Marad a vallomás,
hogy én és te – nem a mi.
Marad az én- és önhiány.
Kimaradtunk – és szinte mind.

Nem segít már: „ha tudtam volna”,
Nem segít ezen semmi, sem
a kinyújtott kéz, kitartott jaj –
hisz amit tettünk nemzetem,
másodlagos. De hogy mit érek
s nekem mit érsz te –
ez marad végül: vallomásod.
A serpenyő kileng, le-fel.

Már csak magamért imádkozom,
nem futja hitemből többre –
hogy megtarts engem a keskeny úton
s ha letérek visszatérhessek.
Csak Te érdekelsz, aki vagy.
Mit sem akarok nélküled.

Élek világból-kihalásig,
hogy karodban ébredjek.
A fehér bőr újra rám kerüljön,
s ne dideregjek véresen.

2020. december 14.

Megosztás

Tweet