Egyszer májusban beszélgettem telefonon egy művelődési ház vezetőjével egy esetleges őszi előadásomról. József Attilát ajánlottam neki. Pillanatnyi „kínos szünet” után megszólalt a hölgy: „József Attila októberben? Tanár úr, akkorra már jócskán kifutottunk a Költészet Napjából!” Nem vettem kioktatásnak e mondatokat – szerintem nem is annak szánta a hölgy. Nagyjából azt válaszoltam, amit most itt klaviatúrára vetek. Ez a bajom a „Napokkal”. Sokak szerint ünnepelni, megemlékezni, fejethajtani csak egy, és egyetlen nap lehet az évben, az amelyiket a naptár kijelöl. Esetleg a bizonyos „Napnak” a környéke. Megtesszük, aztán jöhet a megnyugtató múlt idő: „megtettük, amit megkövetelt a haza.” Pedig biztos, hogy csak Szenteste kellene lenyugodnunk és megállnunk a rohanásban? Csak Karácsony környékén kell a szeretteinkkel több időt eltöltenünk? Petőfi Sándort, Arany Jánost és a „márciusi ifjakat” csak március 15-én kell ünnepelnünk? Az aradi tábornokokról és a „pesti srácokról” csak október 6-án, illetve október 23-án kell megemlékeznünk? Egy felmérés szerint a fiatalok fele három mondatnál többet nem tud érdemben elmondani Trianonról. Arról, hogy beszéljünk a magyar történelem legsorsfordítóbb napjáról, marad egy dátum: június 4. (?)
Ezek a „Napok” segítenek rávilágítani egy-egy olyan történelmi és irodalmi pillanatra, amelyeknek megismerése, „tudása” nélkül nem érthetjük meg a múltunkat. Régi mondás, ezért (is) igaz: amely nemzet nem ismeri a múltját, annak nincs jelene, és jövője sem lesz. Nem azt mondom, hogy az év minden napján olvassunk Petőfit, Radnótit, József Attilát, Kölcseyt vagy Vörösmartyt. Még azt sem, hogy a nap huszonnégy órájában kutassuk a 48-as, 56-os eseményeket. Különben pedig miért ne? Hiszen lelki épülésünkre szolgálna napi 10 perc versolvasás, vers vagy (komoly)zene hallgatás. Koncertre vagy színházba járás. Néptánc tanulás. (Ez utóbbiak – receptre – legalább havonta egyszer.) A kultúra, a kultúra mindennapi életünkbe való belecsempészése nem „úri” dolog, nem az „okosok” és „kultúr emberek” privilégiuma. Nem. A kultúra mindenkié. A magyar kultúrával való együttélés segít átlendíteni a hétköznapok magányán, segít kizökkenteni a mindennapok esztelen rohanásából. Segít lelassulni. És ami még több, segít felismerni önmagunkban és másokban azt az egyetemes „jó”-t, amihez legközelebb talán csak Jézus születése napján kerülünk.
Ne legyen „kötelesség”. Az ünnep. Ne érezze senki „kötelezőnek” azt a harminc percet, egy órát. Kívánom, hogy éljük meg a kultúra minden pillanatát. Hiszen elfelejtettük átadni, odaadni önmagunkat. Embernek. Társnak. Gyereknek. Ünnepnek. Hiszem, hogy ha a családommal együtt elmegyek egy „Napra”, végighallgatni és átélni az ünnepi műsort, az segíteni fog a mindennapok megélésében is.
A magyar kultúra köti össze a Kárpát-medence magyarságát. A magyar kultúránkban és anyanyelvünkben lehetünk önazonosak igazán, ezen a nyelven értheti meg magyar a magyart Felvidéken, Magyarországon, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken és a diaszpórában. Ha felcsendül a Himnusz Kunszentmiklóson, Beregszászban, Kassán, Csíkszeredában, Szabadkán vagy a drávaszögi Vörösmarton az ezerfelé szabdalt nemzetrészek határokon átívelve egyesülnek. Korunk egyik nagy feladata megértenünk, hogy bár mi magyarok határon innen és túl a történelem útvesztőiben sokszor távol kerültünk egymástól, mégiscsak úgy juthatunk előre, ha népdalaink, néptáncaink, verseink, zenéink segítségével egymásba kapaszkodunk. Ha együtt „merünk nagyok lenni”. Az év minden napján.
Isten áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel! Ezt kívánom mindannyiunknak és a többi nemzetnek a következő esztendőkre. És nem csak január huszonkettedikén, már csak azért sem akkor, mert miközben e sorokat számítógépemre vetem még csak tizenkilencedike van…
Kunszentmiklós, 2021
Tóth Péter Lóránt, versvándor, tanár
(Az írás a kunszentmiklósi Bakér Mente havilap 2021. évi januári számában jelent meg)
A felvétel a versvándor, Tóth Péter Lóránt győri előadásán, a PÁGISZ iskolában készült
Hozzászólások