„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Minta-dalárdai diadal a Miskolci Országos Dalosversenyen (1884)
Kezdjük ezt a részt a dalosverseny fontos szereplőinek, a szakmai zsűri tagjainak fölsorolásával. Id. Ábrányi (Eördögh) Kornél zeneszerző, zeneíró, az országos szervezet titkára (1822-1903), Bartay Ede zeneszerző, zenepedagógus (1825-1901), Engeszer (Engesszer, Engesser) Mátyás karnagy, zeneszerző (1812-1885), Hubay (Huber) Jenő hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus, az MTA tb. tagja, Huber (Hubay) Károly fia (1838-1937), Huber (Hubay) Károly zeneszerző, karmester, hegedűművész, zenepedagógus, Hubay Jenő édesapja (1822-1885), Simonffy Kálmán nótaszerző (1832-1888). Ők voltak a ma is ismert, ma is fölkutatható személyiségek. Kovarcz Emil, Pap Dezső, Tóth Sándor szintén zsűritagok lettek. Ők a maguk korában voltak ismert személyek.
Mielőtt végre közölném az 1884. évi Miskolci Országos Dalosverseny várva várt eredményét (amelyet egyébként már a címben is lelepleztem), előbb közlöm az első írást, amelyben id. Ábrányi Kornél országos egyesületi titkár, visszaemlékezvén később erre a dalos ünnepre, a következőket jegyezte meg a kezdésről, a minta-dalárdákkal kapcsolatban: „… a köteles hét mintaegylet közül csak kettő jelent meg a küzdőtéren: a debreczeni (sic!) és a pécsi. A többi többféle ok fölhozása mellett távol maradt (intim utólagos megjegyzés: csak nem a pécsiektől vagy a versenytől ijedtek el?). Hanem az is igaz, hogy e két országos hírű dalegylet aztán a szó szoros értelmében megfelelt a minta czímnek (sic!).”
Most pedig eljött az ideje a végeredmény ismertetésének. De ne én tegyem meg ezt, hanem a kor legilletékesebbje, az országos titkár és zsűritag, id. Ábrányi Kornél. Második idézetként ugyanis ő ezt közölte a dalosverseny ottani hivatalos lapjában – az eredményhirdetést követően: „A debreczeni dalosversenyek lefolytával (sic!), ezelőtt két évvel, azt jegyezték meg illetékes emberek, hogy a haladás, melyet a magyar dalárdák tanúsítottak, nagyszerű. Hát most, a miskolczi első dalverseny lefolyása után mit mondjunk a hallott eredményhez? Hallottunk komoly állítást, a zenészeti ismeretek igen magas fokán álló emberektől, hogy dalárdáink jó része a külföld bármely dalárdájával szemben diadalmasan kiállja a versenyt – nem is említvén a pécsit, mely fölülmúl mindent. Büszke örömmel telik meg keblünk, midőn a kultúrának, a művészetnek íly (sic!) magas fokán látjuk dalárdáink által kifejtve… Hát a minta-dalárdák? A debreczeni és a pécsi. Valóban őszinte örömmel nyújthatjuk ez elnevezést mindkettőnek. Amíly (sic!) gyönyörűen a debreczeni dalárda énekelt, arra csak minta-dalárda képes, kinek tehetsége és ambiczionált (sic!) állása minden erőt és érzést az ajkra gyűjte (sic!). És ha az a pécsi dalárda oly utolérhetetlen nem volna! No de őket vigasztalhatja, sőt büszkévé teheti az, hogy a pécsi dalárda győzhette le csupán.”
Harmadikként szólaltassunk meg egy miskolci újság korabéli tudósítóját, aki így írt az akkori idők jelentős eseményéről: „Csak a pécsi, meg a debreczeni dalárdák nem sokat törődnek a díjjal. Úgy ők maguk, mint a közönség ismerik e két minta-dalegylet becsét. A hamisítatlan közvélemény kimondotta (sic!) már fölöttük az ítéletet bámulatával és lelkes ováczióival (sic!). A pécsi dalárdával csak az az egylet versenyezhetne sikerrel, amelyikben egy másik Hoffer működnék… A debreczeniek is tudják ezt, és még sem haragszanak Hofferre.”
Hoffer Károly (1843-1921) méltatása mellett a pécsi „dalművészekről” szintén csak a magas fokú dicséret hangján emlékezett meg egy másik helybéli sajtótermék, de megdicsérték a hajdúsági énekkarosokat is: „Első s legkitűnőbb daláregylet: a pécsi. Oly magas fokán áll a művészetnek, amelyet megközelíteni alig lehet. Látszik, hogy milyen komoly irányú és öntudatos emberekből áll az egylet, a ’Talpra magyar’ minden egyes taktusa elárulta a mély tanulmányt, és az önálló gondolkodást. A hatásvadászatot nem keresik, de ez jő magától ellenállhatatlan erővel, amely hódít és elseper maga előtt minden szőrszálhasogató ellenvetést. A pécsieket nem lehet kritizálni, őket csak csodálni lehet. Az a hév, az a kellem, és az az öntudatos határozottság, amely föllépésükben nyilatkozik, hódít és bájol egyaránt. Olyan tenoristájuk van, aminőre bármely nagy operaház büszke lehetne, ez a vezérhang az összesben, mint egy jegenyefa az erőben, úgy magaslik ki Hoffer Károly, a híres pécsi dalár, és bámulatos tenorhangja teljesen dominálja az összességet, a közönséget pedig a legfrenetikusabb tapsokra ragadja.
A debreczeni daláregylet méltó a ’minta-dalárda’ névre. Nem hiába, hogy a magyar lelkesedés és hazafiság alföldi metropolisában laknak, de igazi nemzeti érzés és öntudat, magyar erőteljes zamat jellemzi előadásaikat. Persze, hogy a Pécsi Dalárda útjában áll neki, de ők maguk igazi magyar őszinteséggel ismerik el a pécsiek érdemeit.”
Eljött az ideje annak, hogy leírjam végre a hivatalos eredményhirdetés adatait. A „hivatalos ítész-társulat” 1884. augusztus 11.-én hirdette ki a végeredményt, Haksch Lajos szavaival: „… szentesítette a közvélemény ítéletét – a minta-dalárdák számára rendelkezésére álló egyetlen díjat, egy nagy ezüst babérkoszorút, és ezzel együtt a mintadalárdák között is az elsőséget – egyhangú határozattal – a Pécsi Dalárdának ítélvén oda.”
A pécsiek által is megdicsért, vélük mindig gyümölcsöző viszonyt ápoló debreceni dalos testvérek jó színvonalú produkciója sajnos akkor nem kapta meg a nékik járó elismerést. Ugyanis a másik, a „minta-dalárdákon kívüli” versenyben más kórusokat pedig díjaztak. Érezték ezt az akkori hivatalban lévők is, ezért elhatározták: a jövőben a jól szereplő minta-dalárdáknak külön aranyérmet osztanak majd ki, és a debrecenieknek szavazták meg az elsőt, amelyet a legrövidebb időn belül el is küldenek (és végül el is küldték) nékik. Ezzel együtt megszűntették a minta-dalárdák külön díjazását a jövőben.
Az akkori pécsi „dalos-hangulatot” azonban még nézzük meg – ismét Haksch Lajos szavaival: „… mert hogy azt is illik tudni, hogy a minta-dalárda-rendszer pedig Miskolczon megbukott. Meg köllött (sic!) annak buknia, mert hamis-kártya volt az a becsületesen játszó Pécsi Dalárdával szemben, mert csak addig élhetett, amíg a Pécsi Dalárda ebben a minőségben is el nem viszi az elsőséget, mert amint ez megtörtént – előre is volt látható, hogy egyszeriben elmegy a kedvük a minta-rendszertől azoknak, akik ezt annyira hajszolták…”
Mi, kései utódok még tegyünk hozzá annyit, hogy a következő, 1886-os pécsi dalosversenyre visszaállították az érem- és kitüntető okmány-rendszert, de azért a miskolci babérkoszorú sem volt akármilyen díjazás…(Az 1884. évi miskolci közgyűlés ugyanis az addig beérkezett három jelentkező közül a mecsekaljaiak „pályázatát” fogadta el!) Ráadásként, a helybéliek hálájának kifejezéseként a Pécsi Dalárda addig is számtalan szalaggal díszített zászlajára itt egy újabb került: a Pécsről elszármazott, akkorra már az „Avas-városban” élő dr. Kovács Gyula és felesége adományozta, és közülük az aranyos feleség kötötte rá a legújabbat.
A győztes eleinket még további öröm érte az eredményhirdetés után is. Az ezt követő díszhangversenyen Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista (Erkel Ferenc fia, 1842-1909): „Ébresztő” és Hubay Jenő: „A harcos búcsúja” című kórusművét szólaltatták meg – amit vastaps követett. Hoffer Károly pedig itt zeneszerzőként is bemutatkozott: a Mindenszentek templomában Vokál-miséjét énekelte el a „babérkoszorúval övezett” dalos egyesületével együtt. Ha már a Bonyhádról elszármazott Hoffer Károlyról van szó (ahol utca és emléktábla őrzi alakját), leszögezhetjük: ezekben az években ért el pályája csúcsára, amely még hosszú ideig eltartott. Méltán helyezhetjük el őt tehát a következő évszázad világhírű basszistája, a városunkból elszármazott Ernster Dezső (1898-1981) mellé! (Itt feltétlenül kell tennem egy „írói kitérőt”: életem egyik jeles napjának tartom, amikor királyi személyiségével megismerkedhettem az akkori híres pécsi főrabbi, dr. Schweitzer József (1922-2015) közvetítésével személyesen Pécsett, utolsó látogatásakor, 1980 nyarán, amikor az ő kérésére megszerveztem egy találkozót az akkori zenei életünk jeleseivel!)
Mondanom sem kell, városunkba érvén legalább olyan üdvrivalgás fogadta őket, akár csak az előző évi külföldi diadaluk után. „Itthon megint zeneszóval, üdvözlő szónoklatokkal, virágzáporral fogadták a legyőzhetetleneket, kiknek tiszteletére ezúttal a Pécsi Polgári Kaszinó rendezett díszvacsorát.” Ezt tudtuk meg Haksch Lajostól. (Nem ők tehetnek róla, hogy a mai Kazinczy utcában álló, a közelmúltig étteremként „szolgáló”, majd hosszú ideig üresen álló épületet a közelmúltban lebontották. A mellette lévő török emléknek, Ferhád pasa dzsámijának leleteit azonban kibontották a régészek, ma is láthatók.)
„Ennek a dicsőséges esztendőnek a hétköznapjairól is essék néhány szó, mivelhogy nem pusztán örömmámorban és babérokon, jól eső pihenésben tölt (sic!) el az egész év.” (Ezt megint Hakschtól tudhatjuk.) Az év első felében csakúgy, mint a hazajövetelüket követően természetesen az itthoni kötelezettségeiknek szintén eleget tettek. Négy alapszabály-szerű dalestet is tartottak. 1884 márciusában, a mai Dischka Győző utcában állt, azóta lebontott Városi Tornacsarnokban Rossini: „Stabat Mater” című oratóriumát szólaltatták meg, amelyet áprilisban megismételtek – immár az akkori városi színházban, a mai Mária utcában állott Oertzen-házban. Ez utóbbi előadásnak a fele bevételét, 30 akkori forintot a tervbe vett városi szegényház fölépítésére ajánlották föl, a másik felét pedig a Baranya Vármegyei és Pécsi Tisztviselők Segély Egylete kapta. A Király utca (mai számmal) 15.-ben (a hírneves Hattyú-ház előtt, ahol Liszt Ferenc /1811-1886/ is hangversenyezett 1846-ban) álló Nemzeti Casino (későbbi írásban Kaszinó) nyári (kerti) helyiségében, 1884. július 15.-én, szombaton este 8 órakor rendezték meg a tánccal egybekötött első alapszabály-szerű dalestet. A zenei kíséretet a nálunk állomásozó Habsburg-Tescheni Frigyes főhercegi (1856-1936) 52. Gyalogezred zenekara szolgáltatta.
Május első vasárnapján a Lyceum templomban misét énekeltek, és ezt is megismételték utóbb a közkedvelt Zsinkó István (1810-1897) kanonok aranymiséjén. (Akinek ma is utca viseli nevét a Légszeszgyár- és az Alsómalom utca között.) A Pécsi Polgári Kaszinóval kialakított jó kapcsolatukat jelezte, hogy a könyvtára javára rendezett hangversenyen is ők „vitték a prímet”, a nálunk rendezett országos erdészeti kongresszus estélyén való tündöklésre szintén őket kérték föl. Magától értetődő, hogy ezt az évet szintén a jól sikerült Szilveszter-estély zárta a maga önfeledt mókázásával. Szervezeti életükhöz tartozott az a dokumentum-megerősítés, jóváhagyás, amelyet a belügyminisztériumtól kaptak meg: ekkor vált véglegessé a Pécsi Zeneegylettel történt szakításuk, különválásuk – az új alapszabályuk megerősítésével együtt. Ez utóbbinak az lett a legfontosabb változása, hogy a támogatóik növelése érdekében ismét bevezették a pártoló tagok fölvételének gyakorlatát, valamint megerősítették az alapszabály-szerű dalestek rendezését. Mondanom sem kell, milyen jól jött ez az „északi diadalmenet” után „… Jönnek is seregestől a dalárda dicsőséges zászlaja alá…” (Idézet az „aranytollú” Haksch Lajostól.)
És még mindig nincs vége: „jó gazda módjára”, a hazajövetel utáni „szusszanás” elmúltával máris hozzákezdtek az 1886. évi helyi országos „zene-ünnep” megrendezésének megtervezéséhez, és fölállították az előző külföldi sikersorozatot megelőző gyakorlatot, a különböző szakbizottságok meghatározásával…
Hozzászólások