A hónapokig néma és elhagyatott
játszótéren most újra gyerekek
rohannak, végre van élet megint.
Arra ébredek, hogy alattunk a téren
a dupla hintán fiatal apuka ül az egyik
hintában, ül, és kántál valami gyerekdalt,
a lába épp, csak leér, a másik hintában
kis gyerek, aki egyfolytában visít.
De most ez nem zavar, mert van benne
némi otthonosság, hogy újra éledt minden,
és elmúlt a járvány. Apuka a visítást elunva
a hintából végre kiszáll, és meglöki a hintát.
A gyerek boldogan kacag, a hinta egyre száll.
Vasárnap reggel van, és bennem felébred a
vágy, hogy újra gyerek legyek, és én üljek
a hintán, vagy legalább én lökhessek benne
valaki gyereket, a fiamat, vagy talán Mukit,
kivel egykor bejártuk a környék játszótereit,
és kipróbáltuk az összes hintát, egészen
addig, míg ő is felnőtt, és itt hagyott engem
magamra, a játszótér felett, a hetediken.
Hozzászólások