Sirató • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Sirató

 

A Duna-Tisza köze rónáin fekszem,
Krisztusom áldott, szeletnyi testén,
hol sötét árnyként hajol fölém
a rózsák tüskéjén vérző bal felem,
és jobbról terít oláh kifosztott részem.
És míg Egy Istenem térdét ölelem,
szorítva hozzá könnyes arcom,
Ő érti csak, Ő egyedül fölhorkanó jajom.

Mert ma látta újra eltemetni
a megcsonkolt halotti testet,
és nem volt három magyar ott,
aki fölötte összehajolt volna,
és nem volt fekete konflis,
letakart, hollófekete lóval,
csak langyos eső siratta,
mintha fájna szóval.

Az első NEMünk,
a nem volt bakon,
betépve agonizált,
a másik NEMünk beállt
a nincs kíséret sorba,
és a SOHAnk?
A soha olyan kicsi lett,
mintha – mindig-volna,
megfoghatatlan idő,
a jelennek konca.

S mind a három Nagy,
most bölcsen pipázgat
a megsárgult, bepiszkolt
halotti bizonyítvány fölött,
s a száz éves bűzön megül
a dohánylevél illat,
s a médium buzgón szirupoz,
mint a jól átmosott,
szintetikus mirha.

– De nincs választás, fiaim!
Régi, s hozzátok nőtt az a kereszt,
másét nem, hát a ti vállatok nyomja! –
és Boldogasszony, az ő Krisztusát,
a még sincs ma sem máshogy,
három koldus szegény,
bús magyarra bízza.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Sirató”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés