Hiúság
Hamar megszerettem a hegyvidéket, az erdőrengeteget, és hamar otthonommá lett a hegyoldalon, egy kis tisztás közepén álló erdészház. Könnyen megélek abból, amit a természet nyújt; sose térek vissza a vadászatból zsákmány nélkül, és tucatnyi hal akad a horgomra pár óra alatt, valahányszor lemegyek a folyóhoz. A fűrésztelepen dolgozóktól bármit be tudok szerezni, amire még szükségem lehet. Prémmel fizetek nekik. Tőlük kapom a híreket is. Tőlük tudom, hogy már valóságos legendák keringenek az elnökgyilkosság körül. Derék, egyszerű, kevés beszédű emberek. Sose kérdezték, hogy ki vagyok, és hogyan kerültem ide. Én viszont néha kísértést érzek, hogy felfedjem magam. Hiúságból, tudom. Igaz, egyszer már megtettem valaki előtt, és még most is szégyellem egy kicsit.
___Már nem tartottam attól, hogy megtalálnak. Nem is fogtam gyanút, amikor egy kora téli délután zörgettek az ajtómon. Esteledett már, és apró, csillámló pelyhekben szállingózott a hó. Szikár, középkorú, kissé elhanyagolt külsejű férfi állt az ajtó előtt. Egyik kezében vándorbot, vállán bőrtarisznya, ám valamiért mégse keltette bennem egy vándor benyomását. A fáradtság legkisebb jelét se láttam a tekintetében. Szállást kért éjszakára. Azt mondta, elalszik a földön, megszokta már. Beengedtem. A botját kint hagyta, a falnak támasztva.
___– Régóta úton vagy? – kérdeztem.
___– Igencsak – válaszolta, de nem nézett rám.
___Éreztem, hogy hazudik, és már bántam, hogy ajtót nyitottam neki. Megkérdeztem, hova akar eljutni. Azt felelte, nem tudja. Bujdosnia kell. Megkérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta, megölt valakit. Évekkel azelőtt, de egy ideje úgy érzi, a nyomában vannak. Megkérdeztem, hogy ő szállást adna-e egy gyilkosnak. Azt mondta, attól függ, kit ölt meg.
___– Te kit öltél meg? – kérdeztem akkor.
___Egy darabig hallgatott, egy-egy fürkésző pillantást vetve rám olykor, mintha azt puhatolná, hogyan fogadom majd a válaszát. Aztán egyenesen a szemembe nézett.
___– Az Elnököt – felelte egy halvány, gúnyos mosollyal.
___Lassan fogtam fel, amit mondott, így lassan borított el a düh.
___– Hazudsz! – sziszegtem. – Hazudsz! – ordítottam magamból kikelve. – Én öltem meg! Csakis én voltam képes megölni! Az én találmányom…! Az én…
___Rájöttem, hogy beleestem a csapdájába. Pisztolyt rántott elő, és rám szegezte.
___– Le vagy tartóztatva – mondta egykedvűen.
___Intett, hogy üljek le az asztal túlsó oldalán, majd leült velem szembe.
___– Egyértelmű volt – szólalt meg aztán változatlan egykedvűséggel, még mindig rám szegezve a pisztolyát –, hogy a biztonsági zónán kívülről csak egy újszerű fegyverrel, egy különösen nagy hatótávolságú puskával lőhették le. Szóval a te találmányod. De egy igazi mesterlövész szeme és keze is kellett hozzá.
___– Eleget gyakoroltam – mondtam szárazon.
___Eltette a pisztolyát.
___– Gonosz ember volt – beszélt tovább –, mindenki megkönnyebbült a halálának hírére. Alig egy év elteltével felsőbb utasításra lezártuk a nyomozást. Én azonban folytattam. Hiúságból. Számítva ugyanakkor az elkövető hiúságára is. Nem kis megelégedésemre szolgál, hogy jól számítottam… Nem túl egyhangú itt az élet? – kérdezte, ahogy felállt az asztaltól.
___– A magam fajta szemlélődő ember számára nem – válaszoltam.
___– Lent hagytam az autómat a fűrésztelepnél – mondta, miközben kilépett az ajtón. – Jó lesz visszaérnem, mielőtt teljesen besötétedik.
___Ahogy kezet ráztunk, bemutatkoztunk egymásnak. Ő persze tudta a nevemet.
Hozzászólások