Mindig ott ült. Közvetlenül a bejárattól balra. Egy kis asztal, tele kartotékokkal, mögötte a kényelmetlen hokedli. Napi nyolc órában. Szemén a szódásüveg szemüveggel. Mindig frissen borotváltan, enyhe dohányillat lengte körül. Mindenkinek előre köszönt. Az ismerős, visszatérő vendégek hogyléte iránt érdeklődött. És közben már elő is halászta a kartont. Mindezt olyan természetességgel, hogy az olvasóknak egy idő után fel sem tűnt. Ha képzavarral élhetek, ő egy bevált bútordarabbá vált az ósdi könyvtár leltárában.
Kisfiaimmal sokszor megfordultunk Nála. Abban az időben a nyomtatott irodalom volt a „menő”. Az e-book még nem létezett. Volt, hogy segítségét kértük, vettük igénybe. Szívesen kalauzolt el a legrejtettebb sarkokba, ahol a keresett kottát, kötelező olvasmányt is rövid időn belül előkereste. Csodálkozva tekintettünk fel Rá. Csak most tudom, mintegy másfél-két évtized távlatában, hogy neki ez volt az otthona, az élete.
Aztán változások következtek be. A régi könyvtárakat bezárták. A régi és újabb könyvek egy új, modern épületben kaptak helyet. A számítógépek lassan mindnyájukat kiszorítják. Pár napja a belvárosban elhaladtam a régi könyvtár épülete mellett. Az esti szürkületben egy görnyedt alakon akadt meg a szemem. Amikor elhaladtam mellette megcsapott a dohányillat. Szemébe húzott kalapja alatt megcsillant a szódásüveg szemüveg. Remegő kezében egy zsebkendőt szorongatott. Úgy tett, mintha a szemüvegét törölgetné.
Hozzászólások