Nagybánya és környéke tiszteletére
Szonett-koszorú
1.
Fűszál, fények ragyogtak,
Színes harmatcsepp gyöngyök,
Párából szőtt göröngyök
Rejtett kincseim voltak.
Lankák villanó vállán
Menyasszonycsokrok álltak,
Illattal messze szálltak
Zümmögő méhek szárnyán.
Törékeny testet öltve
Mosolyt küldött a földre
A tavasz almavirága.
Titkot, szépséget lestem,
Testvéreimet kerestem,
Nem voltam soha árva.
2.
Nem voltam soha árva.
Kék szitakötő szárnyon,
Harmatos harangvirágon,
Csermely dalába zárva
Lakozott érző lelkem.
Kis foltos szalamandra
Kezemen átszaladva
Köszöntött, barátja lettem.
Testvérré fogadott a rét,
A hegyek éltető levét
Hűs borvízbe zárva
Ittam, dicsértem a napot,
Mígnem álomba ringatott
Virágok, s lombok árja.
3.
Virágok, s lombok árja,
Friss földszag, üde levél,
Elbűvöl, belül zenél,
Virít az örömfa ága.
Gondolatim rezdülése,
Atomok, molekulák
Járnak pezsegve át meg át.
Ősi hitemért cserébe.
Tenger a csend körös-körül,
Hullámzása elcsendesül
Ha madarak dalolnak.
Szólni istenkísértés,
Mégis legyőz az érzés:
Méze csurran a szónak.
4.
Méze csurran a szónak.
Költő, ki szítja hevét,
Így hozza üzenetét
Tűnő szépségnek, jónak.
Dallamot, ritmust, ad át
Világunkért aggódva,
A béke nyugalmát óvja
S üzen egy századon át:
Ne legyen vér, gyalázat,
Öldöklés, gúny, alázat,
Áldozat-kérő élet!
A jó az Embert megillesse,
Derű, tisztesség övezze,
S tüzes csillagú éjek.
5.
Tüzes csillagú éjek,
Nyár-szagú bíbor alkonyat,
A kert ölén csodáltalak,
Ahol vágyak és remények
Rózsaszirmomra gyűltek,
Míg Kertemből a fény,
S a borzas eperfa tövén
Szőtt álmok elrepültek.
Szabadság édes honát
Vágytam, boldog hazát,
Szeretném még, ha volna:
Börtönben az igazság,
– Életfogytiglani fogság –
Álmodni bűn ma róla.
6.
Álmodni bűn ma róla.
Lankák, tejszagú rétek,
Kincsüket rejtő mélyek
Léte képzelgés volna?
Sodor jövendőnk sodra.
Ezer csatában érő
Dicső múltunkat értő
Tettekre int az óra.
Ha érez veszedelmet,
Anyjához fut a gyermek.
Nyiss ajtót első szóra!
Várd Őt! Testedből testet,
Etesd, fekhelyét vesd meg.
Vigyázz a rendre, jóra!
7.
Vigyázni rendre, jóra
Küldetés ma, nem érdek,
A józan ész, s temérdek
Más ok jöhet még szóba.
Káoszt teremt a rossz ítélet,
A nép, a tömeg szenved,
Megdöntené a rendet…
Aki mást jósol, az téved!
Jobb sorsot tán újra megél,
Új nap hajnala, ha kél,
A nyughatatlan lélek,
Kenyér, betevő falat
Kell, s lesz remény, akarat.
Példát adnak a vének.
8.
Példát adnak a vének:
Egységben él az erő,
Itt kevés az ellebbenő
Szózat, üres ígéret.
Világot vált egy hegedű,
A ritmus lelkeket forgat,
Vedd kezedbe a tollat
Költő! Álmodni gyönyörű!
Olvassza be kohód tüze,
Vigye gyors folyód vize
Messze tőlünk a gondot,
Ébredni önmagunkra
Taníts! Nevel a munka,
Tenni kell jól a dolgot.
9.
Tenni kell jól a dolgot!
Terveid villanófénye
Ha kell, akaratodig ér le,
Amit elkezdtél, megoldod.
A siker méz-íze olvad,
Tetted az erős mágnes
Lázít, titokban rád les
Hódítója a Holdnak.
Küzdj! Nehogy elriasszon
A kétely, sárba dagasszon,
A tudást magadban hordod!
Nincsen szer, ami lemossa
Tisztára, illatosra
Becsületen a foltot.
10.
Becsületen a foltot
Ne védelmezze senki,
Nem szabad elfeledni
A bűnt, ha sorsokat rontott.
Legyen példás ítélet!
Nem menekülhet sírba,
A sors időfalára írva
Világít minden rémtett.
Reményeink romtemploma
Meghasonlásaink kora
Valóság. Ne óvja lepel.
Századok felgyűlt szennyét,
Felbolydult vétkes rendjét
Áradás nem mossa el.
11.
Áradás nem mossa el,
Lelkünkben él a kincse
Ha szépség ver bilincsbe,
S tündöklő fénybe emel.
A Fenyők illata ritmus,
Tündérvilágom ébred,
Madárdal a kíséret,
Oltárt emel a himnusz.
Nem ismeri a szépet
Aki nem ismer téged
Hazám tépett virága.
Idők vihara tombol.
Fosztva bár gyümölcstől,
Lombtól, szilárdan áll a szálfa.
12.
Szilárdan áll a szálfa.
Századok vére loccsan
Lebukó alkonyokban,
Lángol, parázslik ága.
Rokon a sorsunk útja!
Sziklába ér gyökér,
A szívós fa, mégis megél:
Az edzett jut a csúcsra!
Fenn a tér-idő lépcsőfokán,
Túl a gyötrelmek hadán
Nemesebb lesz az árva,
Ha nincs, ki felkarolja
Gyémántfény mintha volna
Kőszirten egymagába…
13.
Kőszirten egymagába’
A sasok királya fészkel.
Céltudat, s hit vezérel
Józant e rút világban
Tekintély-tornyok romba’,
Szennyhullám, bűzlik árja,
Oltárt röpít a sárba
Vad szó, ütleg, goromba
Játék, alantas szellem.
Ember az ember ellen!
A józan ész nem éri fel…
Nem veszhet el a Szépség,
A Jóság szívünkben él még,
Viharral dacolni kell!
14.
Viharral dacolni kell,
Verjük a lármafákat!
Előttünk ez a század,
Tőlünk függ, mint múlik el.
Szeretni ezt a tájat
Anya tanítson újra,
Nehéz a népnek útja
Kik ezt vallják hazának!
Volt gyászunk, volt dicsőség,
Szegénység, néha bőség,
Lélekharangok kongtak,
Küzdöttünk dacos téllel,
De tavasz eljöttével
Fűszál, s fények ragyogtak…
15.
Mesterszonett
Fűszál, s fények ragyogtak,
Nem voltam soha árva
Virágok, lombok árja
Méze csurran a szónak.
Tüzes csillagú éjek
Álmodni bűn ma róla.
Vigyázni rendre, jóra
Példát adtak a vének
Tenni kell jól a dolgot,
Becsületen a foltot
Áradás nem mossa el.
Szilárdan áll a szálfa
Kőszirten egymagába
Viharral dacolni kell!
- dec. 28.
Hozzászólások