Egy tiszta lelkű ember – 2. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Egy tiszta lelkű ember – 2. rész

 

 

Zsebkendőm négy sarka

 

A paplakban nagy sírás-rívás fogadta.

– Istenem, kidobott, már megint kidobott! Mondd, drága Arankám, meddig ver az Úr ezzel a bivallyal?

– Halkabban, Mátyusné! Meghallják a szomszédok! – kapcsolt egyből Jánoska; jól ismerte az asszonyt, mindig idemenekült, valahányszor beszeszelt a férje, és kirúgta otthonról.

– Igenis, tiszteletes úr.

Mátyusné egy darabig csendben szipogott, aztán csak leborult az asztalra, és elbőgte magát, mint egy kisgyerek.

– Ne sírjon, kérem, ne sírjon! – kérlelte a lelkész, és szégyenkezve törölte meg a szemeit; sohasem bírta, ha zokognak, noha pap létére hozzászokhatott volna már a könnyekhez. – Imádkozzék Istenhez, és meglátja, minden jóra fordul, ha hisz benne.

– Hiszek, tiszteletes úr, és fohászkodom is mindennap, csak úgy látszik, nem minden ima hallatszik a mennyekbe.

– Ne beszélj zöldséget! – szólt rá szigorúan a lelkész házvezetőnője, Aranka. – Még megharagszik rád a tiszteletes úr.

– Meg bizony, Mátyusné. Isten mindenkit meghallgat. Ha többször járna templomba, nem is állítana soha effélét.

– Lehet, de akkor is. Mégis csak függ attól, ki mondja: tolvaj, gyilkos, csaló vagy szent ember, mint… mint például maga tiszteletes úr.

– Elég, elég, ne folytassa! Ezt már meg sem hallottam – pirosodott el a fiatal, alig harmincéves tiszteletes. – Először is nem vagyok szent ember, másodszor: Isten előtt mindenki egyenlő, úgyhogy imádkozzék csak nyugodtan.

– Istenem, szerető, mindenható jó Atyám, könyörgöm, szoktasd le az uramat az italról! – mormolta a középkorú, vékony hangú asszonyság. – Régen olyan rendes volt. Egyedül vasárnap ivott egy-két kortyocskát. Most szinte mindennap, mióta megdöglött a tehenünk. Még jobb volna, ha helyette adnál egy másikat, és esküszöm, azontúl minden vasárnap eljárok a templomba.

– Látja, így kell ezt csinálni. Most pedig menjen, és főzzön egy jó ebédet a férjének!

– Hazaküld? De hiszen megöl, tiszteletes úr. Nem maradhatnék itt éjjelre, amíg lecsihad az a vaddisznó.

– Nem bánom, maradjon – egyezett bele megértően Jánoska, bár az utóbbi időben egyre sűrűbben hált náluk Mátyusné.

Nos, mellékes! Azért pap, hogy segítsen azokon, akik bezörgetnek hozzájuk. Bár valamennyi pap, mit pap, mindenki így tenne, akkor nem volna annyi éhes és összetört szívű ember a világon. Az is igaz, hogy ilyenformán bajosan lesz kocsija, sőt, felesége sem sokáig, miután a nők egész más férfiakra hajtanak. De hát mit tegyen? Aki Istent szolgálja, az az emberről sem feledkezhet meg, ugyebár, kiváltképp, ha ránk szorul, mint ez a boldogtalan Mátyusné.

– Amúgy mi újság? Történt-e valami említésre méltó, mióta átugortam Vadkertre?

– Mi történt volna? Szélvihar nem volt, se árvíz, se földrengés, csupán egy kutyát dobtak be az udvarra.

– Mire maga?

– Befogadtam. Olyan aranyos kiskölyök, na és a tiszteletes úr is azt mondta, senkit se küldjünk el, még egy kutyát, macskát sem.

– Helyes, Aranka néni, máskor is tegyen! Látom, lassacskán maga is megtanulja, mi nálunk a „házirend”.

Az öregasszony elmélázott. Úgy jó éve még ott lakott kinn az alvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban. Férje meghalt, rokonai, gyermekei nem voltak, így a kutya sem törődött a keszeg, hosszúállú és -orrú özveggyel. Vagyona, pénze nem lévén, leszámítva pár ezer forintnyi nyugdíját, elég nehezen tengődött, különösen a múlt télen, amikor szokatlanul hideg tél szakadt a falura. Ráadásul olyan beteg volt, hogy már tűzifáért sem tudott kimenni. Meg is fagyott volna bizonnyal, ha az őrangyala oda nem küldi neki isten szolgáját. Azóta itt lakik, rendben tartja a paplakot, főz, mos, takarít, már amennyire az erejéből futja még. Ezzel tartozik ennek az aranyszívű lelkésznek, s még ennél is többet tett volna azzal, hogy megvédi a haszonlesők és kéregetők hadától. Csakhogy a tiszteletes nem hagyta, itt más volt a „házirend”, s ma már ő is tudja, hogy… Na, de ezt, legjobb, ha már most íziben kertelés nélkül kimondja.

– Igen, megtanultam, mert igaza van, helyes rend, annyira, hogy az egész országnak is ilyenre volna szüksége.

– Nocsak, maga politizál is titokban? – nevetett a fiatalember derűsen.

– Miért titokban, és miért ne politizálnék, amikor az egész ország politizál? Hanem tiszteletes úr, bocsásson meg, amiért megint csak megkérdem, mikor nősül meg már maga is?

– Ez most hogy jön ide, Aranka?

– Nem hogy, hanem mikor? A katolikus papokat még megértem. Nekik tilos, de magának…?

– Ugyan, nagyon jól teszi! – szólt közbe lenézően Mátyusné. – Hacsak nem akar ő is úgy járni, mint én jártam az urammal.

– Te te vagy, a tiszteletes meg a tiszteletes úr. Már ne is haragudj, de ti külön súlycsoportba tartoztok.

– Hát aztán! A tiszteletes úr hány kiló?

– Hetven! – kuncogott Madaras tiszteletes. – Mellesleg ajánlanék, helyesebben kérdeznék én is valamit.

– Tőlem? – nézett nagyot ezúttal Aranka.

– Igen. Arról van szó, hogy… Tulajdonképp hány éves?

– Hatvanöt.

– Isten éltesse! Korához képest elég jó erőben van, de hatvanöt év mégiscsak hatvanöt év, ezért ha nem bírja…?

– Micsodát nem bírok?

– Hát a munkát, elvégre reggeltől estig talpon van, bevásárol, főz, mos, takarít. Még a kertet is maga gondozza.

– Valakinek ezt is meg kell csinálni. De ha azt hiszi, nem bírom, el is küldhet a tiszteletes úr.

– Tessék, most megsértődött! Dehogyis küldöm el, legfeljebb idevennék még valakit, ha úgy érzi, elkelne egy kis…

– Fiatalítás?

– Segítség.

– Győzöm én egyedül is. Persze, ha más a baj… – bizonytalanodott el az özvegyasszony. – Mostanában elég sokat susmusolnak a faluban: a cigányok így, a zsidók úgy. Van köztük egy-két provokátor is, vagy minek nevezik. Ezek arra biztatnak, fogjunk össze, és állítsunk össze egy új faluőrséget Tázláron.

– Tudom, Aranka, tudom. Majd szóvá teszem a templomban. Különben szamárság! Mit árthat ez minekünk?

– Árthat, tiszteletes úr, nagyon is, merthogy én is izraelita vagyok, úgy bizony. Én zsidó, a tiszteletes úr protestáns, és ki tudja, talán nincs is jogom itt dolgozni.

– Te zsidó vagy? – esett le az álla Mátyusnénak.

– Ja, nem tudtad?

– Gyere, Bözsi, nézzük meg azt a kutyakölyköt! – tért ki a válasz elöl Mátyusné. – Hátha azóta már kettő is van belőle. Utána segítek neked a konyhában. Mit főzzünk ebédre, tiszteletes úr?

– Mákos tésztát. Sok cukorral, ha lehetne – tűnt el az irodájában Jánoska.

Hanem délben megint csak ketten ültek asztalhoz, ugyanis Mátyusné jobbat gondolt, hazament, s még csak el sem köszönt a lelkésztől. Madaras úr homlokán elmélyültek a barázdák, de nem kommentálta az esetet. Aranka néni sem. Csak a tekintete vádolt, és sírt egyszerre.

Este, szokás szerint a számítógép elé telepedett a tiszteletes. Megnézte a postáját. Semmi. Akkor máris telefonálhat. Többnyire Skype-on vagy MSN-en szokott beszélni. Nézzük, ki érhető el ma este! Lili, Béla, Elek, Ottó, Amy. Ez az, Amyt fogja felhívni! Ennek a lánynak úgy vág az esze, mint a borotva, emellett csinos és talpraesett is. Pont az Olga ellentéte. Az egyik szőke, a másik barna.

 

_______________Zsebkendőm négy sarka simára van vasalva,
_______________Mind a négy sarkába a babám neve van varrva.
_______________Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép,
_______________Megállj te csudaszép, majd eszedbe jutok még.

 

– dúdolta el a közismert dalocskát. Egészen találó, bár a harmadik még hiányzik. Olga szelíd, mint egy barika, Amy tüzes, mint egy arab telivér. A vadkerti anyáskodó, érzelmes, a debreceni szuper intelligens, röviden: ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban. Csak az a bökkenő, hogy így nehéz választani közülük. Holott kellene, mert az idő rohan, és ha nem igyekszik eléggé, két szék között a földre huppanhat.

– Szia, Amy! Zavarok?

– Szia! Ellenkezőleg! – tűnt fel a monitoron Amy bájos pofija. – Már alig vártam, hogy felhívjál. Bekrepált a géped, vagy mi történt, hogy csak úgy, ukmukfukk, eltűntél?

– Beteg az apám. Meglátogattam Vadkerten.

– Súlyos?

– Szerencsére nem. Isten vigyáz az apámra. Nemsokára fel is gyógyul állítólag.

– Fel hát. Csalánba nem üt a mennykő, ne izgulj!

– Te nem nagyon szereted, ugye, az apámat.

– Ezt a kőszívű vén skótot? Ilyen embert csak egy gyermek szerethet, az is csak mértékkel.

– Én mérték nélkül szeretem. Amilyen olyan, végül is egy gyermek sem választhatja meg a szüleit.

– Nagy szíved van, annyi szent, hogy abba ilyen apa is belefér.

– A szeretetnek nincs határa, és minél többet, jobban szeretünk, annál kedvesebbek vagyunk az Úr szemében.

– Vagy úgy! Így mindjárt érthető, protestáns létedre, hogy szerethetsz egyszerre két vagy még több nőt is, mint az arabok.

– Két nőt? Kire célzol, kedvesem? – lepődött meg a lelkipásztor.

– Tudod te azt nagyon jól. Amy + Olga. Vagy mondjam fordítva?

– Micsoda tájékozottság! Fel sem tételeztem, hogy ismered.

– Nem ismerem, csak hallottam egyet-mást róla.

– Debrecenben. Különös! Ilyen kicsi lenne Magyarország?

– Lefeküdtél vele?

– Kérlek, kérlek! Effélét, már megbocsáss, nem illik kérdezni egy lelkésztől.

– Nono, láttam én már karón varjút, akarom mondani, papot is. Szóval igen vagy nem? – fúrta tekintetét Amy a fiatalember szemébe.

– Nem – válaszolta János halkan, szemérmesen.

– Oké, neked elhiszem. Hát fura srác vagy te, szent ember. Mondhatnám, anakronisztikus jelenség. Nem is igen értem, miért estem beléd úgy, mint Mici mackó a mézes csuporba.

– Ezek szerint szeretsz még?

– Jó kérdés. Gyere Debrecenbe, és megtudod.

Egyelőre azonban más irányba kacsintott, tudniillik alig kapcsolta ki MSN-jén a mikrofont, Ákos, egyik régi barátja hívta föl a hírös városból. Elcseverésztek vagy fél órát, utána a férfi meghívta Jánoskát Kecskemétre nyaralni. Remek, miért is ne, hiszen éppen most készül kivenni a szabiját. Megnyugodva feküdt ágyba, és egy hét múlva már Ákos házában élvezte az édes semmittevés napjait.

Kecskemét. Bács-Kiskun megye székhelye, területileg az ország harmadik, népesség szempontjából nyolcadik leglakottabb városa. A város címere csücskös talpú, hatszögletű pajzs. Középső részén egy harciasnak tűnő kecskebak ágaskodik. A pajzs fölött a magyar Szent Korona látható. A címer alatt félkörívben elhelyezett, díszesen redőzött szalagon a város jelmondata: Sem magasság, sem mélység nem rettent. Sokatmondó mottó. Vajon tényleg ilyen bátrak a kecskeméti polgárok? A fiatalember ráérősen sétált végig a központi utcákon. Kívül-belül ismerte is, szerette is ezt a soktornyú, viszonylag nyugis települést. Kecskét ugyan nem látott, de annál több múzeumba, üzletbe és bankba botlott szinte minden lépésre. Viszont ahol bank és bolt is van, ott pénznek is kell ám lennie, vagyis korántsem olyan tragikus a helyzetünk, mint ahogyan lefestenek bennünket – vonta le következtetését a tiszteletes. Nosza, ugorjunk be néhány percre a Malomba! Ez a plaza volt a város legkiemelkedőbb, s egyúttal legvitatottabb létesítménye. Érdekes, a fővárosi Westend City Centerhez hasonló színfolt a szecessziós stílusú építmények palettáján. Mindig ide tért be, va­lahányszor dolga akadt a megyénél. Miután sorra járta a boltokat, leült egy padra, és a magasból alácsorgó zuhatagba tekintett. Milyen kiismerhetetlen is a sors, Teremtőm! Ha nem utasítja vissza azt a segédtanári állást a Károli Gáspár Egyetemen, ma a Westend City Centerben bámulhatja a vízesést. De hát őt a falu vonzotta. Azt hitte, itt tehet az emberekért a legtöbbet. Mekkora tévedés: sehol sincs szükség reája. Se falun, se városon, mert az emberek nemhogy Istenben, már magukban sem bíznak lassanként. Ezt elég hamar megtapasztalta Tázláron, ha viszont így van, legalább ott éljen, ahol normális körülmények közt dolgozhat. Félreértés ne essék, nem idegenkedett ő a falutól. De hol van már az a falu, ahol gyermekként terelgette a libákat!

A városháza homlokzatán hirtelen megszólalt az időt jelző harangjáték. Kodály Zoltán Háry-szvitje – állapította meg Madaras tiszteletes. Menjünk ebédelni, Jánoska!

– Hol csámborogtál, öregfiú? Szereted a mákos gubát? – kacsintott Ákos a feleségére cinkosan.

– Nem, imádom.

– Akkor jó, mert éppen az van ebédre. Az unokatestvérem – mutatott egy inkább alacsony, mint középtermetű leányra. – Emlékszel még Margitra?

A fiatalember közönyösen fordult a nagy szemű, feltűnően csinos lány felé.

– Ő lenne Margitka? Nahát! Rózsa lett a bimbóból! Méghozzá milyen! A legszebbek közt is a legszebbik.

A lány elpirult, tetszett neki a dicséret.

– Akkor együnk! Kész az ebéd, gyerekek! – invitálta asztalhoz vendégeit a kihúzott szemöldökű, platinaszőke háziasszony. – Te is, Margó! Ebédelj velünk, légy szíves!

– Kösz, de vár a mama, nem lehet. Sajnos kikapok, ha nem leszek otthon a szokott időben.

– Kikapsz? – mulatott Jánoska Margiton. – Ez jó! Aztán mondd, virgáccsal vagy ostorral szokott megverni?

Ákos és a neje jelentőségteljesen néztek össze egymással.

– Rendben van, maradok – szökött ráncba a kis rokon homloka, felhívta anyját a mobilján, s a következő percekben mindenről megfeledkezve csacsogott a lelkésszel.

– Maga… De szamár vagyok, te melyik városban prédikálsz?

– Egyikben sem. Tázláron, az meg egyelőre falu, ugyebár?

– Falun? – biggyesztette le ajkát a szép leány. – Részvétem. Még jó hogy csak pap vagy, nem vasutas, tanító, postás vagy ilyesmi.

– Mert?

– Úgy hírlik, velük kezdik, illetve folytatják a falu kapitalista átalakítását.

– Hát bizony rájár a rúd mostanában a falura – sóhajtott fel Madaras tiszteletes. – Aki teheti, otthagyja, még az olyan magamfajta falusi fiú is, mint én vagyok.

– Jánoska! Nem ismerek rád! Mi történt? – húzta fel szemöldökét intelligens arcú, arisztokrata modorú barátja.

– Nem tudom – simított végig homlokán a fiatalember. – Kérdezd inkább azokat, akik miatt idejutottunk. Én csak azt érzem, valami nagyon nem stimmel abban a faluban.

– Biztosítalak, nálunk sem, sőt… Miután elég sokat járok külföldre, határozottan állítom, ott is történt valami, ami miatt olyan a világ, mint egy felbolygatott hangyaboly, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, keres, kutat, könyököl, anélkül hogy tudná, mit akar.

– Ákos!

– Scusi![i]  – mentegetődzött a házigazda. – Már be is fejeztem! Nyuszika, nem szereti, ha politizálok – tette hozzá magyarázóan. – Parancsolsz még egy kis Martinit? Személyesen hoztam olaszból.

– Van egy kollégám a suliban – szólalt meg váratlanul Margitka. – Szerinte közeledik a világvége, igen, így mondta, ezért olyan idegesek az emberek. Valamiféle megérzés, telepátia, mint amikor az állatok is előre jelzik a földrengést.

– Érdekes elmélet! Tiszteletes úr?

– Nem szeretném megsérteni Margitkát – kezdte óvatosan Madaras –, de a Biblia sehol sem beszél arról, hogy a világnak valaha is vége lesz. A mi Atyánk úgy teremtette meg a földünket, hogy örökké fennmaradjon. És az ember is, mert aki hisz őbenne, az ítélet napján feltámad, és halál nélkül, boldogan élhet tovább a Paradicsomban.

– Na ne! Csakugyan? Hogy a világegyetem örök, már hallottam, kivéve azt, ami benne van. Milliárd galaxis, csillag, bolygó születik, akár ebben a percben is. Aztán megsemmisül, köztük a Föld és rajta valamennyi élőlény. A mi életünk például szorosan a Naphoz kötődik – ellenkezett Ákos Jánossal. – Ha annak vége, a Földnek is vége, ebben minden tudós egyetért.

– Ki kér kávét? – kérdezte gyorsan Györffy Ákosné, mielőtt olyan témán kapnak össze ezek a buta férfiak, amibe náluk különb elméknek is beletört már a bicskájuk. – Margitka?

– Nem, köszönöm. A mama szerint…

– Oké, tudom: megemeli a vérnyomásod.

– Szóval? Hol is tartottunk? – ugrott vissza a témára a diplomata modorú házigazda. – Figyelsz te rám egyáltalán?

– Hogyne, érdeklődéssel hallgatlak – válaszolta János Margitka ibolyakék szemébe feledkezve.

Hajszálra olyan a szeme, mint Olgának – hasonlította össze a két leányt. Csak éppen tíz évvel fiatalabb. Amy 30, Olga 33, Margit 23. Hopp, a harmadik! – villant eszébe az a bizonyos zsebkendő a népdalból: Zsebkendőm négy sarka / Simára van vasalva…

– Igazam van?

– Fogjuk rá! – vágta rá szórakozottan.

Valójában nem sok kedve volt vitatkozni. Inkább azon töprengett, miként kerüljön közelebb ehhez a kedves, kissé naiv, ábrándozó tekintetű tanítónőhöz. Hívja moziba? Nem is olyan rossz ötlet! A Malomban van egy multiplex mozi is. Ha kávézni nem is, ide biztosan eljön vele Margitka.

– Ímhol a kávé! Meg egy kis házi fagyi desszertnek.

– Mit szólnátok ahhoz, ha este kiugranánk a főtérre? – rukkolt ki javaslatával a házigazda. – Tudod, nálunk tavasztól őszig fesztivál van a főtéren – magyarázta Jánosnak. – Kecskeméti Tavaszi Napok, Csiperó Nemzetközi Gyermek és ifjúsági Találkozó, Bohém Ragtime és Jazz Fesztivál. Tánc, zene, ének, kirakodó vásár. Akad itt minden, ami szem, fülnek ingere.

– Boldog Kecskemét! – fakadt ki Madaras tiszteletes. – És még ti filozofáltok a világ végéről?

– Filozofál a fene! – tiltakozott Ákoska. – Én megelégszem azzal, amit elértem, mert csak addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér, barátom. Majd, ha nem lesz semmim – remélem, erre sohasem kerül sor –, ráérek ilyesmiről tűnődni. Akkor elmegyünk?

– Margitka?

– Szívesen. Annyira imádom ezeket a műsoros estéket! Föltéve, hogy a mama is elenged.

És láss csodát, elengedte! Csakhogy nem egyedül. Ezt úgy kell érteni, hogy fogta magát, és estefelé lányával együtt maga is belibbent a főtérre.

– A mamám – mutatta be az anyját Margitka.

János elámulva tekintett a fess, fehér hajú asszonyra.

Nem lehetett több negyvenöt évesnél.

 

(folytatjuk)

 

[i] Bocsánat! (ol.)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Egy tiszta lelkű ember – 2. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés