A mozdulatlan
mozdulni látszik.
Porszemekben szitál
az örökhöz hasonló, –
a kánikulát megtörik
lassan a szellők,
a szél kecses, kimért
tánclépései.
Ökörnyálban örvénylik
apám hangja,
az egykori még utolér
s az arctérkép foszlányain
a száj, amint az ital
megoldja szigorúságát
gyermekkorom valamelyik estjén,
sandítva néz rám és dadog:
„téged én csináltalak
biztosan, mert az arcod
s az orrod az enyém.”
Csak ennyi volt,
ennyi jutott, a meghittből
ez a félrészeg mondat él, –
történetéből kihagyott,
nyelve hegyén mi sorvadt
kimondhatatlanul –,
mit fojtott belé
a férfibüszkeség?

Megosztás

Tweet