Igazi férfiak már nem léteznek.
Férfiak, ti konditermek hősei! Izzadtan szuszogó izompólós robusztusok! Ti felpumpált álomlovagok, tetoválásokkal kidekorált büszke héroszok! Ti egyenruhás, egyenizmos, egyenfrizurás, ó, inkább egyenkopasz bajnokok!
Mivé lettetek? Elsírjátok magatokat, ha elfogy a fehérjepor!
Eredetileg arról volt szó, hogy ti vagytok életünk erős oszlopai, védelmezőink, igazi menedéket nyújtó társak. Nagyanyáink meséi miatt arról ábrándoztunk, hogy harcoltok majd értünk, hogy jóban-rosszban mellettünk lesztek, hogy rátok lehet majd alapozni! Ehelyett éjszakákon át számítógépes játékaitokkal bíbelődtök, virtuális ellenségekkel harcoltok vackaitokon. Ordítva káromoljátok egymást, közben háromóránként papiztok, mint a kisbabák. Vérereitekben csirkemell és rizs bukdácsol. „Csaló” napjaitokon lerészegedve fölzabáltok mindent, majd régi barátaitok gúnyolt keskeny vállán sírtok létetek egyhangúsága miatt. Velünk szintén használati tárgyként bántok, szeretkezés közben is izmaitok feszülésében gyönyörködtök. Elakadt a lemez.
Bár tisztelhetnénk benneteket! Havonta szokásos baráti találkozóinkra néha még el-eljöttök és lenéző magabiztossággal nyugtázzátok: már megint híztunk. Műveltségünk hiányosságain mosolyogtok: miféle emberek vagyunk, még azt sem tudjuk, hogy Walt Whitman a leghíresebb Long Island-i konditerem tulajdonosa…
Számunkra idegen nyelven beszélgettek, félszavakból értitek egymást. Magas női hangon visítva nevettek saját vicceiteken, közben nárcisz-kertjeitekre gondosan ügyelve, tőlünk várjátok az éltető esőt…
Sírva kérdem: hová tűntek el a férfiak?
(Ez a szöveg a Lackfi Kreatív Írás kurzus feladata volt.)
Hozzászólások