Bűnbánat
A levélnek nincs címzettje, keltezés és aláírás se szerepel rajta. Bevezető sorai érdektelenek.
___⹂…Álmomban egy mesebeli, pazar kertben jártam; szebb talán csak a valaha volt Paradicsom lehetett. Meg se próbálkozom a leírásával, hisz aligha tellene a képességeimből, de ha mégis, hosszú oldalakat töltene meg, mondandóm szempontjából pedig csak az a fontos, amit átéltem benne. Hosszan írnom viszont arról is fölösleges volna.
___Mindjárt rájöttem, hogy ez az a hely, ahová mindig is vágytam, rögtön utána pedig arra jöttem rá, hogy már jártam ott valamikor, nagyon régen, talán még öntudatra ébredésem előtt, sőt az lehetett az otthonom. Végül pedig arra jöttem rá, hogy az én birtokom az a kert; annyira az enyém, hogy bennem rejtezik, az én lelkem mélyén, egész hatalmasságával, végtelenségével. Időtlen derű honolt benne, lelkem e bugyrában; a tiszta, romlatlan, feltétel nélküli szeretet derűje. Az eredendő szereteté, amiben minden erény gyökerezik, aminek nincs megnevezhető tárgya, és amit örökségül, egy életre szóló útravalóul kaptam a világra jövetelemkor, vagy inkább már a fogantatásomkor, mint bizonyára mindenki más.
___Álmom varázsát, az eredendő szeretet derűjét áthoztam magammal a valóságba. Soha nem ismert melegséggel töltött el sorstársaim közelsége, legszívesebben megöleltem volna mindegyiket, ugyanakkor tiszteletet és rokonszenvet éreztem az őrök iránt, akkor először. Ösztönös óvatosságból igyekeztem mégis egykedvűnek, sőt komornak mutatkozni, mint amilyen mindig is voltam. Könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem a testemet, mintha bármikor felemelkedhetnék a földről.
___Javában délelőtt volt már, amikor egy durva rendre utasítás hallatán ráeszméltem, hogy hol vagyok, és akkor szertefoszlott a varázslat. Érthető ez a késedelem, hiszen már rég elfogadtam és megszoktam sajátos életkörülményeimet, régóta otthon éreztem magam ebben a zárt, szigorú törvények keretei közé szorított, zord világban, annyira, hogy szinte szabadnak éreztem magam; pontosabban nem éreztem magam kevésbé szabadnak, mint annak előtte, abban a másik világban. Természetesen arra is ráeszméltem, hogy miért vagyok itt.
___Bűnöm súlya, amit mindeddig szinte nem is éreztem, most valósággal összeroppant, agyonnyom. Megbánásom őszinte, mélységes. Tudom, ennek kellő hitelességgel csak oly módon adhatom tanúbizonyságát, hogy röviddel a szabadulásom előtt, tizenöt évnyi börtönélettel a hátam mögött végrehajtom magamon az ítéletet, amit annak idején bizonyára sokan tekintettek, kimondva-kimondatlanul, a nekem kijáró egyetlen méltó büntetésnek. Okkal.
___U. I. Nem szerettem olvasni, nem is emlékszem, mikor vettem utoljára könyvet a kezembe, s talán egy tucatnyi, legfeljebb egyoldalas levelet ha írtam életemben a magam esetlen módján, és az is nagy erőfeszítésembe került. Hogy e rövid írás minősége némi jóindulattal mégis irodalmi mércével mérhető, alighanem az is az álmomnak tudható be; nevezetesen annak, hogy feltárult előttem a lelkem mélyén rejtező édenkert. Ami – meggyőződéssel hiszem – ott rejtezik mindenki lelkének a mélyén.”
___– Úgy gondolom – szólalt meg a börtön orvosa, miután elolvasta a levelet és visszaadta a börtönparancsnoknak –, el kellene küldeni az egykori áldozat közvetlen hozzátartozóinak.
___– Egy másolatát – mondta az helyesbítőleg. – Ez az irattárunkba fog kerülni.
Hozzászólások