Egy tiszta lelkű ember – 6. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Egy tiszta lelkű ember – 6. rész

 

Kísértések

 

Otthon, lefekvés előtt szokás szerint megnézte a postáját. Hat levelet is kapott, többek között Olgától és Amytől.

 

Kedvesem János!

Először is tudatom veled, hogy édesapád és én is jól vagyunk. Nemrég jártam nála, és megbízott azzal, hogy adjam át atyai üd­vözletét, plusz egy üzenetet. Lemásoltam, szóról szóra így hangzik: Sokat gondolkoztam rólad, melynek során a köv. elhatározásra jutottam: vásárolok neked egy autót, idővel pedig akár egy házat is, ha Vadkertre költözöl. Egyetlen feltétellel, de ezt nem részlete­zem, mert nagyon jól tudod, mire gondolok. Amennyiben elfogadod, elég, ha egyetlen szóban, igennel válaszolsz, és én leszek a világ legboldogabb édesapja. Ha nemmel, legyen nem, de akkor többé látni sem akarlak. Quod dixi, dixi: ez a végleges döntésem.

Nem tudom, miről van szó, de nagyon komolynak tűnik ez az üzenet, ezért fontold meg jól, mit válaszolsz. Az édesapád, még ha skót is, jó ember, az meg, ugye, számodra is világos mennyire örülnék magam is, ha ideköltöznél.

Olga

 

Világos, menne is ő szívesen. De hát nem lehet, rá itt van szükség – állítólag. Úgy meg végképp nem menne, ha cserébe feleségül kéne vennie Soós Olgát. Édes Olgi, bocsáss meg, de Margitot még náladnál is jobban szeretem – írta be a nemet az e-mailbe, és Amy levelébe kukkantott. Ebben meg az állt, hogy 7-én meglátogatná, ha nincs kifogása ellene. Vagyis holnap – pánikolt be a fiatalember. Dehogy van! Ellenkezőleg: alig várom, hogy lássalak – válaszolta sebtében, és elkezdte lázasan rendbe hozni a szobákat. Először is a könyveit szede­gette össze a földről, sarokból, aztán a ruháit, itt-ott egy-két dísztárgyat, melyek szerteszét hevertek a legelképzelhetetlenebb helyeken. Így tett-vett éjfélig, még porszívózott is, amit legjobban utált a világon. Utána végigzuhant az ágyon, és öt perc alatt elaludt.

Másnap délben érkezett egy gyönyörű, opálszínű kocsival. Elegáns kocsi, elegáns nő! Nem túl nagy falat ez neked, öregfiú?

– Csak így, egyedül? Hát a bátyád merre van?

– Halódik, tudniillik náthás, és ilyenkor egész nap ki sem teszi a lábát hazulról.

– Kerülj beljebb, és érezd otthon magadat!

A lány kíváncsian járta végig a szobákat.

– Szép nagy szobák, csak a berendezés elavult. Modernizálni kellene. Meg az asszonykéz is hiányzik, bár a te esetedben lehet, hogy bakot lőttem, más szóval el vagy te nélküle is – élcelődött Jánoskával.

– Nem, vagyis igen, hiányzik. De ami késik, nem múlik.

– Konkrétabban?

– Hamarosan megnősülök.

– Frankó! – rezzent össze a karcsú, barna szemű ifjú hölgy. – Aztán mikor, és kit veszel el, ha nem vagyok indiszkrét? – Nyilván Olgát. Milyen hülyeséget is kérdezek!

– Egy kecskeméti tanítónőt.

– Vagyis egy harmadikat – gyújtott rá egy cigarettára.

Már nem akart rendezkedni, és a bútorok, kert sem érdekelték, csak ült, ült, és eregette a füstkarikákat, egyiket a másik után.

– Most haragszol rám? – köhintett a tiszteletes.

– Rád? Magamra, amiért ilyen lökött vagyok. Nem is értem, mi a francot keresek itt!

– Hogyhogy mit? Végeredményben mi változott? Elvégre még barátok vagyunk, szeretjük és tiszteljük is egymást. Legalábbis én így gondolom.

– Ne, ne, ne, közhelyekkel tele van a hócipőm. Akkor nem is zavarlak – ált fel a lány a fotelből. – Kívánom, legyetek nagyon-nagyon boldogok.

– Várj, kérlek, maradj még! Nemrég harangoztak. Bizonyára éhes vagy. Gyere, ebédeljünk meg a vendéglőben!

– Nocsak, itt ilyen is van? Nem kocsmának hívják véletlenül?

– Nem, de ha neked alkalmatlan, el is hozhatom az ebédet.

– Nem alkalmatlan – vett erőt rajta önkéntelenül a makacsság.

A csudába, csak nem ijed meg egy kecskeméti pipitől! Azért is itt marad, és ő megy férjhez Jánoshoz.

– Most pedig sétáljunk egyet a faluban – javasolta ebéd után a férfinak. – Lássuk, milyen helyen él az én mélyen tisztelt barátom!

Fél óra múlva azonban nemcsak elunta, bele is fáradt a sétába.

– Szóval itt vegetálsz. Szörnyű! Öt perc és bejárod a főutcát, színház nuku, se strand, se plaza, se múzeum… – pihegte, és már nem is akart olyan nagyon férjhez menni a lelkészhez.

– Ez van. Nekem sem tetszik, de amint látod, itt is élnek emberek.

– Hogyne. A sivatagban is, meg a jéghegyek között is, mindenütt, amíg csak elvágyunk, de semmit sem teszünk ellene – csúszott ki belőle ironikusan. – Különben mellékes, ez most már kizárólag a te gondod. Ott és úgy élsz, ahogy neked konveniál.

– Én tettem, ha rám célzol, még annak érdekében is, hogy ne vágyjunk el a faluból. De ki hallgat rám, na, ki hallgat? Hisz még azt sem bírtam kijárni, hogy felszámolják, bocs: megreformálják a postánkat. Lehetne itt minden: termálfürdő, multiplex mozi vagy akár múzeum is, mint akármelyik városban, csak persze kicsiben, ha a kormány…

– Hány éves a menyasszonyod, Jánoska?

– Huszonhárom.

– Kis csitri, és… és mennyivel tud ő többet nyújtani neked, mint én tudok? Passz, felejtsd el! Már itt is a parókia, és akár el is búcsúz­hatunk egymástól.

– Ilyen hamar? Pedig jóformán még ki sem beszélgettük magunkat. No, majd legközelebb, ha én látogatlak meg a cívisvárosban.

– Már miért látogatnál? Megnősültél? Agyő! Te mész jobbra, én balra. Ilyen az élet. De ha akarod, ismétlem: csak ha te is akarod, még itt maradhatok éjjelre – nézett sokatmondóan János zöldesbarna szemébe. – Maradjak?

A fiatalember nagyot nyelt.

– Mint barát, vagy…

Kínosan hebegett-habogott, sehogy sem találta a megfelelő szavakat.

– Mint barát – segítette ki zavarából végül is Amyke.

Beballagtak hát a házba, és úgy elbeszélgették a délutánt, hogy észre sem vették, milyen öreg este lett aközben.

– Köszönöm a társalgást. Rég nem beszélgettem ilyen jóízűt – csókolt kezet a férfi Amynek, bevetette az ágyakat, és mindketten külön szobába mentek aludni.

Alig telt el fél óra, amikor nyílt az ajtó, s a következő pillanatban máris egymás mellett feküdtek. A fiatalember szíve a torkában dobogott.

– E…erről nem volt szó. Kérlek, drága barátnőm, vedd figyelembe, hogy már elköteleztem magamat.

Nem folytathatta, mert a nő vércseként csapott az ajkára.

– Uram, bocsásd meg a bűneit, és szabadíts meg a kísértéstől! – kapkodott lélegzet után Jánoska, és kiugrott az ágyából.

A lány elcsodálkozott. Tudta, hogy a férfi már hivatásánál fogva is mélyen vallásos, ezenkívül hűséges típus, ami csakis a különlegesen tiszta lelkű férfiak sajátja. Hacsak nem impotens vagy homokos! – sandított gyanakodva a lelkészre.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem, sőt: kívánatos, tündéri leány vagy.

– Még Margitnál is tündéribb? – vetkőzött meztelenre a pap előtt.

A lelkipásztor tekintete forrón simult a hegyes cicikre, onnan a hasára, majd még lejjebb, a bársonyos combok közé.

– Nem tudom. Még sohasem láttam meztelenül.

– Engem sem, de most itt vagyok. Utoljára, mert holnaptól… Na, mi lesz? Leszakítod a rózsát, vagy igazából nem is érdekel?

János ráborult az ágyra, és, szégyen ide, szégyen oda, úgy elsírta magát, mint egy kisgyerek.

– Na, nyugalom, semmi baj, barátom! Ha nem megy, nem megy, ettől még nem dől össze a világ – simogatta meg a lány a hangtalanul könnyező fiatalembert.

– Kérlek, bocsáss meg! Annyira szégyellem magamat.

– Fölösleges, ez bármely férfivel megeshet. De ne búsulj, majd én kikezellek orvos nélkül is, meglátod – szorította János arcát a melléhez.

– Ki-ke-zelsz? Miből?

– Az impotenciából, mi másból?

– De hát én… Honnan veszed, hogy én az vagyok? – nyitotta szemét tágra Madaras.

– Nem vagy az? Akkor meg mit szégyellsz?

– Hát a gyöngeségemet, amiért azt kívánom, amit nem szabad. Tudom, hogy bűn, és megver az Isten, ha engedek. És mégis kívánom, Isten bocsássa meg a bűneim!

Amy elhűlve meredt a fiúra.

– Oké! Ha így áll a helyzet, rajtam ne múljék. Nehogy még én legyek az a bizonyos kígyó az Édenből. Aludj jól, további kellemes álmokat!

Visszament a szobájába, és lefeküdt. De még sokáig nem jött álom a szemére. Ez lenne az a fiú, akit ő úgy öt éve megismert? Nem, mintha azelőtt istentelen vagány lett volna, de ennyire mintaférfinak sem látta mostanig. Ez nyilván a vallás, teológiai tanulmányok hatása. De hány ember jár templomba, olvasgatja a Bibliát anélkül, hogy különb lenne a Deákné vásznánál! Nos, egy dolog mindenképp bizonyos: ez a férfi megérdemli, hogy tiszteljék – restellte el ezúttal ő magát, miután nem a legtisztább szándékkal osont be este Jánoshoz. Azt akarta, hogy… Mit is akart tulajdonképp? Egy csöppet megkínozni, icipicit megalázni ugyanúgy, ahogy őt is megkínozta, -alázta, amikor felcserélte egy pisis nőcskével. Igen, ezt akarta. És most? Legjobb, ha erre alszik még egyet. Amikor végre elszunnyadt, szinte meg sem moccant délelőtt fél tízig.

– Mamma mia, de sokáig durmoltam! – botorkált ki ásítva akkor a szobából. – Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

A lelkész sután mosolygott. Nem volt egyedül.

– Engedd meg, hogy bemutassam az… unokatestvéremet, Amykét. Amyke, ez itt a menyasszonyom, Margitka.

– A kecskeméti tanítónő? Örvendek – fogott kezet vele fesztelenül Pék Amy.

Csinos fruska, és alighanem ügyes is, hogy ilyen simán kiverte őt a nyeregből. Viszont a papocska szépen feltalálta magát, annyi szent, más szóval tud ő hazudni is, ha szükséges.

– Nem tudtam, hogy unokatesód is van.

Mekkora bumm lenne itt, ha leleplezné most Jánoskát! Csakhogy minek? Megéri, ha egyszer úgyis belé szerelmes? Másodsorban mégiscsak barátok, és nagyon hálátlan dolog lenne őt ilyen csúnyán hátba támadni.

– Nem beszélt rólam? – sietett a férfi segítségére nagylelkűen. – Pedig én sok szép dolgot hallottam ám mag…, terólad. Mi hír a suliban? Hallom, nagyon fogyatkoznak a gyerekek.

– Még szép! Ilyen életkörülmények között kinek van bátorsága családot alapítani?

– Jó kérdés. Mit szól ehhez, tiszteletes úr?

– A gyermek Isten áldása, úgyhogy ne engem, hanem az illetékes urakat kérdezd meg inkább – kerülte el Amy tekintetét a lelkipásztor.

– Oké, majd legközelebb – nevetett a debreceni –, de most sajnos mennem kell. Debrecen messze van, és nekem még el kell intéznem egy-két ügyecskét.

– Szimpatikus leány – jegyezte meg Margitka, miután Amy eltűnt autójával egy kanyarban.

– Figyelj csak! Szeretnék bevallani valamit.

– Örülsz nekem? – ölelte át Jánost viharosan a tanítónő. – Ugye, nem haragszol, amiért így rád törtem a házadban?

– Kis buta, hát lehet rád haragudni? Azért értesíthettél volna, mikor és hol várjalak.

– Meg akartalak lepni. Sikerült?

– Maximálisan.

– Ó, de jó! Úgy szeretem, ha meglephetek valakit.

– Mit szóltak a szüleid a gyűrűhöz? Vagy nem is szóltál a gyűrűről?

– Szóltam. Tudomásul vették, és persze hallani sem akarnak rólad. Főleg a mama, de én azért is kitartok melletted.

A fiatalember szeme úgy ragyogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva.

– Te? Margitka, nem ismerek rád, komolyan. Mégis hogy volt kurázsid szembeszállni az édesmamáddal?

– Képzeld, volt. Talán nem helyesled?

– Elvileg nem, a körülmények ismeretében azonban nemcsak helyeslem, hanem gratulálok is hozzá.

– Köszönöm – jutalmazta meg a lány egy csókkal a vőlegényt.

– Ne itt, könyörgöm. Slisszoljunk be, mert meglátnak.

Mint a tegnap Amy, később a kecskeméti is kíváncsi lett a községre. Semmi kifogása, menjenek, végső soron ez a falu lesz a munkahelye meg az otthona is hamarosan! Útközben jobbra-balra hajlongott. Ismerte itt őt mindenki, meg is süvegelték illően.

– Hogy tetszik a községünk? Városnak ugyan nem város, de minden alkalmazkodás kérdése, és csak rajtunk, pontosabban rajtunk is múlik, milyenné válik ahhoz, hogy jól érezzük benne magunkat.

– Tetszik – hagyta rá a pedagógusnő savanyúan. – Úgy nézem, tisztelnek. Itt van becsülete a papoknak.

– Ahogy vesszük. Mint mindenhol, vannak itt hívők meg ateisták is szép számmal. Hogy van a nagytatád? Még mindig visszavágyik a faluba?

– Még. Már elég szépen beszél magyarul, de szerinte csak falun lehet élni viszonylag boldogan. Tisztelettel üdvözöl. Azt üzeni, szívesen meglátogatna egyszer, ha nem zavar.

János fokozódó érdeklődéssel hallgatta a kedvesen csicsergő tanítónőt. A lány, most érezte először, végre megnyílt előtte. Mintha felszabadultabb lenne itt, ugyanakkor derűsebb, őszintébb, mint otthon, a cifra, de árgus szemekkel őrzött kalitban.

– És most: Isten veled, Jánoskám! Jöttem, láttam, és… hazamennék.

– Máris? Miért nem maradsz itt éjszakára? – rohanta meg két napon belül immár másodszor a buja testi vágy, a benne lapuló ősállat, aki egy darab friss húsért naponta gázol át istenen és emberen.

Csak a szerepek cserélődtek fel annyiból, hogy a tegnap még Amyke kezdett volna ki vele, most ő Margittal, akit eddig még sosem látott pucéron – képzelte maga elé a kacér, formás Pethő-lányt. Hogy milyen a lelke, esze, nagyjából tapasztalhatta már, de a szívük eddig még egyszer sem dobogott csak úgy, ruha nélkül, egymáson. Hű, ennek fele sem tréfa! – lazította meg a nyakkendőjét ijedten. Jobb is, ha visszatér, még mielőtt teljesen megfeledkezne magáról.

– Majd, Jánoska, csak türelem, türelem! Ha jegyesek is vagyunk, az esküvő még hátra van. Addig pedig mindent a szemnek, semmit a kéznek, ugyebár – kacarászott a tanítónő.

– Persze, persze, én sem úgy gondoltam. Hát akkor induljunk, elkísérlek a buszodig.

– Remélem, legközelebb te látogatsz meg bennünket – borult János nyakába, mielőtt felszállt volna az autóba. – Még csak azt áruld el, mit akartál bevallani a délelőtt!

– Bevallani? Ja?! Később, majd a Skype-on. Erre most nincs idő.

– Annyi még van – nézett a karórájára. – Csak röviden! Hátha két mondatba is belefér.

– Esetleg – kapott ismét a nyakkendőjéhez Madaras.

Őszinte legyen? Gyónja meg, hogy hazudott, amikor Amyt unokatestvérének nevezte? De akkor a körülményekre való tekintettel egyből azt hiszi, le is feküdt a leánnyal.

– Öt perc.

Ha viszont hallgat, az első hazugságát még eggyel tetézi, és akkor ő is ugyanolyan hamis próféta, mint akikkel tele van a Szentírás.

– Négy és fél perc. Érdeklődéssel hallgatlak.

– Csak azt szeretném veled töredelmesen közölni…

– Töredelmesen? Elég rosszul kezdődik. Hogy?

– Hogy Amy meg én nem vagyunk unokatestvérek.

A leány elsápadt.

–Tehát füllentettél. Te. Egy pap, egy… Hihetetlen! Ilyenformán megcsaltál.

– Hogy feltételezhetsz rólam effélét? Tény és való, hogy barátok vagyunk, de csak barátok, nem szeretők, ami egészen más dolog.

– Attól függ. Egyesek szerint a kettő egy és ugyanaz. De tegyük fel, hogy hiszek neked, mint ahogy első szóra is hittem volna. Ennek ellenére hazudtál, amit viszont nem értek, ha olyan patyolattiszta vagy, mint állítod.

A tiszteletes nekidurálta magát a válasznak, de idő híján erre már nem kerülhetett sor. Sem akkor, sem később, ugyanis Margitka eltűnt a számítógépről egyelőre. Ez sajnos várható volt. Bizonyos dolgokra minden nő hasonlóképpen reagál.

– Halló! – hívta fel telefonon, miután hiába várt a leányra. – János vagyok Tázlárról.

Katt. Letették. Ez csak Margit lehetett. Fél óra múlva megint felhívta. De most okosabb volt, hagyta, hogy a másik szólaljon meg először.

– Halló! Ki beszél?

– Szia, Margit! Csakhogy megtaláltalak! Engedd meg, hogy elmagyarázzam…

Újabb csattanás. Egyértelmű: a tanítónő persona non gratának, azaz nem kívánatos személynek minősíti. Ez úgy szíven ütötte Jánoskát, hogy alig aludt, evett bújában. Pedig lehet, hogy mégsincs minden elveszve! Csak fel kell keresnie a jegyesét, hiszen még ki sem magyarázhatta magát jóformán. Felkeresni, de hogyan, hiszen Pethőék kitiltották a házukból? – tanakodott sokáig magában anélkül, hogy rájött volna, mit tegyen.

– Ennél semmi sem egyszerűbb – oldotta meg a gordiuszi csomót Ákoska, akivel szintén rendszeresen levelezett. – Majd én beszélek a kisasszony fejével.

– Megtennéd? – szivárgott vissza a remény lassan Jánosba. – Ez bizony jó lenne. Bárcsak sikerülne őt meggyőznöd! Ha sikerül, ígérem, te leszel a násznagyom.

– Szerintem menni fog. Csak egyre ne számíts: hogy a mamát is meggyőzzük.

Egy hétig várt a válaszra, végül Ákos helyett Margit kapcsolta rá a kamerát.

– A minap beszéltem Ákossal. Nem akarok kertelni, belátom, kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Béküljünk ki! Ami történt, megtörtént, szerencsére nem az, amire saccoltam. Azért egyet ígérj meg: máskor ne hazudj nekem, Jánoskám! Megígéred?

– Sem neked, sem másnak – emelte kezét János ünnepélyesen a magasba. – Nem is igen szoktam egyébként. Most kivételesen megesett, bár magam sem értem, hogy feledkezhettem meg így magamról. A szüleid? Még mindig berzenkednek ellenem?

– Az nem kifejezés. Amióta megláttak az újságban, csak Ámokfutónak becéznek. Mikor látogatsz meg, alig várom, hogy lássalak.

– Máris? – örvendezett a tiszteletes. – Hát mégsem haragszol rám annyira?

– Hohó, nehogy elbízd magadat! Tudok én ám dühös is lenni, de akkor isten irgalmazzon magának Madaras úr.

– Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, ezt ajánlatos megjegyeznem – húzta válla közé a fejét komikusan. – Jövő héten találkozhatunk, utána jössz te, és így tovább, felváltva, amíg végleg hozzám nem költözöl.

– Legyek őszinte? Nem ugrálok ezért az ötletért. Na, puszi, puszi, most mennem kel! Viszlát, holnap, ugyanitt!

A fiatalembernek ezután mindjárt megjött az étvágya meg a kedve is, és békében, szeretettel folytatta mindennapi munkáját.

Egyik nap éppen az irodájában üldögélt, amikor káromkodásra és furcsa sikoltozásra lett figyelmes. Már megint mi ez a randalírozás odakint! – csörtetett ki felpaprikázva az udvarra. Hát persze, a Tatár testvérek! Szokás szerint a húgukat, a süketnéma Marcsit egzecíroztatták.

– Te nyavalyás nebáncsvirág majd megmutatom én, ki parancsol a mi házunkban! – ráncigálta Marcsit hajánál fogva a testvére, egy lapátkezű és -fülű kistermelő.

– Vágd kupán, nehogy megsántuljon! – kontrázott rekedt hangon bibircsókos orrú testvére.

A tiszteletes elszörnyedve vágtatott hozzájuk.

– Engedjék el! Engedjék el! De hát ez gyalázat! Nem szégyellik magukat? Hiszen a testvérük, és, Úristen, még csak nem is hallja magukat.

– Magát ki kérdezte? Ez magánügy, ne avatkozzék a dolgunkba! És ti se! – ripakodott arra a néhány atyafira, aki vigyorogva stoppolt le mellettük. – A cirkusznak vége. Hazamehetnek, uraim. Úgy, úgy, hálásan köszönjük.

– Nincs olyan magánügy, amibe belefér egy ember megalázása, verése. Ez semmibe se fér bele, egyáltalán semmibe, ezért nagyon szépen kérem magukat, ne bántsák tovább Marcsikát.

– Ez ártatlan? – nevetett gúnyosan a kisgazda. – Előbb nézzen a hasára, utána beszéljen! Tudja, mit jelent itt ez a cipócska, tisztelendő úr?

– Tiszteletes.

– Felőlem lehet a dalai láma is. Sipirc haza az uradhoz! – szótagolta lassan, tagoltan, hogy a süketnéma is megértse.

– Nneem mmegyek.

– Dehogyisnem! Odamész, ahova tartozol – emelte rá az öklét fenyegetően.

– Kérem, nagyon kérem, állítsa le magát! – fogta meg a karját a fiatalember. – Ha megengedi, beszélek vele, sőt, akár segítek is, ha nem bánják.

A két férfi kérdően nézett egymásra.

– Nem bánjuk. Próbálja meggyőzni ezt a féleszűt, hogy az ura nélkül nulla, és a pulyának is apa kell. Hozzánk meg ne jöjjön. Van nélküle is elég bajunk, a kurva ist… Szóval menjen haza, és béküljön ki az urával!

– Min vesztek össze?

– Hát izé… Frici! Mi baja a Marcsinak?

A bibircsókos vállat vont.

– Kérdezze meg tőle, mert nekünk egy szót se mondott mostanig. Csak… csak úgy hazaállított, azóta hallani sem akar a férjéről.

A tiszteletes, miután újfent megnyugtatta a két testvért, karon fogta az asszonykát, és bevezette a paplakba.

– Kávét?

Marcsi mélabúsan bólintott. Egy darabig csendben iszogatták a frissen főzött feketét ki-ki saját gondolataiba merülve. Az asszony férjén, testvérein, János Marcsin tűnődött. Miután falun mindenki ismer mindenkit, mi sem természetes, hogy a lelkész Tatárékat is ismerte. Ott laktak a falu közepén, nem messze egymástól. Az öregek és Marcsi az egyikben, Frici, Gazsi meg egy-egy másikban, amíg fel nem tűnt a színen Vas Gábor, egy Soltvadkertre ingázó villanyszerelő. Szép szál férfi volt, emellett özvegy, ami ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény. Azért a leány sem nézett ki akárhogy. Darázsderekú, hamvas bőrű leány volt, nagy őzike szemekkel. No de kuka, akivel bárki szívesen lefekszik, csak ne kelljen feleségül kérnie. Igaz, az özvegy se kérte meg, mindössze összeköltöztek, és még ma is együtt laknának, ha a lány fejébe nem veszi, hogy otthagyja. Az öregek rezignáltan vették tudomásul a lány döntését. A testvérek azonban majd szétpattantak dühükben. Azon még szemet hunytak valahogy, hogy a kishúguk vadházasságban él egy férfival. Ma már sokan élnek így, és már nem is vadházasságnak, hanem élettársi kapcsolatnak nevezik. De hogy csak úgy otthagyja egy poronttyal a hasában… Na, ezt a békát sehogy sem bírták lenyelni.

A fiatalember bekattintotta a PC-jét, és a következő szöveget írta a Wordjébe:

Segítenék rajtad, de ez csak úgy lehetséges, ha te is akarod.

A lány gyakorlott kézzel pötyögtette be a válaszát:

Nem akarom, nem lehet. De azért köszönöm.

Nem is tudtam, hogy tud gépelni – örvendett Jánoska, és a továbbiakban a képernyőn folytatták a diskurzust.

Hogy érted azt, hogy nem lehet?

Szó szerint. Rajtam, tiszteletes úr, már csak az Úristen segíthet.

Nem biztos. Ha megtisztelsz a bizalmaddal, és megismertetsz a részletekkel, talán találunk a te sebedre is valamilyen kenőcsöt.

Nem hiszem, és az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék róla beszélni.

Hm. Pedig egy „gyónás” is ér annyit, mintha jól kisírhatnánk magunkat. Megkönnyebbülünk tőle, és ez sem semmi, Marcsikám.

Egy gyónással igen, de a reformátusoknak nem gyónnak.

Dehogynem, csak mi beszélgetésnek nevezzük, és persze feloldást sem adhatunk, mert bűnbocsánatba a reformátusi dogmák értelmében csakis Isten részesíthet bennünket. Ettől azonban nyugodtan rám bízhatod a titkaid, mert a titoktartás minket is köt, mint a bírót, orvost vagy katolikus papokat.

– Kérdezzen! Magában megbízom, de aztán senkinek sem egy szót, mert elemésztem magamat.

– Ennyire nagy a baj?

– Nem elég nagy baj az, ha egy apa megtagadja a gyermekét?

– Megtagadott az apád, Marcsika

Engem nem, csak itt bennem ezt a porontyot, és nem is az én apám, hanem a gyerek apja, tiszteletes úr.

– Hát ez szomorú. Jó firma lehet ez a Vas Gábor. Tehát ezért akarod otthagyni.

– Nem akarom, de elküldött, és most már sehova sem mehetek.

Így már mindjárt más. Viszont akkor miért állítod, hogy te szakítottál Gabival?

– Mert… Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de én még mindig szeretem, és ha bevallanám az igazat, a tesóim azonnal kinyírnák.

Madaras tiszteletes felpattant a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Milyen nemes lelkű leányzó! Még nem is találkozott soha ilyennel! Inkább eltűri, hogy megverjék, minthogy megbántsák a szerelmét miatta. Ő meg azt nem tűrheti, hogy elrakják, és hol az egyik, hol a másik lökje ki az utcára, ezért az lesz a leghelyesebb, ha befogadja magához. Egyelőre, aztán meglátja.

Marcsi figyelmeztetően mutatott a képernyőre:

Ne tessék, idegeskedni! Én most elmegyek, és Isten áldja meg a jóságát!

Szó sem lehet róla! Itt maradsz!

A lány azonnal válaszolt:

Nem akarok több galibát okozni.

– Megértette! – csodálkozott el a tiszteletes. – Hát te szájról is tudsz olvasni?

A lány előkotort egy noteszt a zsebéből, s ezúttal odafirkantotta a válaszát.

Nagyjából, de csak, ha lassan, tagoltan és rövid mondatokban tetszik beszélni.

– Nagyszerű! Figyelj ide, kedves… Hogy is hívnak? Fehér Tóth Marcsi. Úgy döntöttem, hogy befogadlak a paplakba. Te leszel a házvezetőnőm, mint Aranka néni volt valamikor. Emlékszel rá?

Emlékszem. Legyen szíves, lépjen az árnyékba, és nézzen mindig a szemembe! Úgy jobban megértem.

– Főzni tudsz?

Főzni, varrni, mosni, vasalni…

– Gratulálok! Isten hozott a parókián! – ölelte át a fiatalember. – Már kezdem pedzeni, mire kellettél te a Gábornak. Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

A lány ajka megrándult, ergo érzékeny pontra tapintott. Az kétségtelen, hogy szép leány, de akkor is! Még ha főzött, mosott is rá, kell legyen itt még valami, amiért az özvegy annyira „megbecsülte”– vizsgálta át a lányt János reflexszerűen.

– Nem tartozik rám, csak úgy kérdezem: egyáltalán jól kijöttetek egymással? – fedezte fel legnagyobb megdöbbenésére a lány nyakán, arcán, legfőképp a szeme alatt a fizikai erőszak nyomait. – Látom, elagyabugyált – simított végig a kék foltokon. – Talán még élvezte is az a szadista. Naná, hogy élvezte! Most már minden világos! – tottyant a számítógép előtti karosszékbe, és azon melegében kapcsolatba lépett Margittal. – Szia, Margit! Milyen jó, hogy éppen online vagy.

– Te meg felindult, úgy tűnik. Halljuk, mi történt? Felrobbantották a református templomot?

– Ne viccelj! Csak azt szeretném közölni, hogy felvennék egy házvezetőnőt, ha nem zavarna.

– Felőlem! Vedd fel, és kész, ezért hívtál fel ilyen sürgősen?

– Nem kellett volna? Mindegy, el akartam kerülni, hogy újra félreérts. Tudod, mint Amy esetében a jó múltkor. A lány dolgos, tisztességes stb. A részleteket hagyjuk későbbre.

– Lááány? Itt van nálad? Hadd lássam!

– Marcsikám, gyere, mutatkozz be, légy szíves, a menyasszonyomnak!

– Ffehér Ttóth Mmária.

– Milyen furán beszél a védenced!

– Sajnos süketnéma, azonkívül hajléktalan és állapotos, akivel az emberek nagyon csúnyán elbántak.

– Milyen megható love story, de engem nem ejt át, és ha rám hallgatsz, ebben a percben kirúgod.

– Egyszóval nem tetszik – ugrott ráncba Jánoska homloka. – Nekem meg az, hogy ilyen érzéketlen leány vagy.

– Nem érzéketlen, csak óvatos. Ismerem én jól ezeket az áldozatul esett barikat. Sírnak jobbra, illegetik magukat balra, aztán mire észbe kapsz, már te vagy a következő áldozat.

Bízzunk benne, hogy nem így lesz, és ki segítsen ezen a megesett „barikán”, ha nem Isten szolgája? – kereste tekintetével Fehér Tóth Marcsit, aki éppen abban a pillanatban készült kisurranni a szobából. – Te meg hova mész? Meggondoltad magadat?

– Nem akarom, hogy összevesszenek miattam – mutatta meg Marcsi a noteszébe írt válaszát.

Nem veszünk össze, ne aggódj – kapcsolta ki János a computert. – Ha elfogadod az ajánlatom, menj máris a holmidért! Elég nagy a parókia, elférünk benne ketten is.

A lány megindultan csókolt kezet Jánosnak.

– Ne, Marcsika, ez nálunk nem szokás – húzta el a kezét gyorsan a fiatal lelkipásztor.

A lány boldogan szaladt a cuccáért. János csak most ébredt rá igazán, mit cselekedett. Hogy Margit megorrol ezért, az előre megjósolható. És ha ehhez hozzáveszi a Tatár testvérek bosszúját meg a falu nyelvét, mert erre is számíthat, az lenne a legbölcsebb, ha semmibe se avatkozna. No, ez vitathatatlan, ám semmilyen szempontból sem etikus, következésképp azért is azt teszi, amit a szíve, hite parancsol.

(folytatjuk)

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Egy tiszta lelkű ember – 6. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés