Közvélemény-kutatás
Sikerült foglyul ejtenie a gonosz embert. A Gonoszt. Azóta, hogy eltervezte, mindig valóságos diadalérzéssel gondolt erre a pillanatra, ám most mégis inkább szégyenkezés fogta el, és lelkifurdalása támadt, mintha bűnt követne el.
A törvény őrei és az igazságszolgáltatás tisztségviselői is mind a Gonosz szolgálatában álltak, így hát a saját küldetésének tekintette „helyreállítani a rendet”, ahogy mondogatta magában.
Egy fához kötözte a foglyát, a hozzá képest alacsony termetű és majdhogynem törékeny alkatú, alig középkorú férfit, majd hátralépett néhányat. Amaz mindvégig hallgatott, csak ekkor szólalt meg.
– Súlyos hibát követtél el, és drágán megfizetsz majd érte – mondta rezzenéstelen arccal, minden indulat nélkül.
– Éppenséggel nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzhess – válaszolta ő némi hallgatás után.
– Ha valóban nem lennék abban a helyzetben, akkor nem is tenném – vágott vissza amaz.
Felfoghatatlan volt számára ez a magabiztosság; nem is sejtette, hogy éppen az ő egyéniségének, jellemének meghatározó vonása, az emberség, melyet amaz a modorából és bizonyos gesztusaiból – nem ütötte meg őt, nem is illette durva szavakkal, és ahogy megkötözte, ügyelt arra, nehogy fájdalmat okozzon neki – rögtön kikövetkeztetett, az szolgált alapul hozzá. Az emberség, mely a Gonosz értelmezésében gyengeséget, sebezhetőséget jelent.
Azt se értette, miért lett egyszeriben semmivé az iránta érzett gyűlölete és megvetése. Hiába gondolt a bűneire, a rémtetteire; mintha most mégse talált volna meggyőző indokot az ítélete végrehajtásához.
– Hány embert öltél meg? – kérdezte, hátha kellő indulatot vált ki belőle a válasza.
Amaz felnevetett.
– Nem tudom – felelte aztán. – Mindegy is. Csak az első számít. Akárhányat ölsz is meg utána, sose fogod érezni azt, amit legelőször, amikor gyilkossá leszel.
E félreérthetetlen célzástól teljesen tanácstalanná lett. Egy lassú, tétova mozdulattal mégis elővette a pisztolyt a kabátja zsebéből, és rászegezte a Gonoszra. Az gúnyosan mosolyogva nézett a szemébe.
– Ha jó ember vagy, netán te vagy maga a Jó – mondta –, akkor nem húzod meg a ravaszt. Okosabban teszed, ha eloldozol, és visszaadod a pisztolyomat. Megbocsátok neked, és futni hagylak. Szavamat adom…
Egy irodalmi folyóiratnak adtam át közlésre a fenti írásomat nemrégiben, burkolt közvélemény-kutatás céljából a halálbüntetésről és az önbíráskodásról, az olvasókra bízva a történet befejezését. A válaszadók nagy többségének változatában a Jó meghúzza a ravaszt. A többiben nem viszi rá a lélek. Megbízik a Gonosz adott szavában, eloldozza, és visszaadja neki a pisztolyát, az azonban kigúnyolja, megalázza, majd végül lelövi őt. Arra, hogy állja a szavát, alig akadt példa.
Az én képzeletbeli változatomban is végez a Gonosszal a Jó, ám aztán átveszi a szerepét, azonosul vele. Következésképp.
Bizonyosság
A boldog szerelmespárnak olykor egybemosódott álom és valóság; mintha a valóság álmukban folytatódott volna, álmuk pedig a valóságban.
Egy szikla peremén üldögéltek. A langyos szellő a kora nyár bódító illatát hozta az alattuk elterülő völgy felől. A nap már túl járt a delelőn, az eget könnyű felhők fátyolozták.
– Azt álmodtam legutóbb – szólalt meg a lány –, hogy leszakítottál nekem egy virágot, és én a hajamba tűztem.
– Én ugyanezt álmodtam – mondta a fiú –, vagyis, hogy leszakítottam neked egy virágot, és te a hajadba tűzted. A templom előtti parkban.
– A templom előtti parkban – bólogatott a lány. – Éppen delet harangoztak.
– Igen, éppen delet harangoztak – mondta a fiú. – Hiszen az nem is álom volt, hanem valóság! – kapott észbe. – Most viszont biztos, hogy álmodunk. Túl szép ez a táj ahhoz, hogy valóságos legyen.
A lány gondolkozott egy kicsit, majd kivette a hajából a virágot, és a tenyerén tartva, mintegy bizonyítékként megmutatta a fiúnak.
– Itt a virág – mondta lelkesen. – Mégse álmodunk.
– Ez nem bizonyít semmit – mondta erre a fiú. – A valóságból bármit át lehet hozni az álomba. Az álomból átvinni a valóságba akár csak egy szál virágot is, arra viszont még a mágia legnagyobb mesterei se képesek.
– És ha levetnénk magunkat erről a szikláról? – kérdezte a lány.
– Nagyszerű ötlet – válaszolta a fiú. – Ha meg merjük tenni, akkor semmi kétség, hogy álmodunk.
Felálltak és egymásra nevettek, ám ahogy aztán összeölelkezve lenéztek a mélybe, egyensúlyukat vesztették.
Hosszan visszhangzott a völgy felett elfojtott kiáltásuk. Talán a halál rémülete volt abban a kiáltásban, talán a repülés boldogsága.
Én, aki álmodtam őket, sose tudhatom meg.
Hozzászólások