Ok és okozat • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Ok és okozat

 

Fanni két Zsolttal utazott aznap. Az egyik, közvetlen munkatársa, a másik, aki az autót vezette pedig a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozott, de az ő önkormányzati intézményük állományában volt.

Nem először fordultak meg Budakalász bentlakásos utógondozó pszichiátriáján. A képzéseik gyakorlati kiegészítője volt az intézménylátogatás, célja pedig az ott végzett terápiás munka megismerése, tapasztalatszerzés gondozottaik hatékonyabb kezelése érdekében.

A kilencvenes évek eleje sokféle szabadsággal ismertette meg a kelet népét. Talán az egyik legmarkánsabb eredményességgel hódított teret a KMK, azaz a közveszélyes munkakerülő státusz teljes eltűntetése. Az ő korosztályuk még jól emlékezett azon időkre, amikor aki élt és mozgott, annak dolgoznia kellett, ha szükség volt rá, ha nem. Aki ebből szeretett volna ideológiai vagy egyéb okokból vezérelve kimaradni, az bizony KMK-sként, megbélyegezve a börtön kellemetlen hűsében megfelelő átnevelésben részesült. A hatékonyságáról nincs hitelt érdemlő, rossz statisztika, de egy biztos, mindent megtettek azért, hogy a föntebb kitűzött cél megvalósuljon. A gyárakban, üzemekben, alsóbb és felsőbb szintű hivatalokban, intézményekben minden portékának, dolgozónak felelőse, annak helyettese, ellenőre és helyettes ellenőre is volt. Egy szög nem tűnhetett el, cserélhetett helyet és gazdát úgy, hogy arról valaki ne szerzett volna tudomást, és szükség esetén ne hallgatott volna arról meggyőző erővel.

A legszembetűnőbb és hihetetlenebb változás, a hajdani nyugati vadkapitalizmus korát idéző piacgazdaság megjelenésével kitermelődő munkanélküliség, s a nyomában törvényszerűen jelentkező hajléktalanság volt.

A szabadság-messiás eljövetelét áhító társadalom jelentős részét felkészületlenül érte a jelenség. Nem értették, ez miként, és miért pont vele, velük történik meg. Hiába, a nagypolitika, ezen a szinten, és valljuk be, magasabb szinteken is értelmezhetetlen volt, és maradt azóta is. Akkor is, és ebben a szabad, de hideg klímában is a központi irányításra voltak kódolva. A szomorú tény azonban, hogy tízezrek kerültek fénysebességgel az utcára munka és szállás nélkül. A nagyvárosok, ahol gyorsan kalapács alá kerültek a viszonylag jól prosperáló óriás vállalatok, üzemek, és az újgazda nem volt lojális a hazai munkaerővel szemben, találkoztak először e rendkívül kellemetlen és hátborzongató ténnyel.

A három fiatal városának szociálisan érzékeny része viszonylag gyorsan reagált, és először az éjszakai menedékhelyek, majd a nappali melegedők és bentlakásos intézmények megnyitásával próbált segítő kezet nyújtani ez irányban. Étel, ruha, fedél a fej felett – létszükséglet biztosítása. Empatikus, képzett vezetőjük, a jól megválasztott munkaerővel a lécet azonban magasabbra tette. Az alapellátáson túl fontosnak tartotta a lelki és a szellemi gondozást.

Útjuk tehát időben a kilencvenes évek első felére datálódik, és mindhárman, elhivatott segítőként

haladtak úti céljuk felé. A két fiú nem igazán találta egymással a hangot. Láthatóan a gépkocsit vezető Zsolt nem volt kíváncsi a mellette ülő poénjaira, így vagy semmit, vagy egy igen-nem-nemtudom- szócifrasággal csendet parancsolt maga körül. A témák egyébként nem érdekelték Fannit, így a hátsó ülés kényelmében a saját gondolataiba merülhetett. Egy hangosabb szóváltás zökkentette ki kellemes meditációjából. Lassan Budakalászra értek, amikor a gépkocsit vezető Zsolt megtörte a kínos csendet.

– Én akkor kiteszlek benneteket. A barátnőmmel megbeszéltem, hogy mielőtt Olaszországba utazom, még fölkeresem.

A másik Zsolt egészen nyugodt hangon mondta.

– A program szerint részt kell vegyél a nap minden előadásán, hiszen ezért jöttünk.

– Nekem te ne szabd meg, hogy hol kell legyek, nem tartozom közvetlenül hozzátok! – mármint a központhoz. Ez egyrészt igaz volt, másrészt pedig nem. Aztán még jó pár keresetlen, indulatos szót a többiekre zúdított, majd válasz nélküli hallgatás következett.

A szerény és egyébként rendkívül szimpatikus fiú ilyen arrogáns megnyilvánulása mindkettőjüket meglepett. Mély és szomorú csend lett, és maradt végig az úton.

Amikor megérkeztek, senki nem szólt a másikhoz. Korán voltak még a reggeli első intézményszintű – kezeltek-orvosok-pszichológusok-vendégek – összejövetelének időpontjához, így szokás szerint a büfé felé vették az útjukat. Mindhárman. A Zsoltok előre engedték Fannit, kávé, valami innivaló, aztán a kollégájára került a sor.

– Két kávé, két ásványvíz! – majd hátraszólt a máltaisnak.

– Hány cukorral kéred?

A másik srác, arcán végtelen meglepetéssel két ujját mutatva jelezte, hogy kettőt, aztán a csészékkel és a vízzel elindultak, a szintén szokásos sarki asztal felé. Még mindig szótlanul leültek. Fanniék készültek. Szendvicseket kotorásztak elő a hátizsákjaikból, és mindketten egyet-egyet a máltais Zsolt elé tettek. Ő egy darabig nézte az asztalt, a kávét, a vizet és a szendvicseket, aztán megszólalt.

A hangja halk volt és megilletődött.

– Ilyennel még nem találkoztam. Én ordibálok veletek, kiosztalak benneteket, és ti meg…, és nem tudom, mit is  kellene mondanom…

– Az én szendómban kolbász van, Fanni szerintem megint sajtos-vajasat hozott, de mindig van zöldpaprikája is – mosolyodott el Zsolt, aztán megindult a beszélgetés, és a reggeli ízek az erős presszókávé jóízűen oldották bennük a feszültséget.

A nap további része intenzíven és hasznosan telt. Részt vettek kis- és nagycsoportos foglalkozásokon, a betegek akupunktúrás kezelésén, s mivel ezt a lány is alkalmazta, figyelmesebb volt, mint a társai. A nap második felében meglátogatták az intézmény „kisüzemét”, ahol a betegek gemkapcsokat, gyufát, és egyéb, másnak apróságoknak tűnő, nekik viszont a személyes fontosságukat, alkalmasságukat erősítő terápiás munka folyt.

Hazafelé már volt miről beszélgetniük.

Kemény idők voltak. Lapok ezreit lehetne megtölteni a feldolgozhatatlan, kilátástalan sorsok, életek történeteiből. De Fanni bármennyire igyekezett, és szerette a munkáját, tudnia kellett, hogy mikor kell abbahagyni. Hiába volt segítőjük, heti szintű pszichológiai „panasznap”, a kudarcok megviselték. Hiába volt értékes a százból az az egy megmentett, a kilencvenkilencért megszakadt a szíve. Aztán amikor érzelmileg túlságosan belebonyolódott egy-egy esetbe, már nem tudott hatékonyan segíteni. Velük sírt, és ez meggátolta abban, hogy tisztán kilásson a gondjaik mögül, és valamilyen szintű kiutat keressen, találjon a számukra. Munkahelyet változtatott.

Sok év telt el. Az utazásszervezés más élethelyzetben lévő emberekkel hozta össze. Öröm, pihenés, kikapcsolódásra készülődés, egy más dimenzió.

Szép nyári nap volt, az iroda szokatlan módon épp üres, amikor ismerős arc lépett be az ajtón. A máltais Zsolt. Először nem ismert Fannira, de a mosoly már jelezte az arcán, hogy igen, igen, megvan, hová is tegye az emlékei között. Kérdések, válaszok, az ominózus barátnője elhagyta, és ez nagyon mélyen érintette, épp Rómába készül a Vatikán meghívására, a hittudományok mélységeit fogja megismerni – papnak készül.

Fanni pillanatokig nem szólalt meg, és Zsolt látta az arcán a meglepetést. Azzal váltak el, hogy még egy darabig itthon lesz, a katolikus ifjúsági világtalálkozó szervezése ügyén, és bár sok a dolga, de mielőtt a hosszú útra megy, benéz hozzá az irodába. Fanni megállapította, hogy a fiatal férfi, ha lehet, még csinosabb, mint anno, női szemnek érett, vonzó külső és benső, és elérhetetlenség. Furcsa érzés lett úrrá rajta, olyan magasztos. Rendkívüli nyugalom, békesség, nyíltság és pártatlan elfogadás áradt a Zsoltból, amilyennel rég nem találkozott. Zavarban volt, mikor elköszöntek, de egy röpke ölelésre kilépett az asztal mögül.

Aztán eszébe jutott az a régi Budakalászos történet, az elmaradt búcsú az olaszországi utazás előtt, és próbálta összerakni a két eseményt, azon töprengve, vajon volt e bármi köze annak a napnak a szakításukhoz.

Aztán Fanni néha látta Zsolt édesanyját. Néha szót is váltottak, az irodától nem messze laktak. Tudta, hogy egyedül nevelte föl a fiát, de nem emlékezett, hogy elváltak-e a szülők, vagy meghalt az édesapa, de amióta a Vatikánban tanult, csupa boldogság volt, ha róla, és elhívatottságáról beszélhetett.

Tavasz volt, minden zöldült, gyümölcshozó virágokkal tele a fák, amikor Fanni, fekete ruhában Zsolt édesanyját látta elsietni az iroda ablaka előtt. Kiszaladt utána, megfogta a kezét, és kérdezte, kit gyászol…, aztán az anya, anélkül, hogy őt fölismerte volna, zokogva mesélte, hogy az a lány, az a nagyon régi, az első és utolsó szerelem, az nem hagyta nyugodni sehol, és semmiben nem talált gyógyírt, és önkezével vetett véget szenvedéseinek. Fanni csak állt, már nem értette, mit mond az összetört hang, minden porcikája megbénult, majd végtelen ürességet érzett. Az anya megszorította a kezét, hogy mi van vele, de mire pár vigasztaló szót ki tudott volna préselni magából, ő már tovább is ment, és vitte magával végtelen fájdalmát. Nem volt ereje utána szaladni.

A másik Zsoltot látta néha, ahogy biciklijével átszeli a várost. Nagyon gondterheltnek tűnt. Hja, az idő az élőkön, az élőkben hagy komoly nyomokat. Ma is ugyanott dolgozik, már vezeti az intézményt, ahonnan csak keveseknek van élhető kiút. Sokan visszatérnek. Csak idő kérdése.

Fanni nem tudta, hogy ismeri-e, a „másik” Zsolt történetét, de mindig arra gondolt:

– Talán egyszer, majd, ha összefutunk, bár lehet, hogy meg sem ismer, s talán Budakalászra sem fog emlékezni, meg egyébként is, mindig úgy siet, és olyan végtelen fáradtnak látszik…

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ok és okozat”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés