miként a sólyom az időtlen kezen
úgy ült a galamb fent a téli fán
mentünk
kék hócsillagokért
sötétarcú kövek
takarták el az elveszett mesét
kis házak körülzárt tiszta világát
hol néha-néha felsírt a cinkehangú szél
kék udvarokban lovak füstölögtek
szerszámok kedve fénylett kék vasárnap
ezüstruhájú tündér
kerek szoknyában forgott
s az utcák elfeledték önmaguk
kék hócsillagot tükrözött az ablak
bohócos fiatalság
piros sapkája lobbant
s ezüstruhájú tündér
kerek szoknyában forgott
a fenyők égbenyúló
égő tükörhegyén –
emlékszel?
kék vasárnap
berúgtuk régi pincék
vasakkal zörgő mélytorkú kapuját
sötétarcú kövek közt
hordók mélyében ringott az elveszett mese és a hóra
csak hullt tovább a kristályos harangszó
de távolabb az erdőszél ügyetlen
félreugró bokrai közt a távol
csend fuvoláit lassan fújni készült
a fák a fényt az alkonyt elfeledték
fenyők tükörhegyében
csak önmagukat nézték mindig az alkonyok
Hozzászólások