Fürtös a termet és zsenge, rugalmas,
alig zöldült, bolondos, friss jegenye,
karja még integet törékeny, karcsún,
s a halkult zongorán az ujja piheg.

Körötte bársony úszik, és plüss, brokát,
szalad egy nagykabát, s délceg mosoly,
viszi messze szerelme szívverését,
tavaszi csokrában az ifjú leányt…

Ősz illat hajol az ablakon, szelíd,
finom kezével etűdöt komponál,
megpördül, s könnyed futamként fölszalad
a lombja hullott, hajdani jegenyén.

A csöndes magány, a viseltes szépség
óarany brokáttal fonja a szobát,
s a meleg bordó fölébreszt a szívben
egy régi csókot, s egy forró ölelést.

Lelkén tavasz nyílik, pillanat, s virág,
könnyén megcsillan a fáradt, esti fény,
szaladó mosolyt lát, ifjú kedvesét,
csokrot lobogtat, s behívó levelét…

s az emlék sós ízben oldódik lassan,
és tűnik az ajka apró szegletén.

Megosztás

Tweet