Ha túl sok a kérdés és a kétség,
melyben elkopik a pillanat,
a lassú halál felőrli az érzést,
s íze, eszenciája örökre bent ragad.

Ó, az a szépséges csendesség,
mely beborít egy talált zafírt,
nem rejti titkát, szívedhez ér,
tisztaság-hűség benne a manír.

Ha eltolod, mint kontár vésnök,
és folyton belebugyogsz
valami koszt, piszkosat, az időd,
ha néha csöndben maradsz,
tépelődve még akkor is falaz.

Tesz-vesz zsugorodó ékköveden,
hisz ily’ anyag nem veszhet el,
elbujdosik sejtek szirmain,
csodálja önmagát, mit kibír,
aztán megrázkódva változik,
mint a jellem színtere.

A térnökök, a dicsértek,
és a sokszor átkozottak,
folyvást lesnek és csaholnak
bőröndnyi mulasztásod
s fényes alkotásod mögött,
de ha vak maradsz, kedves,
ha folyton nyüzsögsz,
ha féled a föltépő gondolatot,

nos, fogadd csak el,
nem marad más utánad,
mint az elcsiszolt poranyag,
mit földdel borít
mélyen az alkonyat,
és elnyel az óceán
mély vizű léte,
ahol a csend
fölkarol végre,

s az új vetés új keresztje
tíz dimenzión is átrepítve
reszkető válladon,
indulás előtt még
szelíden elidőz.

Megosztás

Tweet