Kényszerpályán – 2. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kényszerpályán – 2.

Berkes Sándor késő este kerekezett haza az Elem utcai vasúti átjárótól, ahová két-három naponként ki szokott menni. Persze csak akkor, ha az idő engedi, mert esőben, meg, ha fúj a szél, nem érdemes. Ezek a kirándulások olyanok, hogy ő maga is meg tudja valósítani. A kerekesszéknek két oldalt a kerék mellett egy körbe futó nikkelezett, kisebb kerék van felszerelve. Ezzel lehet hajtani, minden variációban. Ilyenkor kesztyűt húz mindkét kezére, ezzel így könnyebb, meg biztonságosabb a hajtás. Mehetne a mankóval, meg a bottal is, de akkor nem tud leülni. Kényelmesebb ez a megoldás.

Itt Újpesten a Rózsa utcában laknak már harminc éve. Amikor megnősült, ide költözött. A feleségének, illetve a szüleinek volt itt lakása. Az özvegy anyós élt ebben a lakásban a házasságuk előtt a lányával, aztán mikor Juci néni meghalt, ők maradtak ott a gyerekekkel. Huszonhét évesen nősült, a felesége Évike széplány volt. Hosszú, barna haját kontyban viselte. Ez olyan volt, mint egy korona, hajból. Sándort ez teljesen megszédítette, szebb lányt nem is akart megismerni.

Az első gyerek Péter, ma már harmincéves, nős, kirepült a családból. A Tamás még nőtlen, huszonöt éves, egyetemista, otthon van.

Ez az Elem utcai, vasúti átjárói kirándulás azért jó, mert a vonatok jönnek, mennek, és mindig van látnivaló. A múltkor Tamásnak említette, szerezzen egy vonatmenetrendet, amely erre a vonalszakaszra érvényes. Tudni szeretné, melyik vonat merre megy. Ne csak úgy bambán üljön a székében, legyen értelme, hogy ott nézelődik, talán, mint egy tiszteletbeli vasutas, hátha leszűr valamilyen tapasztalatot az ott látottakból.

Éjjel eléggé nyugtalanul aludt. Többször felébredt, pár vonat nagy robajjal száguldott Vác felé. Már meg tudta különböztetni, melyik személy, melyik tehervonat. Most jutott eszébe, hogy holnap lesz a születése napja, az ötvennyolcadik. Azon törte a fejét, hogy miben különbözik ez a többi „világra jött”, nevezetes naptól. Aztán megállapította, hogy semmitől. Ugyan olyan, mint a többi, legfeljebb most már nem csak a válla hasogat, egy hidegfront hatására, hanem a megmaradt lába is. Meg a veséje sem az igazi. Régen megihatott öt fröccsöt is és nem kellett a vécére szaladni. Most már a reggeli kávé is „futásra” készteti. Aludni sem tud úgy, mint régen. Csak forgolódik az ágyban, bámulja az üres plafont. Számtalanszor megszámolja a szekrények fogantyúját, hogy teljen az idő. Ezzel ugyan könnyen végez, mert csak tizennyolc bakelitet tud megszámolni. Aztán ismétli, egyszer, kétszer… huszadszor. Aztán ebbe is beleun. A régi időkre gondolt, amikor még fiatal volt.

Az állóképesség jutott az eszébe. Akinek épek a lábai, annak nem számít semmi. Még fiatal volt, pontosan tizennyolc éves, amikor apja szólt, hogy egy vasúti tehervagonból kellene kirakni, piros, kisméretű téglát. Egy vidéki faluban laktak, ahol olyan állomás volt. hogy három vágányon futottak csak a vonatok.

– Hárman kirakjuk, már, mint te, meg az öcséd, velem együtt – mondta apám.

Akkor a szállítás úgy történt, hogy a téglagyárban megraktak egy oldalas vasúti kocsit téglával. Volt úgy, hogy még meleg volt. Akkor nem bálázták. Ez a mai bálázott viszonyok között olyan százhúsz bálának felelt meg. Ezt kézzel kellett egyenként felszedni és kirakni a vasúti kocsi mellé, depózva. Ez a meló három egészséges, jó munkabíró embernek olyan hatóra, kemény melót jelentett. Persze fizettek érte, mert a vagonok napokig nem állhattak, ki kellett rakni, mert kellettek a további szállításhoz. Ha egyhelyben álltak megrakva, akkor állásidőt kellett fizetni a megrendelőnek. Ezért a gyors kirakást jól megfizették. Egy ilyen vagonkirakással egy teljes heti munkabért lehetett keresni. Volt is miatta tülekedés az állomáson, akkor még nem futottak az utakon a kamionok tömegei, a vasút volt a fő szállító. Így ezt a melót a bennfentesek kapták meg. Apám összekötetése révén megszerezte ezt a téglakipakolást. Este hatkor tolták be a vagont a kirakó csonka vágányra, mert ekkor érkezett meg a szállító tehervonat. Neki is lódultunk. Először nem volt semmi baj, ketten az öcsémmel, párosával hordtuk a téglát a vagon ajtajába. Lent apánk szedte le és rakta stószokba. Aztán váltottunk, de a vagonból könnyebb volt a téglát az ajtóhoz vinni, mint lent a rakáshoz hordani. Izzadtunk is, a víz is fogyott, csak a tégla nem lett kevesebb. Az idő pedig telt, egyből tíz óra lett, majd az éjfélt is elütötte a közeli templom órája. A váltásoknak sem volt már a fáradtságtól sok értelme. Csak egyszer legyen már vége, ezt kívántuk mind a hárman. Aztán egyszer, úgy éjjel kettő körül, üres lett a vagon, furcsának tűnt, mert csak piros törmelékpor hevert a vasúti kocsi platóján, egyetlen téglát sem lehetett benne látni.

Teltek a hetek, hónapok, egyszer Berkes Sándor azt vette észre, hogy a napsütéses ősz után, bejöttek az esős időszakok. Ekkor már kevesebbszer ült bele a kerekes székbe. Nem volt értelme kikerekezni az Elem utcai átjáróhoz. A vonatok töretlenül mentek és jöttek a megszokott menetrendjük szerint. Nem zavarta őket sem az eső, sem a szél, a szerelvények közlekedtek, talán időnként a kerekek csattogása volt szolidabb a megszokottnál.

Már beletörődött, hogy így alakult az élete. Otthon segített az asszonynak. Minden olyan melót elvégzett, amivel megbízták és mozgási lehetősége nem korlátozta. El tudott menni a boltba bevásárolni, otthon rendet rakott, a főzéssel még nem próbálkozott, de kávét, teát tudott főzni. Egy tojásrántotta sem okozott gondot neki, de valahogy még szeretett volna dolgozni, műszakba járni, valami olyan munkát csinálni, amely lehetővé tenné, hogy ő is hasznos. Beszélt emberekkel ott az átjáróban, ajánlkozott is több helyre, de amikor kitudódott a valóság, a remények szertefoszlottak.

Olvasott újságot, könyvet, sokat, de az egyhelyben ülés is fárasztotta. Ilyenkor beleült a kerekes székébe és kikerekezett az „életbe”, amely számára az Elem utcai vasúti átjárót jelentette.

Berkes Sándor fia, Tamás, meghozta a kért vasúti menetrendet, de már ősz volt. El is feledkezett apja kéréséről, az öreg meg nem sürgette. Most, hogy kézbe vette, leült a konyhai asztalhoz és tanulmányozni kezdte. Megállapította, hogy két óránként EuroCity gyorsvonatok közlekednek Budapest Keleti pályaudvar, Pozsony érintésével Prágáig, meg vissza. Arra is rájött, hogy a Metropol nevet viselő vonat Drezdáig megy. A nemzetközi vonatok neveit olvasgatva azon töprengett, milyen meggondolásból kereszteli el a vonatokat a vasút? Az érthető, hogy a cseh kapcsolatok révén került a listára Jaroslav Hasek író neve, a Csárdás expressz is érthető, ez egy magyar virtusbeli fogalom, de ki az a Jeszenszky János? Erre egyelőre nem talált választ. Este Tamás fia az internetről referált apjának. Jeszenszky János magyar orvos volt. Ezerhatszázas évek fordulóján. Ő volt, aki egy akasztott ember holtestét nyilvánosan felboncolta Prágában. A prágai Károlyi Egyetem rektora volt.

Ezen értesüléseken, aztán nagyon elcsodálkozott. Nevek futnak az ember életében, aztán amikor kiderül kicsoda is ő, csak csodálkozni tud. Aztán arra gondolt: – Az én nevem, Berkes Sándor. Mi lesz ezzel a névvel? Biztosan csak egy darabig marad fenn. Amíg a gyerekeim élnek, meg az unokák. Ott ahol dolgoztam, csak annyi maradt: – volt egy üzemi baleset, egy fickóra ráesett az a nagy vastömeg, egyik lába odalett és más semmi. Üzemi baleset volt, ennyit elismertek. Fizetett a cég kártérítést is neki! – mondta cégnél valaki. – Nem volt öreg, úgy hatvan év körüli. Még hátra volt a nyugdíjig vagy hat-hét éve. Most hol lehet, mit csinál? – Ki tudja? – erre nem volt válasz.

Tódor Ferenc ezen a reggelen is utazott Pestre munkába, talán a korábbi ötezerhez viszonyítva, most közel a hatezerhez. Könnyen kilehet számítani, hogy az óta, több mint három év telt el. Csak bámult ki a vonat ablakán, a táj úgy elsuhant mellette szótlanul. Újpestnél valamiféle akadály miatt lassított a vonat és innentől kezdve szinte lépésben rótta a métereket. Ezzel a lassú döcögéssel érték el az Elem utcai vasúti átjárót. Ekkor pillantotta meg a már régebben látott férfit, aki úgy, mint régebben, ült a kerekes székében, nézelődött. Talán kissé öregebbnek látszott, de nem volt szomorú. – Belenyugodott sorsába! – gondolta Tódor Ferenc. Aztán az jutott eszébe, hogy az utóbbi időben ilyen kézzel hajtható kerekes széket, már nem lehet látni. Inkább elszaporodtak az elektromos rokkant kocsik. A múltkor épp a piacon járt, amikor meglepetésként tapasztalta, hogy a piaci kocsma előtt, négy ilyen kocsi „parkolt”. A tulajdonostársak pedig bent ültek, beszélgettek és itták kikért fröccseiket. – Még a rokkantak is más világot élnek! – összegezte és nem tudta eldönteni, hogy szomorú legyen, vagy éppen elfogadhatón csak nyugtázza a dolgokat.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS