Hó szitál békét tisztuló tájra,
illatot hoz, mintha anyám sütne,
s apám jeges idődiót törne,
a jégvirágos távol.
Tavam sarát így mostad le ma is,
tündérrózsám hófehérben ébred,
szakajtónyi, múltam messzijéből,
a javaim, csak Neked.
S mérlegre téve tetteim súlyát,
megérted e tétova lépteket,
reggeleim napfényben aratnak,
s jövőre is tán vetnek.
Várhatlak hát, gyűjtelek magamban,
s hogy miként találsz azon az estén…,
készülök addig, magam sem tudhatom,
fogadd igyekezetem.
Hozzászólások