A szülőföld
Albert Camus érzékenyen reagált azokra a benyomásokra, amelyeket az általa lakott vagy meglátogatott városok tettek rá: „Megtanultam, hogy vannak városok, amelyek olyanok, mint azok a nők, akik felforgatják és megsebzik lelkünket, és egész testünkön érezzük bizsergető forróságukat, ami egyszerre borzalom és gyönyör.”
Algír
Camus barátaival Algírban
Camus számára a legfontosabb város Algír, ahol gyermekkorát és ifjúságát töltötte. Camus Algír szegénynegyedében, Belcourt-ban, a rue de Lyon 93-ban töltötte gyermekkorát és ifjúságát, ahová férjének halála után anyja költözött gyermekeivel. Algírról a legrészletesebben az 1994-ben posztumusz megjelent Az első ember című regényében olvashatunk. A gimnáziumba igyekvő gyerekek egy látványos téren szállnak le a villamosról: „Még három megálló múlva jött a Kormány tér, ott szálltak le a gyerekek. A tér, melyet három oldalról fák és árkádos házak vettek körbe, a fehér mecsetre nyílt, azon túl a kikötő terült el. Középen emelkedett az orleans-i herceg patinás szobra, ragyogott a verőfényben, rossz időben azonban nedvedzett a megfeketedett bronz”.(Az első emberből való idézetek forrása: Albert Camus Az első ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995. Vargyas Zoltán fordítása).
Algír. A Kormány tér.
Innen a Bab-Azoun utcán keresztül menve jutottak el a tanulók a gimnáziumig: „A Bab-Azoun utca szűk kis utca volt, a kétoldalt hatalmas négyszögletes oszlopokon nyugvó árkádsor még keskenyebbé tette, épp csak a villamosnak maradt hely.”
A Bab-Azoun utca
Az utca végén, egy téren állt a gimnázium: „A Bab-Azoun utca végül egy nagy térre futott ki, melyen balról és jobbról ott állt egymással szemben a kaszárnya meg a gimnázium. A gimnázium háttal állt az arab városnak, meredek, nedves utcák kapaszkodtak fel mögötte a dombra.”
A gimnázium, ahol Camus tanult
Camus legismertebb és legolvasottabb regénye, Az Idegen. Cselekménye Algír Belcourt nevű külvárosában játszódik, ahol Camus felnőtt.
Belcourt
A regényben megnevezett rue de Lyon végén található a futballpálya, ahol Camus gyerekként a labdát rúgta társaival. De maga a börtön és az Igazságügyi palota is a valóságból átvett helyszínek. A tengerpart, a gyilkosság színhelye Algírtól mintegy öt kilométerre található. Az idegenben olvassuk: „Kibuszoztunk az Algírtól pár kilométerre levő tengerpartra, a szárazföld felől nádas övezte strand egészen be volt szorítva a part menti sziklák közé.” Egy másik részben ismét csak a strandról ír Camus, ezúttal szeretőjének, Marie-nak kedvenc virágát, az aszfodéloszt is megemlíti: „Algír külvárosában szálltunk le. A strand közel volt a buszmegállóhoz. Csak egy sík területen kellett keresztülvágni, erről a sík területről, ahonnan már látni lehetett a tengert, meredeken lejtő út vezetett a strandra. A fennsíkon, amelyet piszkossárga kő borított, az aszfodéloszok hófehér szirmai élesen rajzolódtak ki az acélkék ég hátteréből. Marie viaszosvászon táskájával a virágokat csapkodta, és közben kedvtelve nézte, hogyan repülnek a szirmok szanaszét.” (Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása)
Az idegen strandja és Meursault szeretőjének kedvenc virága, az aszfodélosz „a fennsíkon”
Oran
Camus 1940 májusában befejezi Az idegent, szeptemberben a Sziszüphosz mítoszának első részét, s az év végén Oranban találjuk az írót. Orant jól ismeri, felesége orani születésű, és Camus dolgozott is a városban. Az 1946-ban megjelenő A pestis című regényének színhelye lesz a város: „Azok a különös események, melyekről ez a krónika szól, 194*-ben játszódtak le Oranban. Általános a vélemény, nem is illettek ide, mert kissé meghaladták mindazt, ami mindennapos. Márpedig első pillantásra Oran mindennapos város: francia megyefőnöki székhely az algériai tengerparton, mindössze ennyi. Maga a belváros, valljuk be, csúnya. Úgy egészében nyugodtnak látszik, s időbe telik, míg az ember észreveszi, vajon miért is üt el annyira a földkerekség annyiféle kereskedővárosától. Hogyan lehetne például érzékeltetni az olvasóval egy olyan várost, ahol se galambok, se fák, se kertek, ahol nem hallani szárnysuhogást, levélzizzenést? Az évszakok váltakozását csak az égről lehet leolvasni. A tavasz úgy jelentkezik, hogy mindössze a levegő változik meg, vagy úgy, hogy pöttöm árusok virágkosarakat cipelnek be a külvárosokból; a piacon árusítják a tavaszt. Nyáron a nap lángba borítja a kiszikkadt házakat, és szürke hamut szór a falakra. Ilyenkor aztán csak a zárt spaletták árnyékában lehet élni. Az ősz ezzel szemben feneketlen sár. A szép napok csak télen köszöntenek be.” (Győry János fordítása)
Oran
Camus az 1954-ben megjelent A Nyár című esszéjében is ír Oranról: „Ezt látjuk Oranban: 1. Kávéházakat koszos pultokkal, teleszórva légyszárnyakkal és lábakkal, a mindig üres kávézó dacára mindig mosolygó tulajt. A „kis fekete” itt tizenkét sous volt, a nagy tizennyolc. 2. Fényképészek boltjait, ahol a technika semmit sem változott a fényérzékeny papír feltalálása óta. 3. A temetkezési vállalkozások figyelemreméltó bőségét. Ez nem azt jelenti, hogy Oranban többen halnak meg, mint másutt, de úgy gondolom, hogy nagyobb ügyet csinálnak belőle.”
De a turisták nem ezt az Orant látják. És a város szépségeiről is ír Camus ugyanabban a kötetben. Elsősorban az Aïdour nevű, 429 méter magas hegyről vagy inkább dombról, amely a város fölé magasodik a Santa-Cruz erődítménnyel és a kápolnával: „Oran felett az Aïdour hegy a fennsíkkal és az ezernyi odavezető úttal. Régen kocsival járható utak hálózzák be a domboldalt, amely a tenger fölé emelkedik.” .
Az Aïdour hegy a Santa-Cruz erőddel és a kápolnával
Oran egyik nevezetessége, a Maison du Colon Georges Wolff és Ernest J. Brunier alkotása, amelyben Oran valamennyi, a gazdálkodással foglalkozó intézmény irodáit elhelyezték. Az épület felavatására 1931-ben került sor. Ma a Kultúra Palotája elnevezéssel, kulturális intézményként működik konferencia és kiállító termekkel, könyvtárral, kávézóval. 2009 óta folyamatosan újították fel az épületet, amelynek ékessége egy Belmonte nevű festő Mater Afrika elnevezésű, 280 négyzetméteres mozaikja, két oldalán Bacchus és Ceres domborművével.
A Maison du Colon, a mai kultúra palotája és a mozaik
Camus így mutatja be az eredeti épületet: „A város szívében felépült egy közösségi ház, amely számtalan mezőgazdasági szervezetnek ad otthont, amelyek ezt az országot éltetik: la Maison du Colon.”
Tipáza
Tipáza már az i. e. 5. században létezett, fénykorát a 2. században érte el. A turisták által kedvelt római romok ma a világörökség részei. A Nász Tipázában című esszéjében Camus így emlékezik meg a csodálatos helyről: „Tavasszal Tipázát az istenek lakják, és az istenek a napfény, a fehér üröm, az ezüstös fényű tenger, a vakítóan kék ég, a virágokkal borított romok és a kőrakások között buzogva feltörő fény között beszélgetnek.”
Tipáza. A város, a táj és a római romok.
Tipáza egyik legfontosabb archeológiai látványossága az 5. században épült Szent-Salsa Bazilika, amely eredetileg egy 15×15 méteres négyszög alakú templom, főhajója 7,5 méter széles és két sor oszlop övezte. A tizenhatodik század első felében a bazilika jelentős átalakításon ment át, harminc méter hosszú és tizenöt méter széles lett. Camus ezt írja róla: „A Szent-Salsa Bazilika keresztény, de bármelyik részéből kitekintve az egész világ melódiája jut el hozzánk: fenyők és ciprusok a lankákon, avagy a tenger, ami húsz méteres habokat vet. A domb, amin a Szent-Salsa van, felül lapos, és a szél szabadon áramlik az oszlopcsarnokok között. A reggeli napsütésben egy nagy boldogság lengedez a térben.”.
A Szent-Salsa Bazilika és a templom mozaikja
Tipázát az alábbi rövid, angol nyelvű videón meg lehet tekinteni:
https://www.youtube.com/watch?v=Y3kdAi7mMhg
Dzsemila
A dombos területre, kilencszáz méter magasan épített város az első század óta létezik. Virágkorát a harmadik században élte. A negyedik században a kereszténység megjelenésével újabb építkezésekkel bővítették a várost. A városkapukon belül helyezkedett el a színház, a fórum, a piac. A romvárosban 1909-ben kezdték el az ásatásokat. Camus többször is visszatért a nyugalom eme szigetére: „Dzsemilához sok idő kell. Ez nem egy olyan város, ahol megállunk, majd továbbmegyünk. Innen nincs út sehová és egyetlen országra sem nyílik. A halott város egy cipőfűző formájú hosszú út végén van, és minden fordulónál egyre hosszabbnak tűnik. Amikor végre feltárul a magas hegyek közé ékelődött, kihunyt fényű fennsíknak egy csonterdőre hasonlító sárga csontváza, Dzsemila a szeretet és a türelem egyfajta szimbólumává lesz, ami elvezet bennünket a világ dobogó szívéig.” – írja Camus a Szél Dzsemilában című esszéjében.
Dzsemila
Hozzászólások