gubbioit. De ne cifrázd ki mindenféle hihetetlenséggel, ahogy szoktad! Én már hallottam elégszer, beleköhögök, ha másképpen mondod.
– Töltenél egy kis bort a korsó vizembe, Rosalinda asszony? – kérdezte jámbor sóhajjal ajkán a padre.
– Korsó víz, persze! Éppen azt kapnak nálam a vendégek! – a termetes csapos nő kicserélte az asztalon a megfogyatkozott korsót.
– Arról beszél atyaságod, amikor Gubbioban az a Ferenc… meg az a farkas…? – és a két kalmár jelentőségteljesen egymásra nézett.
– No, éppen arról. Ferencünk…
– Aki pedig Giovanninak született, csak francia anyja nevezte fiát Francesconak, kis franciának! – a fecsegő diák mondta, amit tudott. De padre Matteo nem szerette, ha más is belefecseg az ő fecsegésébe.
– Ferencünket maga az Úr küldte Gubbioba, hogy elhárítsa a veszedelmet a város feje felől. Ugyanilyen zord tél volt, és ugyanúgy lejöttek a farkasok a hegyekből, mint mostanság. Fáztak és éheztek… – A padre rásandított a korsóra, de azt már mégsem mondhatta, hogy a farkasok szomjaztak, ezért csak sóhajtott egyet.
– Széttépték a bárányainkat, de még a kutyákat is megmarcangolták. Az egyik meg különösen gonosz pára volt, odafeküdt a kút mellé, hogy ha jönnek vízért az asszonyok, a lábukba harapjon – ezt a hosszú mondatot az egyik kalmár dohogta ki magából.
– Azért feküdt a kút mellé, mert szomjas volt! – magyarázta örömmel Matteo atya, hogy mégis szólhat ama farkas nehéz szomjúságáról. Kortyantott a boros vízből, mint aki emlékei kertjét locsolja meg. – Rémüldöztek és sivalkodtak, nemcsak az asszonyok, de a férfinép is. Vasvillával és furkósbottal jártak azokban a napokban a pékhez meg a borbélyhoz is. Az asszonyok pedig csípős paprikát tartottak a szoknyazsebben, hogy a farkas szemébe szórják.
– Paprika, ez jó ötlet! – kottyantott közbe a diák.
– Szamárság! – dohogott az egyik kalmár és elfordult Matteotól.
– Francesco azonban mindezt másképp gondolta. Egy koraeste egyedül indult a kút felé. A farkas a kút tövénél feküdt, egy elragadott bárány szétmarcangolásával volt éppen elfoglalva, a feje csontját ropogtatta nagy élvezettel. Ferenc megállt előtte.
– Nagy, erős ember volt ez a Ferenc? – kérdezte izgatottan a diák, az egyik kalmár pedig az asztalra könyökölt, úgy hallgatta a barát szavait.
– Ferencünk alacsony és vékony ember volt, a szeme kék, a haja kese, valami kis hitvány szakáll lengedezett az állán. Csuhája alig takarta a saruját, lábujjai kékre fagytak a hidegtől. Ferenc a két kezét maga elé nyújtotta. A farkas egy utolsót harapott a bárányfejen, miközben szeme sarkából figyelte a közeledőt. Ferenc leguggolt, alig két ölnyire az állattól. Tenyerét feléje fordította és halk hangon megszólalt: – Lupicino, hozzád beszélek…
– Így mondta, Lupicino? Farkaska? Annak a dögnek?! – hüledezett a diák, és összébb húzta magán a köpenyét.
– Annak a bárányzabáló rablónak még kedveskedett!? Jó, hogy meg nem csókolta a véres pofáját! – a kalmárok dühösködtek.
– Lupicino… Aztán: – Atyámfia, farkas! – szólt Ferencünk. – Ismerlek én jól, nem vagy te Isten utolsó teremtménye. Csak hát éhes vagy, meg fázol. Ugye, jól mondom, te, didergő lupo?! – Ferenc guggolt, a farkas hevert előtte és a nyelvét lógatta. Aztán ismét megszólalt halk, bársonyos hangon: – Azért mégse kellett volna megenni azt a bárányt, mi marad most ünnepre a szegény Giuseppének? Erre nem gondoltál? – és a farkas mintha zavarba jött volna. – De elvitted a gödölyét is a múltkor, sírva panaszolta Marcello az alvégről, te felfaltad, ők meg éheznek. – Illik ilyet csinálni? – korholta volna Francesco a farkast, de aztán inkább így folytatta, hogy ne bántsa meg nagyon a ragadozó lelkét: – Nem kellett volna kérni inkább? Tudod, farkas testvér: Ha kérsz, adnak neked, ha kopogtatsz, megnyittatik neked. Olvashattad a szentírásban.
– De hát hogy olvashatott volna az az ostoba állat?! – hördült fel a diák.
– A farkas lesütötte a szemét, aztán orrát a Ferenc tenyerébe tolta.
– A véres pofáját! – morogta megvetően az egyik kalmár. – Oszt jól beleharapott! – tódította a másik. De Matteo rájuk se nézett, Ferencet látta maga előtt és a szemébe mosoly költözött, és a farkast, attól pedig egy kicsit megborzongott. Így folytatta: – A farkas megpihentette az orrát Ferenc tenyerén, Ferenc pedig ezt mondta szelíd, szép hangján: Gyere, testvérem, fázol te is, és éhezel. Elmegyünk az én cellámba, ahol ennél egy kicsit melegebb van. Ujjait a farkas nyakán a szőrbundába mélyítette, az állat ott lépkedett mellette, Ferenc le-lenézett rá és Isten tudja, mire gondolt. Aztán fölpillantott az ablakokra, némelyikben gyertya égett, egy-egy megbúvó arc lesett ki rá rémülten.
– Csoda! Azt gondolták, csoda…
– Nem volt az csoda. – Matteo rázta a fejét, szemében tükröződött a faggyúgyertya fénye, árnyéka reszketve vetődött a fogadó falára. – A csoda, hm… a csoda nem ez volt.
– És nem félt Ferenc a farkastól? – kérdezve hitetlenkedve és álmélkodva a diák.
– Ferenc ugyanúgy félt a farkastól, mint minden épeszű ember. De ő a félelmét szeretettel igyekezett elhárítani magától. – A két kalmár morogva csóválta a fejét. Gubbioiak voltak, maguk szemével látták azon a kemény télen Ferencet és a mellette loholó farkast, mégse hitték, amit láttak.
– Ferenc – folytatta Matteo – a farkassal belépett a városszéli ház kamrájába, ahol akkor Gubbioban lakott. Hideg volt a kamra, de a szél nem fújt benne, meg a hó se kavargott. Ferenc didergett a silány vászon csuhában, a farkas a sarokba heveredett, bundája száradni kezdett és hamarosan melegnek érezte. Az asztalon, ón tányérban két soványka hal várt Ferencre, tegnap evett utoljára, nem volt, ahol megsüthette volna a halat. Kivette az egyiket, leguggolt vele és a farkasnak nyújtotta: – Ma halat eszünk, Lupicino. – mondta. Aztán: – Ennyi van, elég lesz kettőnknek. – A farkas mohón kapta el Ferenctől a halat. Ferenc tehetetlenül tárta szét a kezét: – Látod, én ember vagyok, nem ehetek halat nyersen. Hát akkor… – és a másik halat is a farkas elé tolta. Lupicino ránézett Ferencre, mintha mondani akart volna valamit.
– Ugyan, mit mondott volna egy állat egy barátnak, még ha az éjszaka hallal látja is vendégül?! – az egyik kalmár dohogott így, aki az egész történetből egy szót se hitt el. A másik csitította, miközben oldalba taszította: – Eredj már, magad is ott álmélkodtál, a függöny mögé bújva. Mert az utcára nem mertél kimenni.
– Hát aznap nem is – szűrte a szót fogai között a hitetlen kalmár.
– Aztán Ferenc a szalmazsákra heveredett, vékony takarót húzott magára, egyik kezét pedig a földön nyugtatta. Egyszerre csak – így mesélte később Ferenc – hallja, hogy a farkas mocorogni kezd a sarokban. Az állat szeme villogott, és egyre közeledett a szalmazsákhoz. Aztán furakodni kezdett az orrával, felborzolta a sörényét, végül Ferenc keze alá gömbölyödött és elégedetten beleszuszogott az éjszakába. Hajnalig aludtak szépen.
– Hajnalban Ferenc fölriadt, a farkas nem volt sehol. Ferenc rosszat sejtett, felugrott a szalmazsákról és az utcára szaladt. A hegyoldalba épült város zegzugos sikátorait kétségbeesett visítás töltötte be. Az utca szögletén feltűnt a farkas, fogai közt egy csíkos malacot tartott, rázta futtában és loholt vele a város vége felé. Szemből és hátulról, a mellékutcákból és a kapualjakból emberek rohantak elő. Vasvillával, alabárddal, fejszével és cséphadaróval fegyverkeztek föl, de volt, aki csak egy meztelen kést villogtatott a kezében: – Kerítsd! Most vége neki! A bőrét, a fejét! – Ferencnek nem volt kétsége, kinek a vesztét akarják a gubbioiak. A farkas előtt nem volt út a menekvésre, megállt az utca közepén és óvatosan Ferenc felé hátrált, miközben szájában egyre visított a zsákmányállat.
– Engedd el! – szólt Ferenc a farkasra, olyan hangon, amivel aligha lehetett vitázni. Lupo akaratlanul is gyengített fogai szorításán, a malac sivítva rohant gazdájához, a gazda földre dobta szekercéjét, és magához ölelte malacát. – Az enyém, az enyém! – kiáltozta és összevérezte az ingét.
– Öljétek meg a gazembert! Elég már a farkasfogakból Gubbioban! – suhogtak és zörögtek a fegyverek. Ferenc fél térden állt, markát a földre sunnyadt farkas nyakán tartotta. Fölnézett a szekercés polgárra: – Visszakaptad a malacodat, mit teszel most vele? – kérdezte váratlanul.
– Ezzel? – méregette jószágát a szekercés. – Hát hazaviszem… aztán levágom. Arra való – nevetett az ember, miközben a zavarát palástolta.
– Szeret a malacod téged, és te megölöd. Pedig tele a gyomrod ennivalóval. A farkas nem haragudott a malacra, csak éhes volt egyszerűen. Hát mivel vagy te különb az éhes fenevadnál, jóllakott ember? – Ferenc alig hallhatóan mondta el szavait, de azok mégis megtorpantották az embereket. Pedig az előbb még dühödten toporzékoltak és a fegyvereiket rázták. – Ez az állat éhes, adtál neki enni? – kérdezte, de nem várt választ szavaira. – Magad befaltál reggel, asszonyod és fiad is befalt, és most itt rázzátok az ölő szerszámot az éhező fölött. Csak mert négy a lába? – a harcias polgárok egyik csizmájukról a másikra álltak. Ferenc érezte, hogy a farkas testét a félelem járja át, talán a gyávaság, vagy valami mélységes szégyen. Az emberek szoros kört zártak köréjük, a pengék és az élek villogtak, a bunkók sötétlettek, de közelebb nem lépett senki. – Béke lesz a városban, és nem fog éhen halni senki. Se fölfalni a másét. Menjetek most haza…
– Dehogy megyünk! – sziszegte és huhogta a sok rendtevésre kész jóllakott.
– Menjetek haza és hozzatok enni a farkasnak. Most is és minden nap, amíg a tavasz el nem jön. Egyik nap egyik hoz, másik nap a másik. Halat, húsnyesedéket a vágóhídról, amit kidobnátok. – Az emberek morgolódtak, és zavartan egymásra tekintgettek. A szekercés elosont megcsendesült malacával a hóna alatt. Egy öregasszony is haza indult, de visszapörölt Ferenc felé: – Soha ilyen szégyent Gubbioban, hogy mink etessük a falánk farkast! – aki ott maradt, már leeresztette a fegyvert.
– Oda, a szegletkő mellé rakjátok az ételt, és tartsátok vissza a kutyáitokat. Lupo éjjelenként nálam alszik, reggel kiengedem enni, akkor ne járjatok errefelé. – Az emberek morogva elszéledtek.
– Ferenc elengedte a farkas bundáját, a farkas hanyatt feküdt a havas latyakban, négy lábát begörbítette. Ferenc szomorúan szólt hozzá, miközben a fejét csóválta: – Egyszer meg tudtalak védeni, egyetlen egyszer. Legközelebb dorongvégre kapnak és lenyúzzák a bőrödet. Ezt akarod, lupo? Lupicino? Nekik sincs sok, de most majd hozni fognak. Talán elhiszik neked, hogy megjavulsz, talán büszkék lesznek a városukra, amelyik etet és jól tart egy éhes farkast. Vagy – tudod, Lupicino – az is lehet, hogy megmozdul bennük az, amit emberi szóval szívnek mondanak, vagy irgalomnak. És hoznak neked. És semmit sem kell tenned érte, csak elfogadni, csak megenni. Nem leszel kutya, nem kell farkat csóválni és a padka alatt a kezüket nyalni. A város farkasa leszel! – Ferenc fölkelt és a farkas is a négy lábára állt. A sarok felől a zsörtölődő öregasszony közeledett, nehézkesen lehajolt és a ház sarkához cseréptálat helyezett, benne tyúklábbal, csirkeszárnnyal. Rosszallóan nézett Ferencre, a farkast figyelemre se méltatta és elcsoszogott.
– Látod, Lupicino, énrám haragszik, miközben neked megmenti az életedet. – Ilyenek az emberek – de az utolsó szavakat már csak gondolta Ferenc.
– Napokig tartott ez a törékeny adakozás. A városbéliek morogtak a magukra vállalt szolgáltatásért, de a kitett eledel napról-napra, minden reggelre elfogyott a szegletkő mellől. Lupo farkas természetesnek tartotta, hogy falnivalóval telik meg naponta a cserépedény. Ferenc úgy érezte, mintha elmozdult volna valami. A farkasban a falánkság, az emberekben a kőszívűség. Őbenne? Őbenne valami nagy boldogság melege érződött a sáros-zord februárban.
– Egyik reggel motozásra ébredt és vérszagra. A farkas elégedetten lökte be orrával az ajtót és a sarokba hengeredett. Ferenc fölpattant, megmarkolta az állat pofáját és maga felé fordította. Lupo még rágta egy jerkejuh húsának az utolsó falatjait, nyála elcsordult a cella szögletében.
– Hazudtál, te bitang, megint elraboltál valamit! – a farkas sörényébe kapaszkodott és gyenge öklével verni kezdte az állatot. A farkas rávigyorgott. – Farkas vagyok! – lihegte és ismételgette a mámorító szavakat. Aztán a vigyor egyszerre a rettenet álarcává lett. A kamra előtt emberek tolongtak, fegyveresen, az egész város. Hangjuk haragos hörgésbe vegyült. Ferenc és a farkas egymásra meredt. Francesco elengedte a lupot, vagy inkább ellökte magától, az állat ilyet még sose érzett. Ferenc az asztalhoz lépett, markába szorította a göcsörtös, de már fényesre koptatott keresztet.
– Uram, hozzád száll bizalmam. Csak te segíthetsz rajtunk! – Igen, így mondta: rajtunk! – Azok ott kinn megölik ezt itt benn. És én már semmit se tehetek. Magamtól semmit. Szavam hitele elszállt, mint a szél. Csak ha te megteszed, amit képes vagy megtenni. Ha lecsillapítod az emberek haragját. Sose kértelek rá, Uram, de most… – Ferenc nem tudta, hogyan fejezze be a kérést, amelyet az Úrhoz volt intézendő.
– Hogy csodát…! Ugye, hogy csodát tegyen?! – bólogatott fejével izgatottan a diák, a két kalmár és a csapos nő.
– Ferenc jéghideg kezében átforrósodott a tölgyfa kereszt. Már letenni készült, de még mondania kellett valamit: – Uram, én nem akarnám, de lehet, hogy most hazudnom kell! – tétovázott egy szempillantásig, aztán a köpenye zsebébe rejtette a keresztet és a farkashoz fordult. Az ajtót fegyverek nyelével verték és csizmák patkójával rugdosták.
– Francesco lehajolt, megragadta a farkas sörényét és a háta közepét, egyetlen mozdulattal a nyakába kanyarította az állatot. A farkas lába és feje Ferenc két válláról lógott alá, és a mellének ütődött. – Milyen könnyű egy ilyen éhes farkas! – gondolta Ferenc. – Milyen erős ez az apró ember! – valami ilyesmit gondolt lupo a maga gyarló farkas eszével.
– Ferenc a lábával kitaszította az ajtót, és szembenézett a felfegyverzett gubbioiakkal.
– A farkast! – üvöltötték és rázták fegyvereiket. Aztán egyszerre csend lett és a kezek félszegen lehanyatlottak. Ferenc fejjel volt kisebb a gubbioi polgároknál, nyakában sötéten hordozta terhét.
– A farkas elment az éjjel. Most az erdőn csatangol. Ezt a bárányt viszem neki, hogy elverje az éhét. – A gubbioiak utat engedtek Ferencnek, bámulták a göndörszőrű bárányt a törékeny ember nyakában. Ferenc magához szorította az állat lábait, bundája meleget árasztott a hajnali hóesésben. A gubbioiak sorban álltak a sikátor két oldalán, a téren, a kút körül, a városháza és a kapubástya mellett, és bámulták Ferencet, amint lépegetett ki a városból, hátán a báránnyal. Ferenc végignézett rajtuk, az emberek zavartan lesütötték a szemüket, aztán a lábuk mellé ejtették a fegyvereket, a botokat és rámosolyogtak a bárányhordozó Ferencre.
– Ma te viszel neki enni, jól teszed! – biztatta Ferencet a máskor gonosz szavú öregasszony. Ferenc kilépett a városkapun, átvonszolta magát a kőhídon. Amint visszanézett, a felkelő nap bíborba vonta Gubbio tornyait, városfalait. Az emberek hazaindultak.
– Az erdő szélénél Ferenc megállt, hogy lerakja nyakából az állatot, térdre ereszkedett. Terhét a földre helyezte, a szürkebundás bárány megállt előtte és reszketett a hidegtől. Ferenc a fagyos földhöz szorította homlokát és könnyei patakokban folytak. Amikor végre újra talpra állt, nem látta maga körül a bárányt, de a válla még meleg volt. Botladozva indult vissza a városba, de valami váratlan boldogság emlékét őrizve magában.
– Este kaparászást hallott cellája ajtaján. Ferenc résnyire nyitotta az ajtót, a farkas berohant, két lábra ágaskodott, és Ferenc arcát össze-vissza nyalta…
– A szentjit, azért ez csoda volt! – csóválta a fejét Rosalinda asszony. – Hogy bárány lett a farkasból, aztán megint farkas a bárányból – szeme környékét gyanúsan hosszan törölgette a szoknyája aljával.
– Akkor se hittem! – és az egyik kalmár az asztalhoz ütögette poharát.
– Hitted, nem hitted! De láttad magad is, ott ácsorogtál és bámultad az üzleted ajtajából. – korholta a másik.
– Láttam, hittem… farkas, bárány… Igyunk Gubbiora, erre a derék városra!
– Talán inkább Ferencünkre! – emelte a korsót padre Matteo.
– És a farkas, a lupo? Ővele mi lett? – a diák a dolog végére akart járni, poharát türelmetlenül forgatta kezében.
– A farkas ott maradt Gubbioban, Francesco naponta járt a városban a megjavult lupoval. Az emberek kitették a ház elé, amit neki szántak, a farkas néha pukkadásig telefalta magát.
– És aztán?
– Aztán elpusztult Lupicino, megsiratták a gubbioiak, és – képzeld el, barátom! – kápolnát emeltek a farkascsontok fölé.
– Szent lett a farkasból? – álmélkodott a diák.
– Az kellett volna még! – horkant fel a két kalmár és tenyerükkel az asztalra ütöttek.
– Szent nem lett, már hogy is lett volna, de a gubbioiak nem felejtették, hogy volt egyszer valaki, aki előtt minden ajtó és – talán – minden szív megnyílott Gubbioban.
Megjelent: Búvópatak 2011. 2. sz. – A túlsó partról. Bp. 2011. Hungarovox k.
Hozzászólások